Másfél nappal azután, hogy a világ jelentős része meglepve és sokkolódva figyelte, ahogy az USA választási térképe egyre jobban bepirosodik, már minden szakértő elmondta a magáét arról, hogy mi történt. Röviden: a közvélemény-kutatók megint kudarcot vallottak, a fehérek elsöprő többségben támogatták a republikánus jelöltet, és igen, Hillary Clintonról is elmondta már mindenki, hogy az elejétől fogva rossz ötlet volt őt jelöltként indítani.
Na de, akkor miért arról szóltak a hírek az elmúlt bő egy évben, hogy Hillary simán behúzza, Trump pedig egy bohóc? Ahogy egyre inkább zártak össze a demokraták, a Trumptól irtózó republikánusok és a média egyre nagyobb szelete is nyíltan sutba dobta az újságírói objektivitást, csak nehogy a narancssárgára szoláriumozott ingatlan- és valóságshow-mogul kerüljön a Fehér Házba, úgy szorult egyre inkább háttérbe az a tény, hogy Clinton minden volt ám, csak épp jónak nevezhető jelölt nem.
“Ő a legfelkészültebb, legtapasztaltabb jelölt, az Egyesült Államok történetében” – ezt többek között Michelle Obama mondta Stephen Colbert műsorában, amire azért itt-ott felszaladtak a szemöldökök.
Tény, hogy több mint 30 évet húzott le a politikai arénában, mint ahogy az is tény, hogy nem kell hosszasan keresgélni, ha a Hillary Clinton (vagy úgy általában a Clinton-klán) körüli botrányokat szeretnénk felsorolni. Nem is teszem ezt most, unásig ismert az összes balhé, aminek darabja is elég lett volna – normál körülmények között – ahhoz, hogy elkaszálja az egykori first lady elnöki törekvéseit.
Nem mertek szólni…
De akkor hogyan, meg miért lett Clintonból megkerülhetetlen jelölt? Ezt is leírták már páran, ezért csak röviden foglalkozzunk vele: 2008-ban kikapott, ’12-ben nem indult a saját pártjából való elnök ellen, ahogy eddig bevett szokás volt, 2016-ra pedig már annyira kitaposta magának a “na most van itt az ideje annak, hogy egy nő legyen az elnök” ösvényét, hogy a saját pártjában sem mertek ujjat húzni vele, ahogy a befolyásos Clinton-klánnal sem.
Ehelyett mindenki nekiállt ismételgetni a fentieket, és a média – illetve főleg a közösségi média – rád nézek most, Mark Zuckerberg – visszhangkamráiban tobzódó, oldaltól függetlenül nem túl tájékozott emberek addig kiabálták egymásnak, hogy Trump egy idióta, Clinton meg úgyis megnyeri, amíg ez lett.
A választás estéjén két dolgot lehetett látni: a Trump-támogatók egyre szélesedő mosolyát, illetve a demokrata szimpatizánsok egyre jobban lefelé görbülő száját, míg végül egymást támogató, sírdogáló egyetemisták és arcukat a tenyerükbe temető Trump-ellenesek figyelték, ahogy a Donald egyre-másra húzza be még a hagyományosan demokrata kötődésű államokat is.
Trumpról sok mindent mondtunk, többek között én is, tagadhatatlan, hogy stílusa távolról sem illik a nemzetközi diplomácia kisujjeltartó finomkodással terhes világába. Ez akár még lehetne pozitív dolog is, elvégre a politikai korrektséggel sokszor épp a szobában lévő elefántot nem nevezi meg senki. Az más kérdés, hogy az indulatoktól fűtött nettó rasszizmus vagy szexizmus nem vállalható dolgok.
A hitelesség problémája
De nézd, milyen visszafogott volt, amikor elmondta a győzelmi beszédét, hát tudja ez, hogy kell szólni az emberekhez! Ezt többször is hallottam tegnap, és hát Trump egész kampánya annak a bizonyítéka, hogy pontosan tudja, hogyan kell az emberekre hatni, leginkább persze hangos provokációval. Az már más kérdés, hogy a győzelmi beszéd épp a fent említett, a mikrofont szalvétával fogó politikai korrektség épületes példája volt, aminek a hitelessége nagyjából annyit ér, mint tengeralattjárón a rácsos ablak (hogy a Vissza a jövőbe 2. című filmből idézzek, amelyben már megjelent egy Trumpra kísértetiesen hasonlító, nagy hatalmú figura az alternatív múlt Biff Tennanje személyében).
