Illyés Gyula Puszták népe című, önéletrajzi ihletésű szociográfiájában rávilágít: a kisember annak idején (is) keveset értett a nagypolitikából. A következő idézetben apai nagyapját faggatja, aki 1848-ban 17 éves volt. „Szedték a katonát akkoriban a magyarok is, a németek is — mondta akadozva, amikor föllelte végre emlékezetében azokat az éveket, amelyekről hallani akartam —, mink meg elmentünk az erdőbe. Mink sütöttük a kenyeret, mert még lisztet is vittünk. Az egész szabadságharcot s a rákövetkező zavaros időket az erdőben töltötte, igen kellemes társaságban, egy-egy szép jelenetre még hatvan év távlatából is rámosolygott. (…) A vitézi élettől féltek? Nem. Nagyapa csak »idegen országba « nem akart menni, ha a csatát ott, a puszta végén rendezik, akkor szívesen kivette volna a részét. Görgeynek majdnem segédkezet nyújtott ő is; sajnos, későn érkezett, visszafordult. Két telet húzott ki az erdőben, hogy melyiket, arra nem emlékszik, mert fogalma sem volt arról, hogy mikor ütött ki a szabadságharc, azt sem tudta, hogy egyáltalán kiütött.(…) Mindezt igen egykedvűen beszélte el, eszébe sem jutott, hogy bujdosása egyik felében — amikor Kossuthék verbuváltak — gyáva volt, a másik felében pedig — amikor a császáriak soroztak — hős.(…) Nagyapa az erdőben ült, nem mérlegelt, az urak dolgának tartotta az egészet; már akkor lemondott arról, hogy ilyesmiben tisztán láthat.”
„Kossuth Lajos azt üzente…”
– Ez a hozzáállás mégsem tekinthető általánosnak a parasztság körében – szögezi le Fónagy Zoltán történész. – Hiszen 1848 áprilisában a Magyarország nyolcvan százalékát kitevő agrárnépesség számára húsbavágó törvény születik: a jobbágyfelszabadítás. A történelmi léptékű változás elsősorban nem azért fontos számukra, mert ezentúl nem a földbirtokos neve szerepel a parcelláik mellett a telekkönyvben, hiszen eddig sem igen vehette el tőlük az általuk művelt földet senki. A törvény azt a kézzelfogható és óriási könnyebbséget jelenti a parasztságnak, hogy nem kell többé úrdolgára mennie. Ez egy egész telkes jobbágy esetében évszázadok óta évi 52 napi robot volt a földesura birtokán fő dologidőben! Az sem elhanyagolható, hogy az emberek többé nincsenek kiszolgáltatva az úriszék önkényének, amely elé eddig bármilyen ürüggyel odacitálhatták őket, ily módon beleszólva a magánéletükbe is. A régen várt törvény tehát a paraszt állampolgárrá válását teljesítette be. Számukra ez jelenti a szabadságot, amiért igenis megéri küzdeni. Ez tette Kossuth Lajost „Kossuth apánkká” a nép számára, és ez vonzotta a szabadság zászlaja alá 1848-ban a parasztlegényeket… Meg persze a zsold, és a gyors felemelkedés reménye, fűzi még hozzá a szakember józanul. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a forradalom egy olyan időszakban tör ki, amikor az országban éppen gazdasági válság dúl, részben az előző évek rossz termése, részben a korai kapitalizmus első, hazánkba is begyűrűző hitelválsága miatt. A városlakók egy részének már jó ideje nem akad munkája, a József-napi vásárra éppen csak szállingóznak a vevők, a külföldi kereskedők nagy része nem is érkezik meg Pestre. Ilyen körülmények között fiatalemberek tömegei számára jelent megoldást a katonáskodás. A honvédsereg első tízezer katonája tehát valóban önkéntesekből áll, de a közel kétszázezres létszámnak, amire a szabadságharc folyamán szükség lesz, ez csak a töredéke. A többieket sorozás útján állítja ki az új magyar kormány. A kép tehát, amint Kossuth járja az Alföldet, és a zászlaja alá özönlenek a haza szabadságáért vérüket ontani kész parasztok, ha nem is nélkülöz minden valóságalapot, a romantikus képzelet túlzása.
