Ma száz éve halt meg a huszadik századi magyar költészet talán legnagyobb alakja, Ady Endre. A Góg és Magóg fia vagyok én, a Harc a Nagyúrral és a Héja-nász az avaron költője 42 évesen tette le végleg a tollat. A szerelem vitte el – huszonévesen egy Rienzi Mária nevű kupléénekesnő fertőzte meg szifilisszel –, meg ami még a „bohém életformával” együtt járt: a szesz, a cigaretta és a krónikus depressziójára marokszám szedett nyugtatók. Kezelőorvosa, dr. Láng Menyhért feljegyzései szerint halála előtt szív- és májnagyobbodásban szenvedett, tüdőtágulata volt, és rendszeres asztmarohamokkal küzdött. 1918 novemberében kisebb agyvérzést kapott, majd az Ady-ház többi lakójával, Csinszkával, a nagymamával és a román szolgálólánnyal együtt őt is ledöntötte a lábáról az egész Európát végigpusztító spanyolnátha. Miután több súlyos tüdőgyulladáson is átesett, a Benczúr utcai Liget Szanatóriumba vitték – ott halt meg 1919. január 27-én. Halálának közvetlen oka dr. Czeizel Endre, a 2015-ben elhunyt országos hírű orvos-genetikus szerint a harmadlagos szifilisz szövődményeként fellépő aortarepedés volt. „Én a Halál rokona vagyok, | Szeretem a tűnő szerelmet, | Szeretem megcsókolni azt, | Aki elmegy” – írta A Halál rokona című 1907-es versében.
Ady egész életében intim viszonyban volt az elmúlással, nem véletlen, hogy híres közéleti, politikai és forradalmi költeményei mellett több ciklusra való halálverset is írt. Ugyanilyen kapcsolatot ápolt a nőkkel is: rengeteg szerelme, szeretője és „kis kalandja” volt. Szerette a nőket, még Rienziről, a „kicsi, színházi némberről” is szeretettel emlékezett meg, pedig tőle kapta a végzetes betegséget: „Mihályi Rozáliával nem beszélhetek, Mihályi Rozáliát nem vallathatom ki. Csak egyet tehetek, Mihályi Rozáliából megcsinálom az élet és csók múzsáját” – írta róla Mihályi Rozália csókja című novellájában.
Sok románca, afférja és fellángolása volt, öt kivételes nő mégis kiemelkedik a hosszú sorból: Zsóka, Mária, Léda, Zsuka és Csinszka.
Ady Endre, édesanyja és Boncza Berta
„Mit bánom én, ha utcasarkok rongya…”
Ady Érmindszenten, egy elszegényedett kisnemesi családban született. Édesapja szolgabírót szeretett volna faragni belőle, ezért az elemi iskola elvégzése után a nagykárolyi piarista gimnáziumba, majd a zilahi református kollégiumba adta. Ady gyűlölte a szigorú szerzetesi iskolát, ahol saját bevallása szerint „legszörnyűbb diákéveit” töltötte, így a liberális szellemiségű zilahi iskola magát a kiteljesedést és a szabadságot jelentette neki. Itt érte el első irodalmi sikereit, és első szerelmét, a Zsóka-versek múzsáját, F. Erzsikét is itt ismerte meg. Ő volt az első igazi csalódása is: „Maga férjhez megy, édes kicsi Zsóka, | Mást fog ölelni, másé lesz a csókja… | Óh, legyen boldog majd avval a mással, | Ölelje Magát olyan forró vággyal, | Ahogy én egykor átölelni vágytam, | Szerelem-éhes, boldog, ifju vágyban… | Haljon el most már minden emlék, nóta, | Feledjünk mindent: menyasszony a Zsóka…” – írta, miután kiderült, hogy a lány férjhez megy – máshoz.
Ady a gimnázium elvégzése után Debrecenbe, majd Pestre ment, hogy apja kívánságának megfelelően elvégezze a jogi egyetemet. Nem igazán érdekelték a tanulmányai – életrajzírói szerint a tandíjra szánt, többször is megküldött pénzt „korhelykedésre verte el” –, ezért három év után otthagyta az iskolapadot, és hírlapírónak állt. Előbb Debrecenben, majd Nagyváradon dolgozott; ekkor jelent meg első verseskötete, a Versek is, és ekkor ismerte meg Rienzi Máriát, a Fekete Sas orfeum „szép sanzonett királynőjét”, akitől a „mérgezett csókot”, a szifiliszt kapta.
