A 18. század hatvanas éveiben különös, sőt egyenesen nyugtalanító események zajlottak a cári Oroszország egyik aprócska, eldugott falujában, Szosznovkában, Moszkvától jó háromszáz kilométerre délre. Egy férfi, bizonyos Kondratyij Szelivanov állítólag harminc helyi parasztot – értelemszerűen férfiakat – vett rá arra, hogy hajtsanak végre magukon kasztrációt; hogy ez csupán a herék levágását jelentette-e, vagy a komplett férfidísz ment a levesbe, az sajnos nem egyértelmű. Ugyanakkor az szinte biztos, hogy a derék orosz atyafiakat nem kellett sokáig győzködni, pláne, hogy Szelivanov maga is jó példával járt elöl, és szintén megszabadult a reprodukciós szerveitől. Majd bejelentette, hogy ő személyesen Jézus Krisztus, Isten fia, a Megváltó (bár lehet, hogy ez már a kiherélés előtt megtörtént).
Na de hogy jutottunk idáig?
Kezdjük ott, hogy a rituális öncsonkításnak azért van némi marginális hagyománya a kereszténységben: bizonyos források szerint például az i. sz. 3. században élt nagy ókeresztény teológiai író, Órigenész Adamantiosz is megvált a saját heréitől, miután sajnálatos módon szó szerint vette Jézus tanítását, miszerint:
„Mert vannak heréltek, a kik anyjuk méhéből születtek így; és vannak heréltek, a kiket az emberek heréltek ki; és vannak heréltek, a kik maguk herélték ki magukat a mennyeknek országáért.”
Hasonlóan – mondjuk úgy – félreérthető gondolatokat egyebütt is találhatunk a Szentírásban. Ugyancsak Máté evangéliumában olvashatjuk például, hogy:
„Ha pedig a te kezed vagy a te lábad megbotránkoztat téged, vágd le azokat és vesd el magadtól; jobb néked az életre sántán vagy csonkán bemenned, hogynem két kézzel vagy két lábbal vettetned az örök tűzre. És ha a te szemed botránkoztat meg téged, vájd ki azt és vesd el magadtól; jobb néked félszemmel bemenned az életre, hogynem két szemmel vettetned a gyehenna tüzére.”
Órigenész Adamantiosz önkasztrációt hajt végre (Forrás: Wikipedia)
Alighanem szosznovkai önherélők is innen inspirálódtak, bár esetükben akadt a dolognak még közvetlenebb előzménye is. Tudniillik Oroszországban ekkoriban kis túlzással hemzsegtek a különféle óhitű – szakadár ortodox keresztény – eretnek szekták, amelyek közül a legmisztikusabb és leginkább zavarba ejtő talán a hliszteké volt. A hlisztek kommunaszerű közösségekben éltek, nem alapítottak családot, nem voltak papjaik, templomaik és ünnepeik, tartózkodtak az alkoholtól, a káromkodástól és az erőszaktól (valamint gyakran a nemi élettől is), előszeretettel korbácsolták meg saját magukat, rituáléikon pedig addig táncoltak és énekeltek, amíg önkívületi állapotba nem kerültek.
Ha fellapozzuk (virtuálisan) a Magyar katolikus lexikont, még további érdekességeket is megtudhatunk: Bár 12 parancsolatuk előírta a szüzességet, szertartásaik gyakran fajultak orgiává. […] A legájtatosabb és a normálistól leginkább eltérően viselkedő tagokat szentként tisztelték, szavukat kinyilatkoztatásnak hitték. A szekta „szentjeinek” jogában állt a Biblia önkényes értelmezése. Eszelős „prófétáik” a leggyengébb idegzetű, legsérülékenyebb lelkületű tagok közül kerültek ki. Ők voltak Istenanya kegyeltjei.