„Adományainkat a haza oltárára tesszük…”
Ugyanígy mitológiánk része az a jelenet, amikor a nemzet fiai a kormány felszólítására a haza oltárára helyezik (esetleg a Nemzeti Múzeum lépcsőjére hordják) ékszereiket, pénzüket, arany és ezüst asztalneműiket… Máig azt hisszük, hogy ebből a pénzből öntötték a szabadságharc ágyúit, kovácsolták kardjait, és élelmezték, ruházták a honvédsereget. Az igazság ezzel szemben az, hogy bár a kormány valóban ezt a kölcsönként kezelt arany-ezüst tartalékot szánta a kibocsátandó papírpénzek fedezetének, nyár végéig alig nyolcszázezer forintnak megfelelő adomány jött össze. Ez pedig összevetve azzal a kétszázmillió forintnyi papírpénzzel, amit a kormány a szabadságharc ideje alatt volt kénytelen nyomni, hogy finanszírozza a hadviselést, elhanyagolható összeg. Ráadásul a nagy felfordulásban még ezt is ott felejtették a Kereskedelmi Bank pincéjében, amikor 1849 elején Debrecenbe menekültek. A segítség tehát csekély volt, és utólag még ez is hiábavalónak bizonyult. Az emberek akkor sem voltak mások, mint manapság – mutat rá a történész a valóságra. – A „miből fogunk élni?” parancsa a forradalom viszonyai között még inkább előtérbe kerül. Az ezüsthúszasok, azaz a váltópénz (három ezüsthúszas ér egy forintot, ami kb. egy iparos segéd egynapi keresménye) néhány hét leforgása alatt eltűnik a forgalomból, mert a bizonytalan időkben a lakosság a nemesfémet inkább eldugja. Ezen túl kizárólag papírbankókat használnak a piacokon, amelyekkel viszont az a baj, hogy túl nagy címletűek. Ezért azt találják ki, hogy az ötforintost, ami akkoriban a legkisebb papírpénz, arányos darabokra tépik, és ezzel fizetnek. A kormány ezen az áldatlan helyzeten (is) szeretne segíteni, amikor elkezdi nyomni a fedezet nélküli Kossuth-bankókat. Eleinte egy- és kétforintosokat, később ötösöket, tízeseket, sőt már százasokat is. A pénz előteremtése mindvégig a szabadságharc egyik legégetőbb kérdése marad. A bukás a lakosság számára éppen a Kossuth-bankók eltörlésével válik majd leginkább személyes veszteséggé. Haynau 1849 nyarán egyetlen tollvonással érvényteleníti a szabadságharc pénzét, ennek következtében sokan földönfutóvá válnak. Mint az a szerencsétlen pesti szabómester, aki a rendelet előtti napon adta el a házát. A vételárat Kossuth-bankókban vette át, amelyek másnapra értéktelen papírrá váltak. Huszonnégy óra leforgása alatt odaveszett egy élet munkája! Nem lehet csodálni, ha ezek után öngyilkos lett.
„Szabadság, egyenlőség, testvériség!”
Hogy az európai forradalmak romantikus eszméjét, az egyenlőséget hogyan váltja aprópénzre a kisember? Erről tanúskodjanak báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa egykorú feljegyzései. „A nagyobbik leányom dajkája bejáratos volt hozzánk. Férjem mondá neki egyszer: »Hallgass csak ide Kati, mi minden jó vár reátok« és elsorolá neki az úrbéres osztály által nyert jogokat. Midőn a jogegyenlőségre jutott, felém fordula a nő, s kétkedőleg kérdé:
– De úgyé azért még nem veheti el az én fiam a Nagysád leányát?