Rienzi Mária dedikált fotója
Öccse és életrajzírója, Ady Lajos szerint Ady és Mária a vonaton találkoztak egymással, amikor a költő 1902 júliusában visszatért Nagyváradra Kaposvárról, ahová Bilkey Irén színésznő kedvéért ruccant ki. Rienzi „kora szépségideálja” volt: „Már ha megjelent a színpadon, a férfiközönség erősen megtapsolta. A külsejére határozottan emlékszem: afféle század eleji tipikus démon volt, nagy termetű, erős, kit egy kis csúfolódással »debellának« lehetne mondani; erősen befűzött termet, hatalmas domborulatokkal” – jellemezte Fehér Dezsőné, a Nagyváradi Napló főszerkesztőjének felesége.
Rienzi, aki Pesten és vidéken is népszerű kupléénekesnő volt, valósággal magához láncolta a zöldfülű újságírót. Az „ország Mariskája” nagykanállal ette az életet, és Adyt is belevitte az eszeveszett tivornyázásba. Az állandó éjszakázás és italozás meg is látszott a munkáján, anyagi helyzetén és egészségén, ezért Fehér Dezső úgy döntött, megszökteti a „szakításra gyönge” ifjút a bővérű nő mellől. A költő pár napig a közeli Püspökfürdő egyik szállodájában húzta meg magát, de Mariska – aki állítólag detektívvel nyomoztatott utána – ott is megtalálta. Pusztító viszonyuk még jó darabig folytatódott; hogy pontosan hogyan és mikor ért véget, nem tudni. Szakításuk után néhány évvel hanyatlani kezdett az egykor ünnepelt díva csillaga: egyesek szerint teljesen lecsúszott, egyszerű viceházmester lett belőle Pesten, és a lipótmezei tébolydában halt meg – mások szerint nevet változtatott, és hozzáment egy gazdag bukaresti gyároshoz, akivel nyugalmas polgári életet élt, mint „ismert társaságbeli úriasszony”.
Ady Endre
„Egymás húsába beletépünk”
Vannak, akik szerint Adyt csak Diósyné Brüll Adéllal való találkozása mentette meg attól, hogy feleségül vegye a „démoni Rienzi Mariskát”. 1903 szeptemberében ismerkedett meg legszebb szerelmes verseinek múzsájával; a Nagyváradról elszármazott asszonyra nagy hatást tettek a költő Nagyváradi Naplóban megjelent írásai, ezért meghívta magához Párizsba.
Adél meglehetősen kalandos körülmények között kötött ki a francia fővárosban. A jómódú zsidó családból származó, okos, művelt és a társasági élet iránt is felettébb érdeklődő nő 26 éves korában, miután első szerelme, egy huszártiszt elhagyta, hozzáment Diósy Ödönhöz. Diósy kereskedelmi ügynök volt Szófiában, a fiatal pár is ott telepedett le, de miután a férj kétes ügyletekbe keveredett és tönkrement, szökniük kellett. „Diósy Ödön néhány év óta Szófiában lakó bizományos, több csalás elkövetése után megszökött. Adósságai mintegy százötvenezer frankra rúgnak” – írták az esetről a korabeli lapok. Párizsban a férfinak sikerült talpra állnia, és újra sikeres üzletember lett, így Adél immár igazi „párizsi dívaként” látogathatott haza a szülővárosába. Ott találkozott Adyval, akivel azonnal egymásba szerettek.
Ady először 1904-ben látogatta meg Lédát Párizsban. Miután beköltözött a házaspár Rue de Lévis-n lévő lakásába, kisebb-nagyobb megszakításokkal évekig hármasban éltek. „Diósy Ödön (Dodó) egyáltalán nem volt hajlandó felszarvazott férjként viselkedni, nemcsak tűrte, hanem támogatta is Ady és felesége viszonyát. Diósyék kapcsolata ugyanis alibi házasság volt: Dodó a férfiakat szerette. Megkönnyebbülés volt neki Ady érkezése, akit ráadásul hamar meg is kedvelt. Színházba vagy mulatóba mindig hármasban jártak. A két férfi gyakran egyszerre haragította magára a könnyen felpaprikázódó asszonyt, s ilyenkor véd- és dacszövetséget alakítottak” – írja különös szimbiózisukról Nyáry Krisztián az Így szerettek őkben.
