„Sokan mondják, hogy őrültek vagyunk” – Jászapáti Petra gyorskorcsolyázó

Pénteken rajtol a téli olimpia Pekingben, ahol egyik legnagyobb reménységünkként ott van Jászapáti Petra huszonhárom éves short trackes is. Négy éve női 1500 méteren a hatodik, váltóban pedig a negyedik helyig jutott, ami nagy szó egy olyan országból, ahol már a hó is alig esik évek óta. Petra azt mondja, egyáltalán nem izgul, hiszen „versenyző alkat”. Ennek fényében kimondhatjuk: jelenleg a lehető legjobb helyen van (bár nem lehetetlen, hogy egyszer a nyári olimpián látjuk viszont).

Február 5-én, szombaton lesz az első versenynapod, de már egy hónapja eljöttél otthonról.

Három hetet töltöttünk karanténban egy hotelben, hogy csökkentsük a kockázatot. Mindenki külön szobában, az étteremben is szeparálva… muszáj bírni, mert ha bárki covidos lesz, az akkor se versenyezhet, ha nincsenek tünetei. Ez borzalmas lenne. Ha csak az utóbbi négy év kárba ment munkáját nézzük is, de ez több mint négy év… gyerekkorunk óta tesszük bele az energiát. Tavaly a betegség miatt kellett kihagynom az Európa-bajnokságot, és az is szörnyű volt. Ezek bepótolhatatlan dolgok, hiszen mégiscsak egyszer vagyok a húszas éveim elején… Az első olimpiámon tizenkilenc éves voltam, most huszonhárom, a következőn huszonhét. De akkor már fizikálisan nem itt fogok tartani, ahol ma, még ha mentálisan, tapasztalatban vélhetően erősebb leszek is. Persze, fontosak az egyéb versenyek is, a világkupák, az Európa- és világbajnokságok, de azért mégis az olimpia a legrangosabb.

Fotó: HUNSKATE Média/Derencsényi István

Mennyire érzel nyomást emiatt?

Ez kiemelt sportesemény, amikor az egész világ ránk figyel. Van, akire ez nyomasztóan hat, rám nem, engem a versenyhelyzet, az izgalom inkább motivál. Valószínűleg azért, mert én nem amiatt jöttem, hogy bárkinek megfeleljek, én önmagam miatt vagyok itt. Azért, hogy a sok befektetett munkát kamatoztatni tudjam. Ettől még persze remélem, hogy ez lesz az egyik legmenőbb téma most februárban.

Nem igazságos, hogy valahogy nem tud olyan „menő” lenni, mint a nyári. Kevesebben várják, kevesebben nézik, kevésbé van ott főként a hazai köztudatban.

Valamelyest érthető, hogy a nyári több embert megmozgat, volumenben is más, több a résztvevő, több a sportág. És nincs olyan nagy tradíciója nálunk a téli sportoknak, szemben mondjuk az ázsiaiakkal, amerikaiakkal vagy kanadaiakkal, akik közt a legnagyobb ellenfeleink is vannak. Kicsit furcsa, hogy el kell mondanom olykor, hogy van olyan is, hogy téli olimpia, de engem nem zavar. Vannak nagy sportfanok, másokat meg csak a nyári érdekel. Mindig szívesen elmesélem nekik, hogy volt már egy aranyérmünk is négy évvel ezelőtt.

Ráadásul az első a téli olimpiák csaknem százéves történetében, és több mint száz évvel azután, hogy a nyárin meglett az első. De ez tulajdonképpen teljesen érthető, ha ismerjük ennek az országnak a földrajzi adottságait és sporthagyományait. Ehhez képest szerencse, hogy te jégközelbe kerülhettél a kétezres évek elején, Szegeden.

A szüleim nem voltak élsportolók. Az egész úgy kezdődött, hogy az egyik egyesület edzői eljöttek hozzánk az óvodába görkorcsolyát oktatni, ami megtetszett nekem. Anyukámnak csak egy kikötése volt, az, hogy jégen is tanuljak meg siklani, akkor mehetek az edzésekre. Így kerültem jégre ötévesen, és nyolcéves koromban már versenyeztem.  

