Ő útra kel, én maradok

„Kihívás lesz – nekik is, nekünk is”

Blaskovich Ákos és Csák Attila modern kori Phileas Foggként nem „kevesebb, mint 80 nap”, hanem „kevesebb, mint 80 liter üzemanyag” felhasználásával készül megkerülni a Földet. Mindketten négygyermekes apaként vágnak a környezetbarát kalandba.
Négyükkel találkoztam volna, ám Ákos felesége előző nap adott életet kislányuknak, Alexának.

– Régi álmom volt a Föld körbehajózása, az esküvőt is a hajón tartottuk. Én kapitányi egyenruhában voltam. Vagyis Erika tudott róla, de nem tudom, komolyan vette-e – meséli Ákos, aki Magyarország első zöld nyomdájának tulajdonosa.– Múltak az évek, és Attilával rájöttünk, hogy erre a vállalkozásra sosem lesz idő, mindig lesz valami, ami miatt el lehet tolni. Három éve eldöntöttük, hogy idén indulunk, ehhez rendeztünk mindent. Erikának időbe telt, míg elfogadta, tudom, hogy féltés állt emögött. A legtöbb, amit ilyenkor egy feleség adhat, ha elfogadja az álmomat, és azt, hogy meg akarom valósítani. Ha nem így lenne, később visszaüthetne ránk, a kapcsolatunkra. A kompromisszum végül az lett, hogy jó, menjek, de hagyjak itthon magamból még egy darabot, akit addig szeretgethet, akivel törődhet. Már csak azért izgultunk, hogy a baba megszülessen indulás előtt.

Csák Attila: Mónika rengeteget segített, nemcsak azzal, hogy nem veszekedett. Ilyen útra csak tisztán, rendezetlen ügyek nélkül szabad elindulni.

A két rutinos sportember a családdal telefonon, skype-on tartja majd a kapcsolatot, és mivel másfél évig lesznek úton, a család időnként utánuk utazik. Illetve Erikához és a babához Ákos repül haza, tervei szerint háromszor.
Attila felesége, Mónika porcelán-formatervezőként félállásban tanít a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, mellette tizenhárom éve ellátja a család gyakorlati teendőit.

Blaskovich Ákos: A legtöbb, amit ilyenkor egy feleség adhat, ha elfogadja az álmomat, és azt, hogy meg akarom valósítani.

– Amikor megismerkedtem Attilával, gyorsan kiderült, hogy két dolgot szeretne: körbehajózni a Földet, és még egy gyereket. Akkor egyik sem tűnt valószínűnek. Ehhez képest Miki már nyolcéves lesz, és pár nap van indulásig. Hozzáteszem, én elég gyorsan elhittem, komolyan gondolja. Egy igen férfias férjem van, amit akar, megvalósítja. Kitalálta, hogy családostul, az összes gyerekkel, a még pici legkisebbel is, járjuk be a Vadnyugatot egy lakóbusszal. És bejártuk. Ezt a Föld körüli utat is családdal képzelte, és bár én elég kalandvágyó vagyok, vitorlázom is, de a gyerekek szempontjából veszélyesnek éreztem. Ebben maradtunk. Így is kihívás lesz. Nekik is, nekünk is. Ez az ő álma, ezt nem vehetem el tőle. A gyakorlati teendőkbe tudatosan nem folytam bele. A kaland része a megvalósulásig vezető út is. A hajón napi háztartást vezetnek majd, ez még ilyen rutinos hajósoknak is új lesz, de így szerintem jobban értékelik, ami itthon várni szokta őket.
– Mónika rengeteget segített, nemcsak azzal, hogy nem veszekedett… – mondja Attila. – Ilyen útra csak tisztán, rendezetlen ügyek nélkül szabad elindulni. Mert lesznek kiélezett helyzetek, amikor minden erőre, gondolatra szükségem lesz, nem emészthetem magam. Tudom, hogy a szél erősen fúj, a hullámok nagyok, az éjszaka sötét, mégsem ettől félek. Ha a hajó megy, az ad elég teendőt. De amikor egy kikötőben majd megkérdezem magamtól, mit is keresek itt, miért nem vagyok a családommal… Na, az lesz nehéz.

