Világvége 2050?
2030, 2040, 2050 – a mostanában készült tanulmányokban változatos évszámokat láthatunk arra, hogy mikor fog összeomlani a földi civilizáció. Egy azonban közös bennük: mind nagyon közel van. És a világvége nem egy villanásnak tűnik az előrejelzések alapján, hanem szenvedéssel teli éveknek elviselhetetlen hőséggel, özönvízzel, éhezéssel, vízhiánnyal és természeti katasztrófákkal. Sorozatunkban a kilátásainkat mérjük fel, és arra keressük a választ, mi mindent tehetünk a túlélésért, ha most még időben észbe kapunk.
Ez a nyár az áttörés nyara: elkezdte a közvélemény felkapni a fejét arra a szóra, hogy klímaváltozás. Nem lehet igazán érteni, hogy miért most, hisz nem történt semmi. Tovább olvadt a sarki jég, égett a tundra, és megállapították, hogy 2018 volt a valaha mért legmelegebb év. Júliusban két rendkívüli hőhullám sújtotta Európát, és megdőlt minden eddigi melegrekord Hollandiában, Franciaországban, Nagy-Britanniában, Németországban. Az Észak-Afrika felől érkező forró levegő egyetlen nap alatt 12,5 milliárd tonna jeget olvasztott föl Grönlandon. Csak a szokásos. Valamitől mégis sokaknál ez az év vitte át az ingerküszöböt annyira, hogy elkezdtek pánikolni már akkor, amikor az amazonasi erdőtűzről még nem is jöttek ennyire nyugtalanító hírek.
Még egy dolog történt, még tavaly ilyenkor: egy tizenöt éves diáklány, Greta Thunberg elkezdett sztrájkolni a klímaváltozás komolyan vételét sürgetve, történetesen egy olyan országban, amely a világ leginkább klímatudatos állama. Svédországban gyakorlatilag minden politikai erő fellép a globális felmelegedés ellen, az elmúlt években olyan klímavédelmi törvényeket fogadott el a svéd parlament, amelyek eredményeképpen a szén-dioxid-kibocsátás 26 százalékkal kevesebb, mint harminc évvel ezelőtt. De egy bakfis erre azt mondta: ez mind csak kamu és szemfényvesztés. Ha itt valaki tényleg komolyan venné a globális felmelegedést, akkor semmi másról nem beszélnénk. Meg azt is mondta, hogy mindenki azt szeretné hallani, hogy van még remény. Pedig nincs. Remény akkor lesz, ha elkezdünk cselekedni. Merthogy még nem kezdtünk el. Még mindig fosszilis energiahordozókkal fűtjük a környezetet: egymilliárd hordó olajat égetünk el és eresztünk a légkörbe minden áldott nap.
A berlini „karbonóra” szerint alig 8 évünk maradt csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátást, ha meg akarjuk előzni a katasztrófát (Fotó: Sean Gallup/Getty Images)
Mi okozza a bajt?
Mint az köztudott, a rendkívül gyors és erőteljes globális felmelegedésért elsősorban az emberi tevékenység következtében megnövekedett „üvegházgázok” tehetők felelőssé. Ezek közül a szén-dioxid és a metán légkörbe jutása a legsúlyosabb. Az előbbit a fosszilis energiahordozók, vagyis a szén, a kőolaj és a földgáz elégetésével (elsősorban a közlekedéssel és a fűtéssel), az utóbbit a nagyüzemi szarvasmarhatartással termeljük irdatlan mennyiségben. Súlyosbítja a helyzetet többek között az erdők kiirtása (a zöld növényzet ugyanis megköti a szén-dioxidot), a szárazság következtében gyakori erdőtüzek koromszennyezése és a sarki jég olvadása, amelyek további melegedéssel járó öngerjesztő folyamatokat indítanak el.
Az „üvegházhatás” azt jelenti, hogy az említett gázok a légkörbe kerülve – növekvő koncentrációban – megnehezítik, hogy a Nap sugarainak hője, illetve a földfelszín által visszavert hosszúhullámú sugárzás távozhasson a világűrbe. Ugyanakkor átengedik a Nap rövidhullámú sugarait, amelyek a felszínen tovább emelik a hőmérsékletet.
A bajt felismerve a kormányok nemzetközi egyezményekben kísérelték meg korlátozni a kibocsátást, legutóbb a Párizsi Éghajlatvédelmi Egyezményben (2016) határozták meg azokat a szén-dioxid-kibocsátási értékeket, amelyektől azt remélik, hogy – ha betartják – 2 fok alatt lehet tartani a földi átlaghőmérséklet melegedését. Ez azonban, úgy tűnik, kevés lesz, ma már inkább a 1,5 fokot tekintik célnak a szakemberek. Az ENSZ és az EU formálódó klímacélja 2050-re nullára csökkentené a klímaváltozás fő előidézőjének tartott szén-dioxid-kibocsátást.
