Többnyire egyáltalán nem érdekelnek minket a gyökereink, amíg el nem érünk egy bizonyos kort, vagy olyan esemény nem történik az életünkben, amire nem adnak magyarázatot a gyerekkorunkban minket ért negatív hatások, események. Aztán jön egy komolyabb elakadás, egy megmagyarázhatatlan pszichés zavar, párkapcsolati gond, meddőségi probléma, gyereknevelési nehézség, és úgy érezzük, ideje kinyitnunk a családi albumot, kiengednünk a szellemet a palackból, és megvizsgálnunk lelki örökségünket is. A transzgenerációs trauma (TGT) jelenségének lényege, hogy az utódok annak ellenére mutatnak traumatizáltságra utaló tüneteket – szoronganak, válnak depresszióssá, lesz alacsony az önbecsülésük, stb. –, hogy maguk nem voltak közvetlen áldozatai a traumának.
„A saját jelenünk és múltunk összefonódik a felmenőink életével, múltjával. Az, ahogyan viselkedünk, gondolkodunk, érzünk, másokhoz kötődünk, nemcsak belőlünk, öröklött adottságainkból és felnövésünk történetéből fakad, hanem akár több generáción átívelő hatások eredménye – magyarázza Fedoszov Anna klinikai szakpszichológus, pár- és családterapeuta-jelölt. – Örökölt hiedelmeink, attitűdjeink, szerepeink segíthetnek minket, mint például az, hogy »lehet bízni egymásban«, »az ember eléri a célját, ha küzd érte«, »a becsületesség fontos érték«, vagy mélyen belénk ivódva állhatnak a boldogulásunk útjában is, ahogy például az, hogy »mi egy szerencsétlen család vagyunk«, »az elnyomás ellen fölösleges küzdeni«, »ha nem taposol el másokat, téged taposnak el«, »alkohollal lehet csak kibírni az életet«. Amikor bizonyos helyzetek indokolatlanul erős szorongást váltanak ki belőlünk, és nem találjuk a magyarázatát annak, hogy ezek honnan fakadhatnak, érdemes az adott problémakör mentén felgöngyölíteni a család történetét, mert lehet, hogy egy generációkkal ezelőtti eseményhez, helyzethez tapadó szorongás adódik át: a víztől való félelmünk hátterében például állhat egy fulladás története, amit valamelyik felmenőnk élt meg. A viselkedések, hiedelmek, értékek mellett az érzelmek megélésének és kifejezésének módja is továbbhagyományozódik, a megoldatlan érzelmi problémák is ismétlődnek, és amíg nem dolgozzuk fel ezeket, továbbadjuk őket a gyerekeinknek.”
Látogató áll a Yad Vashem Intézetben kiállított rabruhák előtt (Fotó: Lior Mizrahi/Getty Images)
„Ez a gyerek tiszta anyja”
A családomban sokszor anyai nagymamámhoz hasonlítottak, elsősorban a kinézetem miatt, de visszatekintve rengeteg minden másban is a „kiköpött mása voltam”. A fülfájásra, szorongásra, aggodalomra való hajlamomat akár még lehetne is genetikai okokra visszavezetni, de azt már kevésbé, hogy a párkapcsolataim sorra ugyanazt a mintát követték, sőt kísértetiesen ugyanazzal a forgatókönyvvel értek véget is, mint az ő házassága a nagypapámmal, élete nagy szerelmével. „Nagy szerepe van a szülői képzeteknek, a szülők által a gyermekre ruházott tulajdonságoknak, elvárásoknak, amelyek önbeteljesítő jóslatként hathatnak a gyermekre. Sokszor már egy újszülöttet is egyes felmenőkhöz hasonlítanak, és ezen vélt vagy valós hasonlóságok mentén a gyermek az »elvárásoknak« megfelelve hasonló viselkedésmintákat vesz fel, mint a szóban forgó felmenők. Sokszor hallani gyerekektől, amit a szüleik gyakran mondanak nekik, például hogy »pont olyan vagyok, mint az apukám a kiskori képein, és olyan erős vagyok, mint ő, meg a nagypapám, aki katona volt«” – világítja meg a jelenséget Fedoszov Anna.