“Itt az idő, hogy elkezdjük gyógyítani a társadalom testén esett sebeket, hogy újra egymás felé forduljunk” – mondta Trump magyar idő szerint szerdán reggel. “Clinton miniszternek pedig meg kell köszönjük azt az áldozatos munkát, amit a nemzetünkért végzett” – ezeket ugyanaz az ember mondta, aki pár hete még mocskos bűnözőnek nevezte Clintont, akinek börtönben a helye, és akinek beígérte, hogy megválasztása esetén egy különleges vizsgálóbizottsággal fog utánamenni a viselt dolgainak. Innentől válik minimum megkérdőjelezhetővé, hogy elnöksége alatt mit fog tenni.
Ez itt a legnagyobb kérdés, hogy a korábbi, provokatív és nagy hangon előadott nyilatkozataiból, vállalásaiból – mexikói fal, bevándorlók, főleg a közel-keleti bevándorlók és menekültek deportálása, stb. – mennyi valósul meg.
Aztán ott van a sokat emlegetett szexizmus és nőgyűlölet kérdése is. Egyrészt biztos, hogy nem lesz az amerikai alkotmányba iktatva, hogy a nőknek a konyhában a helye, de az is tény – méghozzá szomorú tény –, hogy Trump korábbi megnyilvánulásai, főleg természetesen az elhíresült Access America-felvétel levakarhatatlanul tapadni fognak ahhoz az emberhez, akinek elnökként nemcsak egy ország lakói, de az egész világ előtt valamiféle példaképet, jelképet kell megformálnia. Valószínűtlen – noha nem elképzelhetetlen – hogy elnökként hasonlóan vaskos kijelentéseket tegyen, de az jóval reálisabb veszély, hogy mit fog művelni, például a Legfelsőbb Bíróság tagjainak kijelölésével.
Ami miatt aggódhatunk…
Ez azért fontos kérdés, mert lehet ő az USA legjobb elnöke is akár, vagy a legrosszabb, legkésőbb nyolc év múlva, bármi van, mennie kell. Az általa kijelölt bírák azonban halálukig a posztjukon maradnak, és ez az, ami alapjaiban változtathatja meg az USA polgárainak életét, sőt bizonyos kérdésekben akár az egész világra kihatással lehetnek.
A nők például aggódhatnak, hogy egy konzervatív túlsúlyú Legfelsőbb Bíróság milyen rendelkezéseket hoz az abortusszal vagy akár a fogamzásgátlással kapcsolatban. De ott van az azonos nemű emberek házasságának kérdése is, ami jelenleg (még) létezik az Egyesült Államokban. A jelenlegi optimista forgatókönyv szerint az Obama-kormány által bevezetett, az LMBTQI-embereket érintő előrelépésekhez (melegházasság elfogadása, az amerikai hadsereg “don’t ask, don’t tell”-elvének eltörlése) Trumpék nem nyúlnak majd hozzá és nem próbálják meg azokat eltörölni vagy visszájára fordítani. De hangsúlyozom, ez az optimista forgatókönyv, a valóság ennél lényegesen szomorúbb is lehet.
Mindemellett ugye ott van a tény, hogy Trump maga is tagadja a globális felmelegedés egyébiránt tudományosan bizonyított tényét, és bejelentette, hogy Myron Ebellt jelölné a környezetvédelmi hatóság, az EPA élére. Ebell, a Center for Energy and Environment nevű intézmény igazgatója, akiről tudni lehet, hogy klímaváltozás-szkeptikus, vagyis ő maga is tagadja a tényt, annak ellenére, hogy ennek már az USA területén is érezhető hatásai vannak.
Mint látható, most egyelőre ott tartunk, hogy az amerikai fehérek kiosztottak egy komolyabb gyomrost a politikai elitnek – ami, mindentől függetlenül érett már egy ideje, Trump pedig nem maga a baj, amit orvosolni kéne, sokkal inkább a romjaiban heverő rendszer tünete – ami miatt egyelőre most még támolyognak. Az amerikai elnöki gépről az Air Force One-ról pedig útnak indult a talaj felé a Trump nevű bomba. Azt viszont, hogy ez a bomba felrobban-e, vagy a földbe fúródva befullad, egyelőre nem tudjuk. Most még zuhan…