„Erőt, energiát küldtem neki”

Amikor Éva megismerte Istvánt, tudta ugyan, hogy a férfi hegymászó, de azt gondolta, a családalapítással az expedíciós korszaknak vége. Hosszú időre vége is lett, született három gyerekük, majd egy nap István bejelentette: egy társával megkísérli átsíelni Grönlandot…
– Akkor úgy éreztem, meg sem kérdezett, csak elmegy, itt hagy két hónapra három gyerekkel. Akkor hét-, öt- és kétévesek voltak – meséli Tarjányiné Bíró Éva, aki asszisztens egy gyógyközpontban. – Tamásnak tanítónőt, Péternek óvónőt kellett választanom – egyedül. Nagyon nehezen éltem meg azt az időszakot. Vele, a céljával nem is foglalkoztam, annyira elfoglalt a saját fájdalmam. Visszaolvasva az akkor írt naplómat, találtam benne egy ilyen mondatot is: „Milyen kár, hogy visszajönnek, még nem szenvedtem eleget…” Akkor ugyanis vissza kellett fordulniuk.

Tarjányi István: Amikor kint vagyok, az az ideális, ha nincs kapcsolat a családdal. Mert ha beszélünk, nagyon hiányoznak, de ha nem tudunk, akkor ezt ki is iktatom a gondolataim közül, csak a célomra koncentrálok.

Négy év múlva újra nekivágtak, és bár akkor sem kérdezte, menjen-e, de már tudtam és akartam is segíteni. Azért, mert megtapasztaltam, hogy képes vagyok egyedül is helytállni, boldogulok a három gyerekkel. Önállóbb lettem. A második útra már éjjelenként mértem és kis napi adagokba csomagoltam a kellő kalóriájú magvakat, aszalt gyümölcsöket, hogy csak be kelljen nyúlnia értük a zsákba. Utánanéztem gyógyszereknek, amíg kint voltak, intéztem az itthoni ügyeiket, beszéltem a sajtóval. A társa lettem. És amikor sikerrel jártak, nagyon büszke voltam rá!

– Azért nem kérdeztem meg Évát, menjek-e, mert nem akartam ráterhelni a felelősséget – magyarázza István, aki a hétköznapokon rendszergazda, vállalkozó. – Ha ugyanis azt mondja, maradjak, eltör bennem valamit, amiért tudat alatt haragudhatok rá. De ha azt mondja, menjek, és történik velem valami, magát okolná. Egyébként, amikor kint vagyok, az az ideális, ha nincs kapcsolat a családdal. Mert ha beszélünk, nagyon hiányoznak, de ha nem tudunk, akkor ezt ki is iktatom a gondolataim közül, csak a célomra koncentrálok.

Amikor István tagja volt a 2007-es Himalája-expedíciónak és sikerrel megmászta a 8067 méteres Gasherbrumot, mégis tartották a kapcsolatot. Péter fiuk ballagásakor István is ott volt a családi körben – Pakisztánból, skype-on. És a kislánya, Tímea rajzát felvitte magával a hegyre.
– Soha nem terheltem itthoni problémákkal, ha beszéltünk, őt hagytam mesélni – mondja Éva. – Egyszer csak hallom tőle, hogy 5000 méteren elesett, fáj a dereka, mert beütötte egy kőbe. Akkor én egy bizonyos technikával, amit tudok, amit tanultam, erőt, energiát küldtem neki. És fel is ment a hegyre…

„Mostam, főztem, vártam – hiába”