Kondratyij Szelivanov is afféle eszelős hliszt prófétaként kezdte eretneki pályafutását, azonban jóval radikálisabb elképzelései voltak arról, hogy mi is az üdvözülés egyetlen igaz útja, így aztán saját öncsonkító szektát alapított, követőit pedig a nép szkopcoknak, azaz kb. kasztráltaknak kezdte nevezni, noha ők szívesebben hivatkoztak magukra Isten Bárányaiként vagy Fehér Galambokként. Úgy tartották, hogy az emberi genitáliák Káin-bélyegek , az eredendő bűn forrásai, amelyektől jobb minél előbb megszabadulni, lehetőleg már az első gyerek születése után; elvégre Jézus is saját kezűleg kasztrálta a tanítványokat! (Ha esetleg valaki nem tudta volna.) Ezért az igazán elkötelezett és istenfélő szkopc férfiak nem csak a heréiknek intettek örök búcsút, hanem a péniszüknek is, a nők pedig eltávolíttatták a melleiket – vagy minimum a mellbimbóikat –, illetve gyakran a klitoriszukat, valamint a kisajkaikat is, biztos, ami biztos. A műtéteket („műtéteket”) többnyire a közösség idősebb tagjai végezték, természetesen altatás vagy egyéb világi hívságok nélkül, rendszerint tűzforróra hevített vasdarabokat használva célszerszámként (legalábbis eleinte, később aztán átálltak a késekre és a pengékre).
Hliszt szertartás (Forrás: Wikipedia)
Kondratyij Szelivanov és a szkopcok működését – némileg érthető okokból – nemigen nézték jó szemmel Oroszországban, így az 1770-es évek közepén kitelepítették őket Szibériába, de ez korántsem jelentette a mozgalom végét. Szelivanov ugyanis húsz évvel később visszatért, és Szentpéterváron – a birodalom akkori fővárosában – kezdte hirdetni a tanait. A korszellem akkoriban kedvezett az önjelölt misztikusoknak, gátlástalan, ám karizmatikus kalandoroknak és egyéb fura figuráknak, szóval a főszkopc – noha csupán egy írástudatlan földműves volt – jó néhány magas rangú támogatót is meg tudott nyerni az ügyének. Lendületét még az sem akasztotta meg, amikor I. Pál cár néhány évre bolondokházába záratta, miután Szelivanov közölte vele, hogy ő a cár apja, vagyis az 1762-ben merénylet áldozatává vált III. Péter cár (és egyúttal ugyebár Jézus Krisztus).
A szkopcizmus kiszabadult a palackból, és már nem csak az elmaradott vidékek babonás parasztjai között hódított, hanem a szellemi divatokra érzékeny, nagyvárosi arisztokraták, a gazdag kereskedők és a katonák is rákaptak (mondjuk arra nem mernénk megesküdni, hogy utóbbiak ténylegesen kasztrációnak vetették alá magukat). Sőt: I. Sándor cár – Pál utódja – 1805-ben állítólag még a tanácsát is kikérte a végzetes austerlitzi csata előtt, Szelivanov pedig orosz vereséget jósolt (ami be is jött).
Szkopc férfi és nő – ha minden igaz (Fotó: Wikipedia)
Az eszelős próféta tündöklésének egy csúnya eset vetett véget 1817-ben: miután néhány magas rangú katonatiszt – köztük a befolyásos Mihail Miloradovics vezérőrnagy unokaöccsei –kasztráltatta magát, Szelivanovot száműzték Szentpétervárról egy szuzdali kolostorból, ahol persze továbbra is fogadhatta lelkes híveit egészen 1832-ben, körülbelül 100 éves korában bekövetkezett haláláig.
Noha a szkopcok a továbbiakban is folyamatos üldöztetéseknek, illetve hatósági zaklatásoknak voltak kitéve, még jó ideig tartották magukat: nagy közösségeket hoztak létre Szentpétervár mellett Moszkvában, Morzsanszkban és Odesszában, sőt, még Románia – konkrétan Bukarest – felé is sikerrel terjeszkedtek, kulturális jelentőségüket pedig jól mutatja, hogy többek közt idősebb Alexandre Dumas és Dosztojevszkij is írt róluk. A mozgalomnak a huszadik század elejére már több mint egymillió tagja volt, igaz, ekkoriban a híveknek már csak egy egészen apró töredéke kasztráltatta magát; a többség majdnem teljesen normális életet élt. A szovjet úthengert természetesen így sem kerülhették el, és a húszas évek végére a szektát szinte teljesen felszámolták. És bár Oroszországban ma is akadnak olyanok, akik magukat szkopcoknak vallják, azért komoly reneszánszról egyelőre nem beszélhetünk.
