Az államvizsgák után: “elvégeztem az egyetemet” vagy “mesterszakos, okleveles ez meg az lettem” kiírással és képekkel telt meg a falam. Egy évvel ezelőtt még én is ebben a cipőben jártam. Lelkesen készültem az államvizsgára, és addig, amíg meg nem kaptam a diplomámat, az agyamnak csupán egy kis szegmense figyelmeztetett arra, hogy ezentúl valami nehezebb jön… Utána ambivalens érzés kerített hatalmába: az egyik oldalon a büszkeség, hogy öt (esetleg több) év tanulás után kezünkben foghatjuk diplománkat, a másik oldalon pedig a rettegés, hogy ki kell lépnem a bizonytalanba.
Rózsaszín világból a valóságba
Nem az a fajta hallgató voltam, aki félvállra vette volna a tanulást és a szakmai tapasztalat megszerzését. Kommunikáció szakosként már másodévesen tudatosan kezdtem építeni a jövőmet, rádióztam, riportokat készítettem, online és print újságoknál gyakornokoskodtam. Az utolsó egyetemista évemet arra szántam, hogy méltósággal és a lehető legjobb jeggyel zárjam, így minden külső tényezőt kizárva a vizsgáimra és az államvizsgára koncentráltam (tudom, sokan azt gondolhatják, úgyse nézik a jegyet, de nálam ez a fanatikus maximalizmusomból fakadt). Majd egy hónappal később ott álltam a diplomával a kezemben, és felsóhajtottam: hát, ennyi volt ez a pár “gondtalan” év, gyerünk, írjunk önéletrajzot, és vessük bele magunkat a munkakeresésbe.
Szerencsésnek éreztem magam, sok társammal ellentétben, akik pár év után jönnek rá, hogy rossz szakot választottak, vagy akiknek elképzelésük sem volt, mihez kezdjenek magukkal. Mégsem voltak illúzióim, hogy biztosan képzettségemnek és képességeimnek megfelelő álláshoz jutok, annál inkább félelmeim, hogy a bölcsészvicceknek megfelelően a Mekiben kötök ki. Telített a piac, és egyre nehezebb elhelyezkedni. De felnőttünk, a saját lábunkra kell állnunk, és a család mellett a társadalmi elvárások is megnehezítik a “kezdést”: kezdj önálló életet, ne a szüleid nyakán élj, legyen rendes, jól fizető munkahelyed, találj párra… és még sorolhatnám. Mintha az olyan könnyű lenne!
Tudjuk, hogy az iskolák már rég nem a valós életre készítenek fel. Az iskolában nem tanítják meg, hogy add el magad, hogyan építs kapcsolatokat. De a kétely akkor is megjelenik, ha már munkát találtál: vajon fogom bírni a terhelést? Meg fogom állni a helyem? Hiszen mindenki pótolható… Mivel tudok többet nyújtani a többieknél?
| Kapunyitási pánik (quarterlife crisis) Alexandra Robbins és Abby Willmers 2001-ben megjelent sikerkönyve (Kapunyitási pánik: a húszas éveid egyedi kihívásai) dobta be a fogalmat a köztudatba. Olyan fiatalokra használják ezt a kifejezést, akik pályakezdőként nem találnak munkát, vagy nem tudják, mihez kezdjenek. Gyakran előforduló tünetek ilyenkor a frusztráció, a nyugtalanság, a döntésképtelenség, de akár a pánik és depresszió is. |
Megbombáztam a cégeket
Az önéletrajzomat minden létező helyre elküldtem, amiről úgy gondoltam, hogy képességeimnek és érdeklődési körömnek megfelelő. (Ehhez egyébként érdemes elmenni néhány állásbörzére, ott is akadhat egy-egy HR-es, aki ingyen tanácsadással ellenőrzi és kijavítja a CV-nket). Amikor ezeket végigjártam, megtanultam, hogy mindig az adott hirdetésre kell formálni az önéletrajzot – igen, a harmincadik hely után is. Olyan cégeket is megkerestem, amelyek nem hirdettek, hiszen egy állásra több száz jelentkező van, mennyi az esélye, hogy engem, friss pályakezdőt válasszanak? Közben minden egyes nap vártam, néztem a telefonom, hátha megcsörren. Teltek a hetek, és kezdtem elkeseredni, de semmiképpen sem feladni!
És mi lett az én kapunyitási pánikom vége? Két és fél hónap után álláshoz jutottam. Pont egy olyan kommunikációs cég hívott fel, ahol előzőleg nem is kerestek munkaerőt, így beigazolódott az elmélet. Igaz, abban a cégben csupán két hónapot töltöttem, hiszen utána jobb ajánlatot kaptam, így mertem változtatni. Eddig jó döntésnek bizonyult!