– Három év házasság után kapott a férjem egy lehetőséget külföldi munkára – meséli a 29 éves Andrea, aki eladó egy fehérneműboltban. – A régi főnöke hívta, azt mondta, a kertépítés nagyon jól fizet Hollandiában, és neki jó kapcsolatai vannak. Három hónap kint, két hét itthon, ez volt a ritmus. Mivel el akartunk költözni az anyósoméktól, és gyereket is már nagyon akartunk, belevágtunk. Az első három hónap rémes volt, én mindennap írtam neki e-mailt, ő alig válaszolt. Kétségbeestem, pedig akkor még csak a fáradtság miatt nem írt. Amikor karácsonykor itthon volt, semmi sem volt elég belőle, a barátaival sem akartam megosztani, nagyon nehezen váltam el tőle. Sütöttem-főztem, kis cetliket dugtam az ingei zsebébe, de már feltűnt, hogy szinte megkönnyebbül, hogy visszamehet.

Szerintem már akkor kezdődött kint valami… Én továbbra is írtam, beszámoltam mindenről, igyekeztem a családi meleggel befűteni a magányát, de ő ezt egyre kevésbé viszonozta. Nemsokára telefonon össze is vesztünk, azt mondta, foglaljam el magam valamivel, ne nyaggassam. Nyaggassam… Neki nyaggatás volt, pedig én csak ezt tehettem érte. Távolról is gondoskodtam. Kértem, a következő három hónapra már ne menjen ki, de azt mondta, akkor lesz igazán munka, mindenképpen megy. Annyira nehezen viseltem ezt a helyzetet, hogy kértem, döntsön: a munka vagy én. A munka mellett döntött.

Egy év múlva váltunk el, ő azóta hazajött, egy magyar származású holland nővel él. Lehet, hogy nem kellett volna rátelepednem a távolból, de nagyon hiányzott, csak így tudtam elviselni a magányt. A mostani párommal megígértettem: soha nem leszünk távol egymástól egy hétnél hosszabb időre.

Nem a távollét a lényeg

Ha egy embernek szenvedélye van, illúzió azt gondolni egy kapcsolat elején, hogy majd lebeszéljük róla, majd felhagy vele. Ideig-óráig egy másik szenvedély, ez esetben a szerelem kiszoríthatja, de hosszú távon nem. Ha ráadásul még komoly teljesítménnyel is jár, akkor annak hiánya feszültséget okozhat. A társnak azt kell mérlegelnie: képes vagyok-e egy nem átlagos életet élni? Találok-e az ő szenvedélyében én is valami örömet? Például hogy néha együtt utazunk el. Nagyon fontos, hogy ez az elfogadás ne alárendelődés legyen. Nem a távolság teszi tönkre a kapcsolatokat, hanem az, ahogyan értelmezzük a távollétet. Segítséget akkor érdemes adni a másiknak, ha ő ezt kéri.

A nagy teljesítménnyel járó távollétek előtt gyakran a nyugalom biztosítása a legnagyobb segítség, bár ezt nem könnyű elfogadni. Módosult tudatállapotba kerül a készülődő, visszavonul, leginkább azt szeretné, ha békén hagynák. A nagy teljesítmények nagy áldozattal járnak – mindenki részéről. A munkából adódó távollétről azt mondanám, hogy aki ilyen munkát vállal, az esetek többségében olyan alkat, aki nagyobb távolságot igényel másoktól, szereti a változatosságot. Ez nem jelent megbízhatatlanságot, egyszerűen csak ilyen típus, így érzi jól magát. De ne feledkezzünk meg arról, hogy sokan kényszerből döntenek így.

A cikk nyomtatásban a Nők Lapja e heti számában jelent meg. 

A legfrissebb szám tartalmából: 

• A legtöbb örömet a gyerekeim jelentik
• Paparazzók a magyar sztárok nyomában 
• Egészségünk őrei, az antioxidánsok  
• Dr. Vekerdy Tamás válaszol
• Tamással sülve-főve
• Lakásszépítők
• Meg tudom változtatni a páromat?
• Ő útra kel, én maradok

Ha előfizetnél a lapra, itt és most megteheted!