– Nem bizony – felelém neki –, még sokat kellene a te gyermekeidnek hágni s az enyémeknek szállni, hogy összeházasodhassanak. Látod, aki tanult, csak olyannal kíván egyesülni, ki tud, s ki dolgozik, olyannal, ki dolgos. (…) Mindazonáltal bölcs leckéim eredménye a lőn, hogy az én asszonyom rögtön elfut a vásárba, egy vékony szalmakalapot venni gyermekének, kit – úgymond – éppúgy megillet már, mint báróját. Nem is volt talán a népnek semmiről zavarosabb képzete, mint az egyenlőségről. Falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözetjeket és hogy nem saját kezűleg műveljük a földet…”
„Kossuth Lajos azt üzente…”
– Ez a hozzáállás mégsem tekinthető általánosnak a parasztság körében – szögezi le Fónagy Zoltán történész. – Hiszen 1848 áprilisában a Magyarország nyolcvan százalékát kitevő agrárnépesség számára húsbavágó törvény születik: a jobbágyfelszabadítás. A történelmi léptékű változás elsősorban nem azért fontos számukra, mert ezentúl nem a földbirtokos neve szerepel a parcelláik mellett a telekkönyvben, hiszen eddig sem igen vehette el tőlük az általuk művelt földet senki. A törvény azt a kézzelfogható és óriási könnyebbséget jelenti a parasztságnak, hogy nem kell többé úrdolgára mennie. Ez egy egész telkes jobbágy esetében évszázadok óta évi 52 napi robot volt a földesura birtokán fő dologidőben! Az sem elhanyagolható, hogy az emberek többé nincsenek kiszolgáltatva az úriszék önkényének, amely elé eddig bármilyen ürüggyel odacitálhatták őket, ily módon beleszólva a magánéletükbe is. A régen várt törvény tehát a paraszt állampolgárrá válását teljesítette be. Számukra ez jelenti a szabadságot, amiért igenis megéri küzdeni. Ez tette Kossuth Lajost „Kossuth apánkká” a nép számára, és ez vonzotta a szabadság zászlaja alá 1848-ban a parasztlegényeket… Meg persze a zsold, és a gyors felemelkedés reménye, fűzi még hozzá a szakember józanul. És nem szabad elfelejteni azt sem, hogy a forradalom egy olyan időszakban tör ki, amikor az országban éppen gazdasági válság dúl, részben az előző évek rossz termése, részben a korai kapitalizmus első, hazánkba is begyűrűző hitelválsága miatt. A városlakók egy részének már jó ideje nem akad munkája, a József-napi vásárra éppen csak szállingóznak a vevők, a külföldi kereskedők nagy része nem is érkezik meg Pestre. Ilyen körülmények között fiatalemberek tömegei számára jelent megoldást a katonáskodás. A honvédsereg első tízezer katonája tehát valóban önkéntesekből áll, de a közel kétszázezres létszámnak, amire a szabadságharc folyamán szükség lesz, ez csak a töredéke. A többieket sorozás útján állítja ki az új magyar kormány. A kép tehát, amint Kossuth járja az Alföldet, és a zászlaja alá özönlenek a haza szabadságáért vérüket ontani kész parasztok, ha nem is nélkülöz minden valóságalapot, a romantikus képzelet túlzása.
