Szia, Bence, a bukszád megvan még?
Mármost csak azért ütöttem meg ilyen bizalmas hangnemet, mert Rétvári Bence, az Emberi Erőforrások Minisztériumának alkalmazottja, úgy is mint közszolga, fiatalosan lendületes srác, akiről már korábban megírtam, hogy a népszerű közösségi oldalon államtwittkárként hivatkozik magára. Akkor meg egy kis tegeződés belefér, magunk között.
Erről egyébként abban a cikkben írtam, ami arról szólt, hogy Rétvári Bence szerint egy férfinak nem szabad a bukszáját az asszonynak átadni, mert akkor az a neveletlen fehércseléd – lásd még: ösztönlény – legott megháborodik, és az utolsó fillérig elveri apa hónaljának izzadságával megkeresett pénzét.
Rétvári Bence (Fotó: MTI/Balogh Zoltán)
Nem is volt ott és akkor semmi különösebb látnivaló, megnyilvánult a kereszténydemokrácia, asszonynak kuss a neve, apa dob neki néha zsebpénzt – szigorúan egy kézzel, mert a másikkal a bukszát biztosítja, nehogy az asszonyállat hozzájusson.
Bocsáss meg, te fényes tekintetű férfiú!
Meg kell követnem Rétvári Bencét, aki minap a Magyar Nemzetnek adott interjújában rávilágított, hogy micsoda kivételezett helyzetben vannak itt, a Kárpát-medence szívcsakrájában a magyar nők. Élnek bele a nagyvilágba, jönnek-mennek, szülnek szépen, mert hát ez a dolguk erre vannak tartva ez az elvárás fogy a magyar.
Szóval élnek itt ezek a duplaiksz-kromoszómás szülő- és mosogatógépek, de a hálátlanjainak még arra sem futja, hogy köszönetet rebegjenek az ilyen erős és okos férfiaknak. De miért is? Nyugalom, Rétvári államtitkár (az úr szót továbbra sem vagyok hajlandó ilyen esetekben alkalmazni), a mansplaining felkent papja ezt is világossá tette az interjúban. Amikor is az anyaság és a karrier ellentétét boncolgatta az interjú készítője, az államtwittkár (újra és újra kiráz a hideg ettől a szótól) elmondta, hogy szerinte a magyar nők „egyáltalán nem a tűzhely mellett élnek”, egyre több édesanya tudja építgetni a karrierjét, de ha esetleg dolgozás helyett volna kedvük mégis inkább négyet szülni, akkor örök élet vagy legalábbis sírig tartó szja-mentesség a jussuk. Pukkanjanak a pezsgők, vivát!
Rétvári Bence viszont ezzel összefüggésben szomorúságának is hangot adott, miszerint nem érzi a kellő elismerést a célcsoport tagjaitól:
Azt hiszem, a legharcosabb feministáknak is tapsolniuk kellene, hogy Magyarország ilyen mértékben támogatja a nőket; hogy biztosítja számukra a választás szabadságát és lehetőségét. De persze ők ilyenkor mélyen hallgatnak
– mondta a derék államtwittkár.
Öö… hogy tessék?!?
Miért kéne egészen pontosan tapsolni? Hogy a nőknek megadták a lehetőséget, hogy dolgozhatnak vagy szülhetnek? Hogy nem a tűzhely mellett élnek, de azért a láthatatlan munkát senki sem ismeri el Magyarországon? Hogy miután leszülték a kvótát, elmehetnek dolgozni? Hogy melyik kórházban halnak bele kórházi fertőzésbe a negyedik szülést követően? Hogy ugyanebbe a kórházba milyen vécépapírt, emberi fogyasztásra alkalmas élelmiszert, illetve maltert-festéket-födémgerendát visznek magukkal, hogy ne szakadjon a fejükre a plafon?
Esetleg, ahogy Rétvári is mondta, azért, hogy ha négy gyereket szülne valaki, akkor szja-mentességet kap, „ami úgy is felfogható, mint egyfajta jövedelmi kompenzáció a karrierépítésből kiesett évekért”? Ez aztán a választási szabadság! De hadd kérdezzek vissza: adott ma Magyarországon a férfiak és nők béregyenlősége? Egy féléves gyerek mellől vajon hányan tudnak visszamenni dolgozni, illetve hány anyát fognak tárt karokkal felvenni a cégek, miután megtudják, hogy egy hat hónapos gyerek van otthon?
Szóval röviden: pontosan milyen mértékben is támogatja a kormány a nőket – oppárdon, nem a kormány, hanem Magyarország, ahogy Rétvári is említette, hiszen a kormányt láthatóan nem igazán érdekli ez az egész. Talán Rétvári Bence is emlékszik, hogy a főnöke egyszer azt mondta: nőügyekkel nem foglalkozik. Ezek után érdemes lenne átgondolni, hogy mikor és kit von kérdőre, hogy miért nem bokázik és pukedlizik örömében, amikor ártunk és ormányunk úgynevezett családvédelmi akcióterve egy rossz kabarétréfához sem mérhető.
De ennél is érdemesebb lenne nem számon kérni a magyar nőket, hanem visszamenni a konyhába munkahelyre, és érdemi munkát végezni a magyar választók – úgy is, mint a főnökök és felettesek – érdekében.