A transzgenerációs hatások viszont sokszor nem ennyire egyértelműek, ezért nehezebb őket tetten érnünk, hiszen szüleink többnyire nem a szavakon, hanem tudattalan folyamatokon keresztül, ösztönösen adják tovább a traumatizált működésmódokat. Például van úgy, hogy a szülő az őt ért traumák nyomán nem képes gondoskodni a gyerekéről, vagy egy végzetes katasztrófa, például anyagi veszteség miatt kimondatlanul azt az üzenetet közvetíti, hogy mindig „teljesíteni, bírni kell”. Kutatások is bizonyítják, hogy például a holokauszt túlélői olykor teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak saját gyerekeikkel szemben, a gyerek pedig szülei élményeit valamilyen módon megjeleníti saját magán, például anorexiás lesz, hogy tudattalanul lemásolja felmenői koncentrációs táborbeli kinézetét.
Akadállyá vált túlélőcsomag
Az átadásnak biológiai okai is vannak. Az epigenetika szerint az úgynevezett génexpresszió (génkifejeződés) folyamata során adódnak tovább az előző generációk génjei által hordozott kulturális információk, transzgenerációs traumák. Orvos-Tóth Noémi pszichológus Örökölt sors című könyvében ismertet egy kutatást, melyben az atlantai Emory Egyetem orvosai cseresznyevirág-illatot permeteztek egerek ketrecébe, miközben kellemetlen áramütésnek tették ki a rágcsálókat. Ezután a kísérleti egerek utódai is félelmi reakciót mutattak a cseresznyevirág illatára, pedig soha nem kaptak áramütést.
Bár kellemetlen, sőt sokszor dühítő, hogy kénytelen-kelletlen megkapjunk felmenőink feldolgozatlan terheit, ez a traumaátadás evolúciós célt szolgál. „A transzgenerációs hatásokat felfoghatjuk úgy is, mint fontos üzenetcsomagokat, amelyeket az előző generációk küldenek az utódoknak, hogy ezzel is segítsék azok sikeres boldogulását. »Nézd, én ezt tapasztaltam a világban, készülj fel te is, hogy semmi ne érjen váratlanul!«” – írja Orvos-Tóth Noémi. Más kérdés, hogy a legtöbb esetben a történelem változásával ezek a tudattalan üzenetek inkább lesznek gátló tényezők az életünkben, mintsem segítőink.
Csontvázak a szekrényben
Az apai nagymamám soha nem beszélt arról, hogyan úszta meg a holokausztot: talán épp a túlélők bűntudata miatt zárta szekrénye mélyére régi fotók formájában ezeket a családi titkokat, melyek most puzzle-darabokként várnak arra, hogy valaki végre összerakja, rekonstruálja az egész képet. Ennek során jöttem rá, hogy az üknagymamám Auschwitzban lelte halálát, az akkor 16 éves nagymamám pedig végignézte, ahogy idős nagyiját durván az árokba lökték a tisztek.
Virág Teréz pszichológus, a holokauszttrauma magyarországi kutatójának esettanulmányaiból is kiderült, hogy a második világháború után a zsidó családok még családtagjaiknak sem beszéltek saját traumatikus élményeikről, szeretteik elvesztéséről, viszont megfigyelhető volt, hogy ez a hallgatás még inkább megnehezítette a traumák feldolgozását, melyek így továbbszálltak a fiatalabb generációkra, és végül pszichés problémák képében öltöttek testet. Virág Teréz például beszámol arról, hogy egyik páciensét, az ötéves Balázst folyamatos rémálmok gyötörték.
Álmában kitört a világháború, éhező embereket, lebombázott házakat és legéppuskázott embereket látott.
„Balázs nagymamáját fiatal lányként deportálták saját édesanyjával, akit Mengele gázkamrába küldött. Balázs anyja nyolc-tíz éves lehetett, amikor anyja benzinben egy pulóvert mosott, a benzin felrobbant, szemöldöke leégett a robbanástól, a kislány rémülten nézte végig az eseményeket. Balázs számára anyja és nagyanyja közvetítette a világháború szörnyűségeit” – írja a pszichológus.
Az áldozatokra emlékeznek az Auschwitzi koncentrációs táborban (Fotó: Artur Widak/NurPhoto via Getty Images)
Orvos-Tóth Noémi is beszámol könyvében egy hasonlóan hátborzongató esetről, amely jól példázza, hogy titkolózással nem tudjuk megkímélni magunkat és családunkat a traumák hatásaitól, sőt minél inkább szégyellünk és rejtegetünk valamit, annál mérgezőbb hatással lesz kapcsolatainkra, sorsunkra. Egy ötéves kislányt rémálmok gyötörnek. A terápiáján egy családrajz kapcsán kiderül: a kislány intuitívan sejti, hogy a szülein és rajta kívül van még valaki a családban. Kiderül, hogy ez a valaki a testvére, aki ötéves volt, amikor elhunyt leukémiában. A szülők sosem beszéltek róla, el akarták törölni az emlékét, nehogy újra megismétlődjön a tragédia, azonban rettegésük mégis megterhelte a később született testvért. A tabusított családi történések, a szégyellt sorsú családtagok mind-mind hatással lesznek a családi rendszerre, és sértik az egyének bizalomérzetét is, hiszen jogosan tehetjük fel magunknak a kérdést: ha azok sem őszinték velünk, akik felneveltek, akkor kiben bízhatunk?