Léda iránti szerelme nagyban hozzájárult Ady költői kibontakozásához, kapcsolatuk kilenc éve alatt született A könnyek asszonya, a Mert engem szeretsz, a Félig csókolt csók, a Jöjj, Léda, megölellek és a Héja-nász az avaron is. Ekkor adta ki legjobbnak tartott versesköteteit: az Új verseket, a Vér és aranyt és Az Illés szekerént is.
Székely Aladár fotója Lédáról
Ady 1904 és 1911 között hétszer járt Párizsban. Az első időkben jól megvoltak hárman: Adél osztotta be a hírhedten pazarló, mindenét eldorbézolni képes költő pénzét, és Ödön szerzett neki orvost, hogy kezeltetni tudja kezdődő vérbaját. Aztán egyre sűrűbbé váltak a veszekedések. A párizsi lakásban Léda húga, Brüll Berta is gyakori vendég volt: „Bubi” persze maga is fülig szerelmes lett az akkor már híres és ünnepelt költőbe, aki a pletykák szerint viszonozta is a vonzalmát, és amikor Pesten járt, gyakran meglátogatta a nőt a kalapszalonjában. Talán ez – a féltékenység – is hozzájárult ahhoz, hogy Ady és Léda kapcsolata egyre inkább megromlott, de idilljük azután tört meg igazán, hogy Ödön befizette őket egy földközi-tengeri hajóútra. Hazatértük után kilenc hónappal Léda egy halott kislányt hozott a világra, aki – akárcsak a költő – hat ujjal született. A tragédia mindhármukat megviselte: „Bús szerelmünkből nem fakad | Szomorú lényünknek a mása, | Másokra száll a gyermekünk, | Ki lesz a vígak Messiása” – búcsúztatta a halott kicsit Ady A mi gyermekünk című versben.
A gyerek halála után a költő és szerelme még öt évig együtt maradt, de kapcsolatuk gyilkos veszekedések és heves kibékülések gyötrő sorozatává vált. „Ez az utolsó nászunk nékünk: | Egymás husába beletépünk | S lehullunk az őszi avaron” – írta kettejük pusztító szerelméről a költő. Ady 1912-ben, a Nyugatban megjelent Elbocsátó szép üzenetben adta ki végleg Léda útját, és bár egykori kedvese egy darabig még azt remélte, visszaszerezheti, Csinszka felbukkanása után összeroppant, férje, Dodó próbálta vigasztalni.
Ady és Léda soha többé nem látták egymást. A világháború kirobbanásakor a házaspár hazaköltözött Budapestre, ahol Ödönnek megint újra kellett kezdenie mindent – és újra sikeres lett, immár szénkereskedőként. Feleségével visszavonultan, a világtól elzárkózva éltek, csak néhány közeli barát látogatta őket Andrássy úti lakásukban és gödöllői villájukban. Léda a kutyáinak szentelte az életét, és amíg Ady életben volt, a nevét sem ejtette ki. Később súlyos, gyógyíthatatlan bőrbetegséget kapott, Dodó 1934-ben bekövetkezett haláláig hűségesen ápolta. Ő sem bocsátotta meg Ady „árulását”, ezért amikor Csinszka koszorút küldött felesége temetésére, nem engedte meg, hogy felrakják a sírra.
„Téged találtalak menekedve”
Adynak Lédával való szakítása után jó ideig csak futó kapcsolatai voltak. Aztán 1913 novemberében a hűvösvölgyi Park Panzióban Balázs Béla bemutatta neki Dénes Zsófiát, a Párizsban élő fiatal újságírónőt. „Zsukával” – akit a költő saját neve után Andreának hívott – viharos gyorsasággal egymásba habarodtak. A szerelemből házasság is lehetett volna – csakhogy Zsuka anyja nem nézte jó szemmel a készülő frigyet, és gyorsan közbelépett. Adyt nagyon megviselte a szakítás, „Az én mátkám nem jön, hiába várom, | Fussatok nők, termeitek kitárom, | Ha ő nem jött, nem lessz már senki párom” – panaszolta az Élet helyett órákban. Zsuka nem sokkal később anyja ámenjével hozzáment a török szultán egyik miniszterének fiához, Koz bejhez, akivel előbb Svájcban, majd Németországban és Ausztriában élt.
