Fejős Éva első regényéről és hogy mindenki keres valamit

– Milyen, mikor a hóhért akasztják?

– Nem sok interjút adtam még életemben, ha erre gondolsz.

– És hányat készítettél?

– Sokat.

– És most megvalósult egy régi, dédelgetett álom? Megszületett a regény?

– Előbb írtam prózát, mint újságot. Tizenkilenc évesen összehoztam az első regényem, és elküldtem egy szerkesztőnek. Elég vacak volt, éppen tervezem, hogy behozom a szerkesztőségbe, hogy nevessünk rajta. A szerkesztő diszkréten azt válaszolta: nem az igazi, de van egy regénypályázatuk, maradt egy hónapom, írjak egy másikat. Papírra vetettem egy krimit, és azzal második lettem.

– Egy hónap alatt?

– Nyár volt, és én belehúztam. A siker hatására meg jól kitaláltam, hogy író leszek. Csak ezzel nem lehetett semmiféle jövedelemre szert tenni. Minden kiadó, amellyel szerződtem, megszűnt, mire megjelenhettem volna. Így lettem újságíró.

– Elnémult a krimi szerző?

-’99-ben megjelent egy krimim, de azt mondták, írjak kitalált, külföldi néven, ettől elment a kedvem. Gondoltam, ha majd újra lesz bennem lendület, nekilátok. Hét éve vagyok nőklapjás. A hetilap pedig kemény üzem, ha nem tartod ébren a kreativitásodat, be tud darálni. Úgy gondoltam, ezt nem hagyom, utazom, új témák után kutatok, néha egy jó cikkért megjutalmazom magam egy szép cipővel – és írok egy regényt, kikapcsolódásként.

– Jobban járt a kiadód, mintha egy cipőt vettél volna.

– Azt is fogok a megjelenés napján. Meglepem magam egy pár fekete-fehér, tűsarkú Guess cipővel…

– Színvonalas lektűrben gyönge a magyar irodalom, kiket olvastál, mielőtt belefogtál?

– Ha írok – és éppen a következő könyvön dolgozom -, nem merek magyarul olvasni, mert elvisz. Most is csak angolul teszem, az idegen nyelv nem befolyásol.

– A regény egészen internacionális, egzotikus környezetben játszódik, világok között utazunk, nagypolgári világszemlélet. Ezek a te gyökereid?

– Dehogy. Inkább arról van szó, hogy szórakoztatni akarok ezzel a könyvvel. Ilyen értelemben odadobtam magam, kiadtam a vágyaimat. De a magánéletemben is ilyen vagyok… Az a fajta, aki előbb cselekszik, mint gondolkodik, de később mindig kiderül: jól tettem, hogy a szívemre hallgattam. Engem a szívem visz előre, és ez így van mindenben.

– Ez meglep. Tudatos újságírónak tűnsz.

– A kommunikációból élek. A párkapcsolatban viszont vagy túl tapintatos vagyok, vagy nem akarok nemet hallani. És akkor nem teszek fel olyan kérdéseket, amelyeket fel kellene tenni. Csak szúrok. Aztán viszont eljön a pont, amikor felteszem a kérdést, hogy rendben, szeretjük egymást, de egy irányba megyünk-e? Ez megrázó tud lenni mindkettőnknek. Szóval a kommunikációs készségem bizonyos helyzetekben cserbenhagy.

– A regény hét szálon fut, rövidre vágott jelenetekből építkezik. Akár egy gyors film. Ez sem egy szeleburdi szerzőre jellemző.

– A munkában nyilván tudatos vagyok, de benne van a szívem. Ahogy a Nők Lapjában is. Jó, hogy mondod ezt, mert rólam sokan azt hiszik, hogy kemény csaj vagyok. Valójában sokkal könnyebben elsírom magam egy hülyeségen, mint mondjuk a pasi előtt, aki szeretek – mert őelőtte próbálom tartani magam. És mindig érzelmi alapon döntök. Hiszek az intuícióban. Hogy jön az érzés, amely jelzi, mit kell tennem. Jobban hallgatok a saját érzéseimre, mint amikor a környezetem azt mondja: állj meg, mert mindjárt megcsinálod életed legnagyobb hibáját. Ilyenkor nem érdekel, ki, mit mond.

– Volt ilyen?

– Persze. Nem voltam jó gyerek. Szegény szüleim, nem volt nekik könnyű velem! Szerencsémre apám vagány sportoló volt, látszólag könnyedén vette, hogy a lánya nem fér bele semmilyen klisébe, hol világbajnok akar lenni, hol Simson motorkerékpárt akar vásárolni az első nyári keresetéből.

– Meddig tartott?

– Tizennyolc éves koromban már reménykedtek a szüleim, hogy mégis ember leszek. Addigra kezdtem megérni. És kerestem. Önmagamat. És mindenben az igazit, valamit, ami más, ami valódi. Ahogy a szereplőim…

– Sok figurával dolgozol. Karakterek arzenálját használod, csupa végletes férfisors…

– Egy pasi lehet gyönge! Na jó, de nem annyira gyönge. Gyengéd… elfelejtettem a lényeget… ja… de nagyon bátor is. És menjen a szíve után. Azt nem bánja meg.

– Jaj.

– Na jó, ez egy kicsit erős volt. Ugye?

– Kár lenne tagadni…

– …De még nem fejeztem be! A jó pasi bízik önmagában, és bízik bennem. Szeret engem, és szereti a munkáját, mert úgy férfi a férfi, akkor tudok rá felnézni. Egyébként azt hiszem, nincs igazad, szinte minden férfialak ilyenre sikerült a regényemben…

Még több az e heti Nők Lapjából: • Fürdőruhák a plázsra » • Spanyol kóstoló: a tapas » • D. Tóth Kriszta: Három csuda nap » • Szicíliától Szentendréig Novodomszky Évával » • A női láb kultúrtörténetete » • Hogyan lehet elkerülni a műhibapereket? »