„Adományainkat a haza oltárára tesszük…”
Ugyanígy mitológiánk része az a jelenet, amikor a nemzet fiai a kormány felszólítására a haza oltárára helyezik (esetleg a Nemzeti Múzeum lépcsőjére hordják) ékszereiket, pénzüket, arany és ezüst asztalneműiket… Máig azt hisszük, hogy ebből a pénzből öntötték a szabadságharc ágyúit, kovácsolták kardjait, és élelmezték, ruházták a honvédsereget. Az igazság ezzel szemben az, hogy bár a kormány valóban ezt a kölcsönként kezelt arany-ezüst tartalékot szánta a kibocsátandó papírpénzek fedezetének, nyár végéig alig nyolcszázezer forintnak megfelelő adomány jött össze. Ez pedig összevetve azzal a kétszázmillió forintnyi papírpénzzel, amit a kormány a szabadságharc ideje alatt volt kénytelen nyomni, hogy finanszírozza a hadviselést, elhanyagolható összeg. Ráadásul a nagy felfordulásban még ezt is ott felejtették a Kereskedelmi Bank pincéjében, amikor 1849 elején Debrecenbe menekültek. A segítség tehát csekély volt, és utólag még ez is hiábavalónak bizonyult. Az emberek akkor sem voltak mások, mint manapság – mutat rá a történész a valóságra. – A „miből fogunk élni?” parancsa a forradalom viszonyai között még inkább előtérbe kerül. Az ezüsthúszasok, azaz a váltópénz (három ezüsthúszas ér egy forintot, ami kb. egy iparos segéd egynapi keresménye) néhány hét leforgása alatt eltűnik a forgalomból, mert a bizonytalan időkben a lakosság a nemesfémet inkább eldugja. Ezen túl kizárólag papírbankókat használnak a piacokon, amelyekkel viszont az a baj, hogy túl nagy címletűek. Ezért azt találják ki, hogy az ötforintost, ami akkoriban a legkisebb papírpénz, arányos darabokra tépik, és ezzel fizetnek. A kormány ezen az áldatlan helyzeten (is) szeretne segíteni, amikor elkezdi nyomni a fedezet nélküli Kossuth-bankókat. Eleinte egy- és kétforintosokat, később ötösöket, tízeseket, sőt már százasokat is. A pénz előteremtése mindvégig a szabadságharc egyik legégetőbb kérdése marad. A bukás a lakosság számára éppen a Kossuth-bankók eltörlésével válik majd leginkább személyes veszteséggé. Haynau 1849 nyarán egyetlen tollvonással érvényteleníti a szabadságharc pénzét, ennek következtében sokan földönfutóvá válnak. Mint az a szerencsétlen pesti szabómester, aki a rendelet előtti napon adta el a házát. A vételárat Kossuth-bankókban vette át, amelyek másnapra értéktelen papírrá váltak. Huszonnégy óra leforgása alatt odaveszett egy élet munkája! Nem lehet csodálni, ha ezek után öngyilkos lett.
„Szabadság, egyenlőség, testvériség!”
Hogy az európai forradalmak romantikus eszméjét, az egyenlőséget hogyan váltja aprópénzre a kisember? Erről tanúskodjanak báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa egykorú feljegyzései. „A nagyobbik leányom dajkája bejáratos volt hozzánk. Férjem mondá neki egyszer: »Hallgass csak ide Kati, mi minden jó vár reátok« és elsorolá neki az úrbéres osztály által nyert jogokat. Midőn a jogegyenlőségre jutott, felém fordula a nő, s kétkedőleg kérdé:
– De úgyé azért még nem veheti el az én fiam a Nagysád leányát?
– Nem bizony – felelém neki –, még sokat kellene a te gyermekeidnek hágni s az enyémeknek szállni, hogy összeházasodhassanak. Látod, aki tanult, csak olyannal kíván egyesülni, ki tud, s ki dolgozik, olyannal, ki dolgos. (…) Mindazonáltal bölcs leckéim eredménye a lőn, hogy az én asszonyom rögtön elfut a vásárba, egy vékony szalmakalapot venni gyermekének, kit – úgymond – éppúgy megillet már, mint báróját. Nem is volt talán a népnek semmiről zavarosabb képzete, mint az egyenlőségről. Falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözetjeket és hogy nem saját kezűleg műveljük a földet…”
Cikkünk az e heti Nők Lapjában jelent meg. További cikkeink az aktuális számból:
Ha előfizetnél a Nők Lapjára, itt és most megteheted! |