Aztán az öcséd, Péter követett.

Ő mindig jött a szüleimmel, amikor hoztak-vittek engem, úgyhogy neki ez már jobban adott volt.

Jászapáti Petra rövidpályás gyorskorcsolyázó (Fotó: HUNSKATE Média/Kovács Álmos)

Más lányként, mint fiúként indulni ebben a sportban?

Az előrejutási esélyek tekintetében nincs lényegi különbség. Minden csak azon múlik, hogy ki dolgozik többet, kinek van nagyobb tehetsége.

Egy olimpián mi minden számít még ezen kívül?

A szerencsén nagyon sok múlik, meg azon, hogy fejben mennyire stabil az ember. Mikor négy éve először mentem ki, nem tudtam, mire számítsak. Az idősebbektől hallottam, hogy egy olimpia más, mint bármilyen verseny. Biztos, hogy van ebben egy pszichés összetevő is, ezért itt kevéssé működik a papírforma. Akkor is rengeteg versenyzőt dobogóra vártunk, de hiába, miközben olyan kaliberek szereztek érmet, akikről azt sem gondoltuk, hogy a döntőbe juthatnak. Itt mindenki nagyon küzd, és sokkal kiélezettebbek a szituációk.

Mennyire érzed magad formában így, röviddel az első futamod előtt?

Mindent megtettem ahhoz mentálisan és fizikálisan is, hogy a lehető legjobbat hozzam ki magamból a pályán. Hogy ha vége lesz, úgy tekintsek vissza, hogy egy centivel sem tudtam volna erősebben korcsolyázni.

Csak hogy mindenki értse, mit is jelent itt az ’erős’ és az ’erősebben’ – a maximális sebesség jégen nőknél 45 kilométer per óra, férfiaknál 50 feletti is lehet: ennyivel száguldotok. 111 méteres a pálya, amin körülbelül 8 másodperc alatt értek körbe. Itt szokott jönni az a laikus kérdés: nem félsz-e.

Félelemmel nem lehetne versenyezni. Sokan mondják, hogy őrültek vagyunk, hogy ilyen gyorsan megyünk egy pengeélen, de nekem természetes. Ez én vagyok, én csinálom. Tény, hogy ha valaki elesik, az komoly lehet, hiszen mégiscsak jégről van szó… ezért van a másfél méteres mozgó palánkendszer a pálya szélén.

Mi volt a legnagyobb sérülésed?

Egy vágás az államon, mert egyedül azt nem fedi a vágásbiztos futóruha, amit viselünk a szép dizájn alatt.

Fotó: HUNSKATE Média/Derencsényi István

Akkor a legkomolyabb baleseted nem is a jégen történt. A Margit-szigeti volt az?

Igen, épp szárazföldi edzést tartottunk biciklin. Nekünk a kerékpár jó kiegészítő sportág, segít a sprintelésben, az állóképesség fejlesztésében. A Margit-szigeten tekertünk Liu Shaolin Sándorékkal, amikor ütköztünk a 26-os busszal (nem a mi hibánkból). Ma már inkább szerencsés esetnek mondanám, hiszen megúsztuk jelentősebb sérülések nélkül.

És még egy másik sportág is jól járt vele. Emiatt történhetett meg az az egészen elképesztő dolog, hogy – bár addig korcsolyában voltál többszörös országos bajnok, EB-ezüst- és bronzérmes, Világkupagyőztes és olimpikon, elindultál egy pályakerékpáros magyar bajnokságon, ahol egyéniben és csapatban is első lettél életed első versenyén. És ha már ott voltál, pályacsúcsot döntöttél.

Hát igen, a pályakerékpárt is a balesetnek köszönhetem. Utána gondolkodtam el, hogy ha résztávozni szeretnénk, azt nagyobb biztonságban tehetjük a Millenáris Velodrómon autók, buszok és gyalogosok nélkül. 2020-ban sorozatosan törölték el a versenyeinket a járványhelyzet miatt, én pedig nem akartam kijönni a gyakorlatból. Pályakerékpárból akkor indult egy országos bajnokság, úgyhogy beneveztem.

Az eredménnyel eléggé megleptél mindenkit.