Fotó: Andrew Holbrooke/Corbis via Getty Images
Klímatagadás és „klímahiszti”
Mindenfélét összeírtak erről a diáklányról, az Asperger-szindrómájáról meg a feltűnési vágyáról – ez oké, megszoktuk, hogy a karaktergyilkosság adekvát harci eszköznek számít, és működik is, sajnos. Már nem arra figyelünk, amit Greta Thunberg mond, hanem azt fürkésszük, hogy vajon miért mondja. A legdurvább azonban azt állítani, hogy nyitott kapukat dönget, már rajta vagyunk az ügyön, hisz megegyeztünk, hogy ki-ki (mármint az egyes országok) a saját ütemében elkezdi szépen 2020-tól csökkenteni a szén-dioxid-kibocsátását. A gyerek erre azt mondja: a klímatárgyalások csak látszattevékenységek. Változtatunk vagy elpusztulunk, ez a kérdés.
A közvélemény nagyobbik része utálja ezt a sztorit, mert nem érti, vagy már unja, médiabalhénak tartja, nem is nagyon hiszi, illetve tehetetlennek érzi magát. A kisebb része meg bepánikol tőle, mint Greta, akit, mikor tizenegy évesen elolvasta a vonatkozó szakirodalmat, kórházba kellett vinni, mert két hónapig nem evett, nem aludt, és kórosan lefogyott. Mindegyik reakció teljesen érthető, és kórosnak sem tekinthető. A világ egyik legnagyobb hatalmának első embere – aki nem érti, mi a különbség időjárás és klíma között – januárban, mikor épp nagy hideg volt az USA-ban, azt a viccet engedte meg magának kedvenc üzenőfalán, hogy „Hol a fenében is van a globális felmelegedés? Kérünk, gyere vissza gyorsan, szükségünk van rád!” Majd amikor a tanácsadói elé tették azt a 2018-as jelentést, amely az éghajlatváltozás pusztító gazdasági következményeire figyelmeztetett, azzal a megjegyzéssel tolta félre, hogy nem hiszi el. Az a sok millió választópolgár, aki őt elnöknek szavazta, vélhetően szintén nem hiszi. Nekik esetleg megbocsátható a tudatlanságuk, az Egyesült Államok elnökének viszont nem, mert ő nem ártatlanul, hanem érdekből „nem hisz”. Mindjárt elmagyarázzuk, hogy miért. Addig is szögezzük le: a globális felmelegedés kemény adatokkal alátámasztott ténykérdés, akkor is „működik”, amikor éppen egy adott évszakban „rendellenesnek számító” hideg van. És nem az akármilyen propaganda találta ki.
Greta Thunberg egy februári klímatüntetésen Brüsszelben (Fotó: Maja Hitij/Getty Images)
Nem vagy felelős, de neked kell elszenvedned!
Azokat is meg lehet érteni, aki ugyan felfogták, mi a helyzet, de azért utasítják el az egész témát, mert nem érzik magukat felelősnek – tehetetlennek viszont igen. Milyen igazuk van!
Nemrég a Fordulat című társadalomelméleti folyóirat egy egész számot szentelt a klímaváltozásról való gondolkodásnak. A szerzők először is visszautasítják azt a megfogalmazást, hogy „az emberiség tevékenysége” volna felelős a földi klíma megváltoztatásáért. Konkrétan arról van szó, hogy itt nem te, kedves olvasó, vagy én, a cikkíró, de még csak nem is a mi felmenőink tették tönkre a földi klímát, hanem az „ingyentermészet” áldásain gazdagodó kapitalizmus. Nem a te ősöd döntött úgy az 1800-as években valahol Angliában, hogy átáll a fosszilis üzemanyagokra, majd elterjeszti a világban, és ezzel óvatlanul tönkreteszi a természetet és az emberiség életfeltételeit. Mindezt – nagyobbrészt a 19. században – a gőzgép technológiáját elterjesztő nyugati tőkések tették meg. Mindegy is ma már, hogy erről mit gondolunk, a lényeg, hogy nem vagyunk érte felelősek. Ahogyan azért sem, hogy alapvetően ez a fosszilis energiára épülő gazdasági modell az alapja a mai társadalomnak.
Tudtad?
