Anyám a nyakamon! – Soma Mamagésa válaszol

Kedves Soma!

Szeretem az írásaidat, azt, ahogyan tanácsot adsz másoknak, és irigyellek az élethez való hozzáállásodért. Nem hittem, hogy egyszer én is segítséget kérek, most mégis megteszem.

Harmincéves nő vagyok, átlagos élettel, de nem átlagos édesanyával. A problémám elég összetett, megpróbálom röviden leírni. Édesanyám tizenegy éve nem dolgozik (nincs semmi jövedelme), a legutolsó munkahelyéről azért jött el, mert szerinte mindenki utálta, és keresztbe tettek neki. Apukám eltartotta, nem is volt semmi probléma egészen három évvel ezelőttig. Édesapám beteg lett, és sajnos meghalt. Azóta pokol az életem!

Úgy alakult, hogy otthon élek a szülői házban, és én tartom el anyukámat. Depressziós, üldözési mániája van, és mellé még nagyot is hall. Semmit nem tesz azért, hogy jobb legyen az élete, és így az én életemet is megkeseríti mindennap. Öngyilkossággal fenyegetőzik, és előbb-utóbb valószínűleg meg is teszi, mert egyszer már megpróbálta.

 
A fő problémám, amely miatt a segítségedet kérem, a következő. Kiderült, hogy négyhetes terhes vagyok, és a babát az anyám miatt nem vállalhatom. Sajnos nem csak őt, még magunkat sem tudnám eltartani. A páromat két hónapja ismerem, elvált, van egy kisfia, aki az anyukájával él. A párom sem szívesen vállalná a gyereket, mégsem miatta mondok le róla, hanem az anyám miatt. Ha dolgozna, és olyan lenne, amilyen egy igazi édesanya, nem gondolkodnék, hiszen harmincéves vagyok, és nem akarok kifutni az időből.

Mit tegyek, hogy rávegyem, lássa be, hogy beteg, és segítségre van szüksége? Arról sem tudom meggyőzni, hogy leszázalékoltassa magát, és ebből legyen egy kis pénze. Egyszerűen felőrli az idegeimet. Van két testvérem, az egyik már feleség és anyuka, a másik Angliában él. Ők jól elvannak, mert egyikük sem él vele, de mi lesz az én életemmel? Fordítsak hátat én is, mint a tesóim, és csak akkor menjek látogatni, mikor valami alkalom van?

Sajnos ezt nem tudom megtenni… de ez az állapot tarthatatlan. Kérlek, adj tanácsot: mit tegyek?
Válaszodat előre is köszönöm!

Üdv.: aggódó kismama

Kedves – remélem, egyre kevésbé – aggódó kismama!

Nos, én a következőket gondolom: egyáltalán nem hiszek a „miatta” elméletében. Ha számomra egy felnőtt ember ilyet mond, csak mosolygok belül, mert az én hitrendszeremben, gondolkodásmódomban ez olyan, mintha valaki azt mondaná: a fű lila, az ég narancsszínű. Badarság. Már hogyan is gondolhatod azt, hogy az anyukád miatt vetetnéd el a babádat? Csakis magad miatt veteted el – ha megteszed.

Felnőtt emberként senkire nem hárítgathatsz, ahogyan édesanyád az öngyilkossági kísérletét sem kenheti másra, másokra. Ha úgy dönt, hogy ki akar lépni az életből, ez az ő döntése, tehát maga miatt van, ebben senki más nem lehet „hibás”. Bert Hellinger (akinek a módszeréről már oly sokat írtam, korunk egyik legnagyobb ma élő terapeutája) egyenesen azt mondja, ha egy kapcsolatban az egyik felnőtt ember azt mondja a másiknak, hogy ha elhagysz, én meg fogom magam ölni, azt az embert ott kell hagyni. Aki öngyilkossággal fenyegetőzik, az kiesik az egyenrangú partnerkapcsolatból, és nem tud már saját magáért felelősséget vállalni. Az öngyilkosjelöltnek nyilván senki nem adja a kezébe a kést, a pengét, az orvosságot, maga dönt úgy, hogy eldobja az életét. Aki pedig annyira súlyos lelki-idegrendszeri állapotban van, hogy már ön- és közveszélyes, és saját magáért nem hajlandó semmit sem tenni, be szokták vitetni a pszichiátriára. Ha úgy gondolod, hogy anyukád ebben az állapotban van, akkor kérj orvosi segítséget! Van egy-két olyan pszichiátriai intézet, ahol nem csupán begyógyszerezik az embereket, de segítenek neki a társadalomba is visszailleszkedni.

