A hírek szerelmesei

A hangulat oldott volt, és vidám. Az újságíró is, a kérdezettek is határozottan élvezték, hogy egy fésülés után interjút adnak, majd elmennek ruhát próbálni, hogy visszatérve kiegészítsék, árnyalják a korábban elmondottakat. Ön, kedves olvasó, tehát egy fura körülmények között készült interjúcsokrot tart a kezében.
Novodomszky Évával, Winkler Nórával és Várkonyi Andreával Szilágyi János beszélgetett.

Novodomszky Éva – Frizuraengedély

Sz. J.: Élvezed az ilyen helyzeteket, amikor körülugrálnak, gyönyörűen kisminkelnek, a hajad igazgatják, szebbnél szebb ruhákba bújtatnak, hogy azután a fotósok kamerája előtt illegethesd magad?

N. É.: Az első felvonás, amikor szépítgetnek, az tetszik. A másodikért, amikor kitekert pózokban kell tennem-vennem magam a fényképezőgépek előtt, már nem vagyok oda.

Sz. J.: És a munkahelyedért, a Magyar Televízióért odavagy? Tehát ha mondjuk valamelyik kereskedelmi csatornától kapnál egy vonzó ajánlatot…?

N. É.: Én nem szeretek ugrálni. Tizenegy éve vagyok az MTV-nél, és ezalatt végig jól éreztem magam. Ráadásul Bak vagyok. Nem mintha nagyon hinnék az asztrológiában, de azt mondják, hogy akik ebben a jegyben születtek, meglehetősen földhözragadtak, nem szívesen vállalnak nagy változásokat.
A vakrepülés nem az ő műfajuk. De különben is… Miért mennék máshová, amikor szeretem azokat az embereket, akikkel dolgozom, és közöttük biztonságban érzem magam?

Sz. J.: A biztonság a legfon¬tosabb? A váratlan helyzetek sok embert megbizsergetnek. Te nem tartozol közéjük?

N. É.: De. Élvezem, amikor adás közben az adrenalinszintem néha-néha megemelkedik.

Sz. J.: Fel tudnál idézni egy ilyen helyzetet?

N. É.: Százat is. Egyszer pél¬dául egy lámpa felrobbant, s kigyulladt a stúdió. Az adás végén – a lángok meg a füst miatt –, akár egy haditudósí¬tónak, a stúdió sarkából kellett elköszönnöm a nézőktől. Vagy előfordult, hogy fordítva kötötték be a súgógépet és a monitort, így a súgógépen magamat láttam, a szöveg pedig tükörírással jelent meg a monitoron. Egyébként a leg¬több zavar ezzel kapcsolatos, például a súgógépen egy másik anyagnak a felkonferálása jelenik meg, vagy összecsúsznak a szövegek, és egy rablógyilkosság másfél mondata váratlanul így folytatódik: „A japán külügyminiszter lemondott”. Ilyenkor nagyon észnél kell lenni. Ezeket a galibákat mégis élvezem, mert elsősorban rajtam múlik, hogy a néző mindezekből semmit se vegyen észre. És ha sikerül, elégedett lehetek magammal.

Sz. J.: A magánéleted és a televíziózás hogyan függ össze? Semmi különbség nincs egy szövőnő és közted, hisz mindkettőtöknek csak arra kell ügyelnetek, hogy okosan osszátok meg az időtöket a családotok és a munkahelyetek teendői között, nem?

N. É.: Pontosan. De abban talán mégis különbözöm egy szövőnőtől, hogy ő – még akkor is, ha három műszakban dolgozik – hetekkel előre tudja a beosztását, ezért könnyebben gazdálkodik az idejével, szemben velem, mert olykor váratlanul kell beugranom, igazodva a fontos eseményekhez.
Azon a bizonyos szeptember 11-én például dolgoztam, a tévéostrom napján is benn voltam, a madridi terrortámadáskor is kamera elé kellett állnom. Ettől függetlenül a gyereknek el kell jutnia az óvodába.

Sz. J.: A gyereked számára természetes, hogy látja a képernyőn az anyukáját?

N. É.: Ő most négy és fél éves, és ezt már egészen aprócska kora óta megszokta. Bár az elején annyira összekeverte a valóságot a képzelettel, hogy azon az alapon, hogy engem lát a televízióban, mindenáron rá akart venni, vigyem be őt is valamelyik rajzfilmbe, szerepeljünk mi is benne.

Sz. J.: Ha te változtatni akarsz valamit a külsődön, ahhoz en¬gedélyt kell kérned a főnökeidtől?

N. É.: Mindenképpen egyeztetni kell velük. És ezt én természetesnek is tartom. Amikor például a hosszú hajamból elegem lett, és levágattam, azt megbeszéltük. A lényeg, hogy az ember a hitelességét ne veszítse el. A nézők is furcsállnák, ha naponta más-más színű hajjal látnának.

Sz. J.: És azt láthatják, hogy valamelyik hír érzelmileg hat rád?

N. É.: Én azt hiszem, nem baj, ha néha meglátszik rajtunk egy-egy hír hatása. Úgy gondolom, a néző ilyenkor talán még hitelesebbnek tart, mondván: a bemondó is ember, nem csupán egy beszélő gép.

Sz. J.: Foglalkoztat a jövőd: hogyan, meddig, mit?

N. É.: A pályafutásom során mindig voltak elképzeléseim, hogy mit szeretnék csinálni, ám a leggyakrabban más következett, mint amire számítottam, de sosem jártam rosszul. Sőt. Ebből aztán azt a tanulságot vontam le, hogy okosabban teszem, ha a jövőmet a jövőmre bízom.