„A „globális észak” (vagyis a fejlettebb északi félteke – a szerk.) a világ népességének 18,8 százalékát tette ki 2008-ban, míg az 1850 óta kibocsátott szén-dioxid 72,7 százalékáért volt felelős, nem is számítva az országon belüli egyenlőtlenségeket. A 21. század elején az emberi népesség legszegényebb 45 százaléka a teljes kibocsátás 7 százalékáért felelt, míg a leggazdagabb 7 százalék az 50 százalékáért. Egy átlagos amerikai állampolgár – az országon belüli osztálykülönbségeket figyelmen kívül hagyva – ugyanannyi kibocsátásért felelős, mint akár 500 etiópiai, csádi, afganisztáni, mali, kambodzsai vagy burundi polgár.” (Malm-Hornborg: Emberi tényező? Az antropocén narratíva kritikája. In: Fordulat 25.)
Nem mi építettünk föl egy olyan világot, amelyben nekünk, bérből élő fogyasztóknak egyre többet kell dolgoznunk a megélhetésünkért, miközben olyan dolgok után vágyakozunk, amelyeket egyébként nem engedhetünk meg magunknak, amelyek nagyrészt fölöslegesek, mégis az időnk és energiáink legnagyobb részét ezek előteremtésére használjuk el. Tisztázzuk: nem azért kell egyre többet és többet vásárolnod, hogy boldogabb légy, hanem azért, hogy pörgesd a gazdasági növekedés kerekét, és kevesen sokat gazdagodjanak. Csak mivel ügyes marketingesek megetettek téged azzal, hogy akkor vagy trendi, ha még ezt meg ezt meg amazt is megveszed, erre nem feltétlenül látsz rá. Például azért nem, mert miután kidolgoztad magad, olyan látszattevékenységekkel „pihensz”, mint például a közösségi oldalakon való pörgés, ami újabb csapdákat rejt. Ha „nem hiszel” a klímaváltozásban, akkor csupa klímaszkeptikusnak a posztjait olvasod, és egy idő után mással már nem is találkozol. Ha szeretnél lefogyni, csupa fogyasztószert és praktikát hoz föl neked az algoritmus.
De hogy jön ide a klímaváltozás?
Miközben a sorozatodat megszakító reklámokat nézed, és a közösségi oldalakon szörfölsz, észre sem veszed, hogy elcsábultál. Mire észbe kapsz, már hitelt vettél föl (emiatt majd még többet kell dolgoznod), megrendeltél valamit (és ha még egy cuccot hozzácsapsz, akkor már free a shipping) – csak néhány kattintás, és már elindul valami a földgömb túloldaláról. Ha így teszel, miattad (is) úszik, repül sok ezer kilométert. A gazdasági növekedésnek nevezett kisgömböc pedig tovább hízik rajtad.
Csónak a kiszáradt Mead-tóban, Nevadában (Fotó: Ethan Miller/Getty Images)
Szó se róla, az emberi természet vastagon benne van a sztoriban: olykor bennünk is ott a hedonista, a versengő, a megvesztegethető és elcsábítható kisördög. Aki még végtelenül hiszékeny is. De legalább amiatt nem kell vádolnunk magunkat, hogy mi okoztuk a globális felmelegedést azzal, hogy hétvégén beleültünk a roncs autónkba, hogy eljussunk a közeli tóhoz fürödni. Vagy a kicsit jobb autónkkal a horvát tengerpartra. Netán évente egyszer repülővel „Görögbe”. Sajnos azonban ezekkel is rontunk kicsit a helyzeten, azzal pedig sokat, ha mindennap autózunk, és hulladékkal segítünk rá télen a gázfűtésre. Ezeket nem kéne! Ugyanis bár a helyzetet nem mi okoztuk, nekünk kell megoldanunk – amíg még lehet. Ez a rossz hír.
A változás felé az első lépés az, hogy próbáljunk a folytonos szerzésen túlmutató értelmet találni az életben. Kezdjünk el sokat olvasni és beszélgetni ezekről a kérdésekről. Például arról, hogy ki mit gondol: vajon valóban a fogyasztói társadalom a klímaváltozás okozója, fenntartója és gerjesztője? Lehet-e a gazdaságnak nem növekedni? Vagy arról, hogy megoldást jelenthetne-e, ha egyszerűen más energiahordozóra állítanánk át a gazdaságot: fosszilisről megújulóra? Netán atomenergiára? Lehet-e a klímaválságot pusztán technológiai kérdésként kezelni? Mi itt, e cikksorozatunkban arról is fogunk beszélni, hogy mivel kell elkerülhetetlenül szembenéznünk tíz-húsz-harminc éven belül.
A jó hír az, hogy talán nem is fog annyira fájni a változás – hiszen ami most van, az sem jó.
Meglátjuk.
Legközelebb azzal folytatjuk Köves Alexandra közgazdásszal, hogy hogyan lehet a fogyasztói társadalom ördögi köreiből kilépni.