Megérteni a sorsukat
Bár izgalmas belső utazásnak ígérkezik saját transzgenerációs hagyományaink felderítése, a legjobban talán mindenkit az a kérdés izgat, hogy mikor érünk az út végére. Hogyan szabadulunk meg a traumák generációkon át tartó hatása alól, és meg tudjuk-e kímélni az utánunk jövőket a legtöbbször kínzó örökségtől? A haragból megszakított kapcsolat sajnos nem hozza meg az enyhülést, hiszen elsősorban nem fizikálisan, hanem érzelmileg kell leválnunk szüleinkről. Bár ennek hogyanjára nehéz konkrét választ adni, a legtöbb szakértő egyetért abban, hogy a hallgatás inkább csak tovább duzzasztja a problémát. Az örökölt traumával való foglalkozás nem önfelmentés, aktuális problémáink felmenőinkre hárítása, hanem elkötelezettség amellett, hogy megállítsuk a trauma végtelenül öröklődő, kényszeresen ismétlődő láncolatát, és végre örülni tudjunk az életnek.
„Tudatosítanunk kell, honnan fakad az, ahogyan viselkedünk, érzünk, vélekedünk, gondolkodunk és másokhoz kapcsolódunk, adaptív-e, önazonos-e, vagy olyan minta, amit transzgenerációsan átörökítettek ránk, és mi automatikusan követjük – mondja Fedoszov Anna. – Ezt a felfedezést segítheti, ha sokat beszélgetünk a családtagjainkkal, ha sok családi történetet ismerünk, felidézzük, értelmezzük őket, felkutatjuk a kontextusukat, összekapcsoljuk őket más történetekkel, kialakítva egy családi narratívát. Minél árnyaltabb, sokszínűbb a felmenőink története, vagyis minél több történetet ismerünk, annál több terünk lesz a viszonyuláshoz. A mi életünk történetét a családunk történetébe helyezhetjük, megkereshetjük az azonosulási pontokat azokkal, akikre felnézünk, és ellenazonosulhatunk azokkal, akikre nem szeretnénk hasonlítani. Emellett segíthet az önismereti terápia is. Olyan esetben is lehet pszichológushoz fordulni, ha aktuálisan nincsen elakadás az életünkben, jól működünk a fontos területeken, de szeretnénk jobban megérteni saját magunkat, a ránk ható családi mintáinkat. A transzgenerációs hatások sokszor kiütköznek a párkapcsolatokban, és az egymásnak ellentmondó hagyományok számtalan esetben konfliktusokat szülnek. Ilyen esetben a párterápia és a családterápia is megfelelő módszer lehet arra, hogy feltárjuk a transzgenerációsan átörökített mintákat, működéseket, szokásokat, és a folyamat során kialakítsuk azokat, amelyek a mi családunkban optimálisak. Ehhez át kell tekintetünk a két családból örökölt tényezőket, és kiválasztani azokat, amelyek alapján mi működtetni akarjuk és tudjuk a saját családunkat.”
A folyamat végén, jogos indulataink feldolgozása után pedig talán azt is megértjük, hogy szüleink, nagyszüleink nem rosszindulatból örökítették ránk traumáikat, csupán saját gyermekkori sebeiket vitték a szülőségükbe. Ha megértjük, mi történt az ő oldalukon, ha végül mélyen belátjuk, hogy a mi életünkben rombolóvá vált mintának a múltban akár életmentő szerepe is lehetett – hiszen ha például dédnagymamánk nem hitte volna el, hogy „csak magára számíthat”, nem élte volna túl a háborút –, akkor ez az elfogadás rendezni tudja majd az elakadásainkat. Ahogy Jacob L. Moreno, a pszichodráma kitalálója mondta, „a szemedet a sajátom helyére teszem, te pedig az én szememet teszed a sajátod helyére, hogy végül a saját szememmel nézhess rám”.