Még tán magamat is. Már csak azzal is, hogy mennyire élveztem. Az, hogy első lettem, inkább csak hab volt a tortán. A pályakerékpár végül is hasonlít a korcsolyázásra, még ha más is az eszköz és a felület. A sebesség ugyanaz. Illetve… bringával gyorsabb vagyok, azon mentem már hetvennel.

El tudsz képzelni egy sportágváltást?

Megfordult a fejemben, még azt is megnéztem, hogyan lehet pályakerékpárban kvalifikálni az olimpiára. De még semmi sem biztos, most természetesen a teljes fókusz a téli olimpián van.

A kisgyerekes szülők sokszor bizonytalanok abban, hogy támogassák-e, hogy a gyerekük hobbisportból elmenjen az élsport felé. Tartanak attól, hogy az edzések elveszik a kicsi gyerekkorát, hogy testileg, lelkileg megviseli őt az extrém igénybevétel (ráadásul az edzők sem mindig bánnak velük kesztyűs kézzel). A te szervezeted milyen állapotban van ennyi év után?

Nincsenek óriási problémáim. Néha fáj a térdem, fáj a hátam, de vannak körülöttem szakemberek – fizikoterapeuta, orvos, gyógytornász és edző – akik tudnak segíteni. Tizennégy éves korom óta világkupákra járok, de még mindig fejlődök, ez az ami itt tart, és az, hogy élvezem a versenyzést. Mindig van, ami hajt, hogy még jobban, még gyorsabban… Tény, hogy folyamatos terhelés alatt van az ember mentálisan és fizikálisan, de épp ezért nem lustulhat el, és ez keményen dolgozó embert farag egy gyerekből. Az élsportnak mindig a negatív vonatkozásait sorolják, és a pozitívumairól elfeledkeznek. Például hogy milyen fantasztikus az, amikor egy tizenéves előtt kinyílik a világ. Utazik, megismer kultúrákat… szóval ha az én gyerekem szeretné ezt csinálni, akkor támogatnám.

Fotó: HUNSKATE Média/Derencsényi István

Az élsport mellett egyetemre is jársz, az ELTE germanisztika szakát végzed. Miért?

Fontos, hogy legyen egy diplomám, civil végzettségem. A sportkarrier véges, és ha abbahagyom mondjuk harmincévesen, utána mit kezdek magammal? Szeretném elkerülni ezt az érzést. Érdekel a fordítást, szeretnék angolul is jól megtanulni a német mellett, de azt is el tudom képzelni, hogy a kommunikációban dolgozzam egy nagyobb cégnél.

Gyakran mondják a korosztályodról, hogy céltalan, motiválatlan. Te ilyennek látod a kortársaidat?

Egy sportolónak mindig van célja, és mindig motivált kell, hogy legyen, körülöttem pedig inkább ők vannak. Az egyetemi tankörtársaimon is azt látom, hogy mindenkinek van célja. Nem jönnek be felkészületlenül az órára, és ami nagyon tetszik, az az, hogy segítik egymást, ha mondjuk valakinek kell egy jegyzet vagy más segítség. Ezt nagyon jó látni.

Nagyon fiatal vagy, de már menyasszony. Mesélsz a vőlegényedről?

Jacknek hívják, huszonöt éves. Korábban szintén gyorskorcsolyázó volt, így ismertük meg egymást. Ő már abbahagyta, és most a légierőnek dolgozik. A civil életet választotta, és alig várom, hogy többet találkozhassunk. Négy és fél éve vagyunk együtt, és másfél éve jegyeztük el egymást.

Amikor vakációra mentek, gondolom, meleg helyekre indultok. Semmi jeges-havas táj…

Nem-nem, síelni nem is tudok. A korcsolyázók azt nem nagyon preferálják, egyrészt, mert sérülésveszélyes, másrészt mert egybeesik a szezonunkkal. Jackkel legfeljebb túrázunk.

„Civil” korcsolyátok nincs is?

Nincs. A párom nagyon szereti Budapestet, három éve elvittem a Műjégpályára, végül is ikonikus helye a városnak. De ez volt az egyetlen alkalom, amikor edzésen kívül korcsolyát vettünk fel.