Valójában soha senki semmit nem tesz más miatt, minden tettünk, döntésünk belőlünk fakad, és csakis mi vagyunk érte a felelősek. Már sokszor leírtam: a felébredt – vagy ébredező – és az alvó ember között az a legnagyobb különbség, hogy az alvó ember még olyan kevés önismerettel és énerővel rendelkezik, hogy nem képes a döntéseiért vállalni a felelősséget. Túlzottan fájdalmas lenne szembesülnie önmagával, a gyengeségével, a benne élő sötétséggel, ezért inkább a másikra hárít: „miatta” történt. Minderről a másik tehet.
Anyukád már nemcsak meglátni, de meghallani sem hajlandó azt, hogy mindazért, amiben benne van, ő a felelős. És mindaddig, amíg te őt sajnálva mindenben támogatod, csak tovább erősíted ezt az állapotot. A sajnálat nagyon rossz energia. Mindenkit lehúz. Azt is, aki sajnál, és azt is, akit sajnálnak. A gondolataink és érzéseink nem mi vagyunk. Elménk csak egy szűrő, amelynek ha hiszünk, a rabjává válunk, és ahelyett, hogy mi irányítanánk, ránk telepszik, és ő irányít bennünket!

Van választásod, hogy kilépsz-e ebből! Nem vagy hittérítő, az anyukád döntéseit te nem hozhatod meg helyette. Ha ő ezt választja, tiszteletben kell tartani, ez az ő élete! Persze segíthetsz rajta (és nyilván normális módon akkor lesz nyugodt a lelkiismereted), de nem azzal, hogy sajnálatoddal és hárítgatásoddal (amit szépen lemásoltál róla) még tovább hizlalod a betegségét. Változtatnod kell, és ő is változni fog. Harmincévesen már épp itt az ideje (ha te is így gondolod, azaz megértél rá), hogy a saját életedet éld! Én a következőket tenném.

Először is szakember segítségét kérném, hogy elmondja, anyukám állapota mennyire igényel pszichiátriai segítséget. Amennyiben erről van szó, azonnal cselekedni kell! Másodszor: elindítanám a rokkantsági kérelmét. Harmadszor: ha nem igényel kórházi ápolást, akkor megpróbálnék felhajtani egy szociális munkást, aki nap mint nap gondozza, emellett persze én is látogatnám – amennyire a saját életem mellett erre optimálisan jut időm. A testvéreimmel megbeszélném, hogy hárman dobjuk össze a pénzt az albérletre (ez lehet akár szobabérlet is, de talán még biztonságosabb és felelősségteljesebb lenne egy korrekt szociális otthon, ahol szintén rendszeresen látogatnám). Azzal senkin sem segítesz, ha hagyod, hogy megkeserítse az életedet a jelenléte. Ez mindkettőtök életenergiáját szívja (sőt ez sugárzik tovább a családra, a környezetre).

És amivel még segíthetsz rajta (és ezáltal magadon és a testvéreiden is), hogy az ő problémáját viszed el Hellinger-terápiára. (Először én is az öcsémét vittem (rajtam keresztül segítettünk rajta, mivel a család minden tagja kapcsolatban áll egymással). Menj el minél hamarabb egy családállításra, hogy a stresszeket feloldva minél hamarabb tiszta (vagy legalább tisztuló) fejjel tudj dönteni a gyermeked sorsáról! De tudd, hogy bennem semmiféle egyetértést nem vált ki az a szavad: hogy „miatta”! És ha a lelked mélyére nézel, ezt te sem hiszed el! Másolhatod tovább az anyukádtól hozott önsorsrontó „alvó gyermekember” mintáját, de tudd: akkor ez a választásod! És táplálhatod tovább az anyád betegségét is azzal, hogy továbbra is marad minden a régiben, de tudd: egyre keserűbbek lesztek mindketten.

Ha tovább szeretnél lépni a saját boldogságod felé, akkor le kell tenned a hárítás és a sajnálat-önsajnálat lehúzó érzéseit. Sajnálat helyett egészen más energia az együttérzés, amelynek az elfogadásában a másik feloldódik, így elkövetkezik a konstruktív továbblépés. Hogy ennek mi lesz a módja, én nem tudhatom. Ezt neked kell a jelenben megérezned. Ha félelem nélkül éltek a jelenben, akkor tudni fogjátok, mi a megoldás.

A leszázalékolás elindítását és a Hellinger-terápiát mindenképpen javaslom. Kezdj el minél jobban figyelni magadra, utazz be olyan mélyen a bensődbe, ahol nem félsz, nem gyártasz különféle ilyen-olyan jövőképet, hanem meghallod azt, hogy mit szeretne a lelked, és mit szeretne az a lélek, aki téged választott anyául. Mindig is az ő édesanyja maradsz, akkor is, ha elveteted őt – magad miatt.

Soma Mamagésa

Csalad.lap.hu »
Hellinger.lap.hu »
Depresszió.lap.hu »