Adyval a költő élete végéig jó barátságban maradtak. Zsuka 1925-ben, Koz bej halála után visszatért Budapestre, ahol az Esti Kurír és a Reggel című lapoknak dolgozott, majd az Ünnep című irodalmi lap szerkesztője lett. 1937-ben otthagyta az újságírópályát: attól kezdve írásaiból élt, amelyekben Adyhoz fűződő kapcsolatát dolgozta fel.
Dénes Zsófia
Ahogy Ady szerette a nőket, úgy szerette Zsuka a férfiakat. 1987-ben, 102 éves korában bekövetkezett haláláig több férjet is elfogyasztott, utoljára nyolcvanéves korában állt oltár elé a nála harminc évvel fiatalabb festőművésszel, Szalatnyay Józseffel, akivel még több mint húsz évig élt nagy boldogságban.
Ady utolsó igazi szerelme Boncza Berta volt. A költő 1914-ben találkozott a fiatal, alig húszéves lánnyal, akivel előtte évekig levelezett. A svájci internátust is megjárt Berta minden álma az volt, hogy Szendrey Júliához hasonlóan egy nap ő is egy nagy költő felesége lehessen. Meg is tett érte mindent, előbb a fiatal írót, Tabéry Gézát ostromolta a leveleivel, majd Adynak küldött rajongó leveleket és verseket. A Léda iránt érzett szerelméből lábadozó költő eleinte hűvös távolságtartással fogadta a közeledését, de aztán beadta a derekát, és a csucsai Boncza-kastélyban leendő apósa, Boncza Miklós földbirtokos ellenkezésére fittyet hányva eljegyezte a lányt. Ady látogatásakor tréfásan Csacsinszky lengyel grófnak adta ki magát, így lett Boncza Bertából Csacsinszka – Csinszka.
Boncza Berta
Ady és Csinszka 1915. március 27-én házasodott össze Budapesten. Csinszka minden mogorvasága, nyűgössége, gorombasága ellenére nagy odaadással ápolta nagybeteg férjét, akivel 1917-ben, apja halála után beköltöztek a tőle örökölt pesti lakásba. Ekkoriban születtek Ady utolsó szerelmes versei, köztük az Őrizem a szemed, a Vallomás a szerelemről és az Akkor sincsen vége. „Csinszka, kis szőke úrilány, vagy húsz évvel fiatalabb nála, kedves, friss, csacsogó, hízelgő és zsörtölődő – a szerelemben való megnyugvást adta neki, az élet utolsó szépségét akkor, amikor már lelkére sötét árnyakat vetett a háború és sürgette a vég felé a betegség. Szebbet nem adhatott nő költőnek” – jellemezte kettejük kapcsolatát jó barátjuk, Schöpflin Aladár.
Pedig nem volt könnyű dolga, a betegsége miatt egyre visszahúzódóbbá, morózusabbá váló Ady nehezen viselte, hogy fiatal felesége színházba, társaságba szeretett volna járni, és utolsó éveiben már jobban kedvelte a kis józsefvárosi kocsmákat, mint a nagykörút elegáns szórakozóhelyeit. Hálásabb pillanataiban azért gyönyörű sorokkal ajándékozta meg Csinszkát. „Hetedhét országban | Nem találtam mását: | Szeretem szép, beteg, | Csengő kacagását, | De nagyon szeretem” – írta róla.
Ady és Csinszka
A rajongó Csinszka egészen haláláig gondozta Adyt. Aztán, miután eltemette, Babits Mihályt is meghódította – igaz, a költő egy év után szakított vele. Végül mégis megtalálta az áhított boldogságot: 1922-ben feleségül ment Mártonffy Ödön festőművészhez, a legendás Nyolcak egyik tagjához, aki mellett anyagi biztonságra és társasági sikerekre talált. Maga is verselt; Csinszka versei című, 1934-es kötetét fanyalogva fogadta a kritika, halvány Ady-utánérzéseknek titulálták a költeményeit. Megrendítően fiatalon halt meg, alig negyvenéves volt – de legalább úgy, ahogy élni szeretett: vidáman kacagva, egy barátaival közös vacsora közben. Agyvérzés vitte el. Akik ott voltak, azt mondták, az asztalra hajtotta a fejét és nem mozdult többet. Halott kezéből kihullott a cigaretta, és kiégette az abroszt.
