“Hercegem, a Te jeled micsoda?” – kérdezi Gitti az egyik, csodálkozó, bogárszemű fiúcskát. “Kocsi” – vágja rá azonnal. “És hogy van az cigányul?” – faggatózik tovább az óvó néni. Gondolkodik erősen az apró gyerek, a többiek alig bírják türtőztetni magukat, majd kibuggyan belőlük a válasz: “gurdon” – kiabálják boldogan, szinte kórusban. Sorjáznak a kérdések, megtanuljuk a halacskát, a szemüveget, a szekeret, hogy a fagyit guglónak, a kockát pedig burácinak hívják. Roma népismeretet tanulnak.
Rettenetesen lelkes a kis gyerekcsoport, integetnek, mikor belépek, és úton-útfélen elejtenek egy-egy kedves mondatot. Csak úgy süt belőlük a szeretet, a figyelem, azt adják, sugározzák, amire ők maguk a legjobban vágynak. Uzsorások elől menekülve vagy erőszakos, veszekedős, verekedős családi légkörben, ahol sokszor a nélkülözés, a létfenntartás a legégetőbb gond, ami mellett a gyerek igencsak eltörpül, szeretetre – egyáltalán gyerekkorra – nemigen futja. A leginkább csak “hajléktalanoviként” emlegetett intézmény azonban sokkal többről, egészen másról szól, mint ahogy azt az emberek gondolják: nem éhező, tetves, mosdatlan gyerekek gyűjtőhelye, ahol “csak megfürdetik, megetetik” őket.
Fotók: Kováts Dani
Fedél és étel – alapszinten
“Sokan vannak nálunk cigány családok gyermekei, hiszen a szegénység is nagy arányban sújtja őket. A tévhitekkel szemben azonban ők többnyire nagyon is gondoskodók: náluk a gyerek az első.”
Vidéken sajnos lényegesen nagyobb a szegénység és a nyomor, mint itt, a fővárosban: van olyan borsodi település, ahonnan több család menekült az uzsorások elől, gyerekeik mind megfordultak már itt. “Sokan vannak köztük, akik sok ételt nem ismernek, anya gyakran csak zsíros kenyeret »főz« ebédre, de a szülők amit tudnak, megtesznek. Ahogy többnyire fedél is van a fejük fölött, ha nem is sokkal több annál” – mondja a vezető. Vagyis ők nem hajléktalanok. Hanem mondjuk feltört lakásban élnek vagy pincében. Vagy olyan helyen, ahol nincs se víz, se villany. Vagy ágyrajárók. Vagy erdélyi magyarként Magyarországon jogcím nélküliek. A közelben van, ahol egyetlen szobán osztoznak sokan, lavórban mosakodnak, és két lakásnak van egy közös vécéje…
| A Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség által fenntartott óvodát – amely a Wesley János Lelkészképző Főiskola néhány tantermében és szociális helyiségében kezdte működését 2005-ben – az hívta életre, hogy a külső Józsefvárosban élő szegény családok nem minden esetben tudták gyermekeiket megfelelő oktatási intézménybe bejuttatni. “Élt például fél évig az Oltalom menhely előtt egy Lada kombiban egy, a vidéki nyomorúság elől elmenekült héttagú család, akik intézményünkbe jártak be étkezési, mosási, mosakodási és egyéb egészségügyi célokból – mondja Iványi Gábor elnök. – Szociális munkásaink minden gondjukat körüljárva arra jutottak, hogy előző, vidéki lakhelyük lakhatatlan és az élhetetlen körülmények közé bűn lenne visszaszorítani őket. Így, amikor őszre fordult az idő, a kicsiket óvodába, a nagyobbakat pedig a X. kerületben lévő esélyteremtő iskolánkba vittük. Az óvodában (mint egyéb, vidéken is fenntartott óvodáinkban, iskoláinkban) valóban találkoztunk megrendítő jelenségekkel. A gyerekek majdnem mindenhol alultápláltak, de a szülők – minden nyomorúságuk ellenére – megpróbálják gyermekeiket megfelelően öltöztetni. A Budapest VIII. kerület, Dankó utca 11. szám alatti kis intézmény sajnos a normatívából nem fenntartható.” |
Ami igazán hiányzik
“Ha egy állandó lakcímmel nem rendelkező család állami bölcsődébe, óvodába vagy iskolába szeretné beadni a gyermekét, törvényesen nem teheti meg – magyarázza a helyzetet Lónyai Zsuzsanna intézményvezető, aki szerint a fizikai nélkülözésnél is nagyobb hiányt okoz az ingerszegény környezet. – Bár az ennivalót valahogyan megkapják, ahonnan jönnek, ott nemigen figyel arra senki, hogy ők aprócska, szeretetre és törődésre, gondoskodásra éhes gyerekek, nem pedig felnőttek. Belecsöppennek a nagyok kegyetlen, erőszakos világába. Itt egy sor olyan programot szervezünk nekik, amivel amúgy sosem találkoznának. Bábszínházba visszük őket, iskolalátogatásra, roma, oláh cigány pedagógusunk van, ők saját kultúrájukkal ismertetik meg őket. Olyan világ nyílik meg nekik, amivel amúgy esélyük sem lenne találkozni.”
Ha csak lehet, családban
Szász Emese szociális munkásként foglalkozik a családokkal, kijár, környezettanulmányt végez, első kézből találkozik a kívülálló számára sokszor felfoghatatlan sorsokkal. Beszélni a részletekről nemigen szeret, hisz abban ugyanis, hogy úgy tud csak segíteni, ha diszkrét, és így a családok megbíznak benne.
“Ők elképzelhetetlen szegénységben élnek, többnyire a hónap első hetéig elég az a pénz, amit a minimális munkából összeszednek. Többen alszanak egy ágyban, vagy leginkább matracon, de nem ritkán a földön. Asztal, szék, sok helyen fürdőszoba sincs, de még ablak sem. Vannak, akik feltört lakásokban laknak, ahonnan egy-két hónap után költöznek is tovább, így telik az életük. És a gyerekeké is persze” – kezdi Emese.
“Nem ritka, hogy a gyerekek az alkohol, a kábítószer, a prostitúció közelében élnek, úgy kell segítséget adnunk, hogy a kicsik ebben a lehetetlen helyzetben a legkevésbé sérüljenek. Ha azt látom, hogy a szülő maga is elhanyagoló, felelőtlen, elbeszélgetek velük, elmondom nekik, hogy ha nem változtatnak, elvesztik a gyereket – folytatja Emese, aki elsősorban azért próbál megadni mindent ezeknek az embereknek, hogy a kicsik nagyobb biztonságban legyenek. – Csak a legvégső esetben értesítjük a gyámügyet, amíg lehet, próbálunk minden segítséget megadni, hogy a gyerekek a szüleikkel maradjanak.”.
