Kritika a Halál a Níluson című filmről

Kenneth Branagh láthatóan nem érti sem a világhírű detektívet, Poirot-t, sem Agatha Christie-t, mégis immár másodszor kapott lehetőséget, hogy kivégezze a krimi királynőjének egyik híres regényét. A 2017-es Gyilkosság az Orient Expresszen leginkább az elképesztő sztárparádénak köszönhette a közönség figyelmét, és annak, hogy Christie az alapművet olyan jól megírta, hogy bármennyire igyekezett, még Branagh sem tudta teljesen elrontani. A direktor, aki szerethető Shakespeare-adaptációkkal kezdte a filmrendezői karrierjét, Hollywoodba kerülése óta maga a két lábon járó középszerűség: a létező legváltozatosabb projektekben (szuperhősfilm, titkos ügynökös akció-thriller, Disney mese…) próbálta ki magát, de csak nagyon-nagyon ritkán sikerült igazán ráéreznie az adott műfaj kívánalmaira. A filmjeit a szakmai rutin ugyan valamennyire összetartja, de a kötelezőnél szinte sosem képes többre.

A lassan már két éve dobozban lévő (részben a pandémia miatt került halasztásra, részben pedig azért, mert fény derült az egyik főszereplő, Armie Hammer khm… botrányos szexuális szokásaira) Halál a Níluson kapcsán talán bizakodhattunk abban, hogy a rendező másodjára talán majd jobban ráérez a figurára és arra, hogyan kell jól whodunit krimit rendezni, de a reményeink hiábavalók voltak. Ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a kezdőjelenet, amiben visszarepülünk az I. világháború lövészárkaiba, hogy ott megpillanthassuk az ifjú (CGI segítségével megfiatalított) Poirot-t, és kiderüljön számunkra, hogyan szerezte a látványos megabajuszát. Igen, Branagh tényleg úgy gondolta, hogy szüksége van egy méregdrága, a történethez semmit sem adó csatajelenetre, hogy elmondja egy bajusz történetét. Mintha a nézőknek nem lenne elég Poirot éles esze, humora és sármja önmagában is. Mondjuk tény, hogy Branagh verziójában az utóbbi kettőből nem sok jutott neki.

Rajzfilm-krimi

„Magától értetődő volt, hogy a méreg lesz a fegyverem” – 130 éve született a rejtélyek királynője, Agatha Christie

A filmkészítés illúzió. A vásznon látott érzelmeknek nem kell igazinak lenniük, elég, ha elhitetik velünk, igaziak, és a stáboknak nem kell a történet helyszínéül szolgáló országban forgatniuk, elég, ha elhitetik velünk, hogy tényleg azt az országot látjuk. A szuperhősös és egyéb nagyszabású látványfilmekben megszokhattuk, hogy lassan már a sima városképek is CGI segítségével kerülnek a főhősök mögé, de az egy realizmustól elemelt világ, ahol jobban megbocsáthatók a művi hátterek. Branagh új filmje, a Halál a Níluson azzal is a mozivászonhoz csábítja nézőjét, hogy egzotikus kalandot ígér egzotikus tájakon, csakhogy a színészek ki sem tették a lábukat az angliai stúdióból, nemhogy Egyiptomig merészkedjenek.

Tisztában vagyok azzal, hogy Egyiptom ma már nem úgy néz ki, mint ahogy 1937-ben, és CGI használatára mindenképp szükség lett volna a jól működő illúzióhoz, de ebben a filmben szinte minden háttér iszonyatosan művi és kiábrándító. A távolról mutatott hajón az emberek láthatóan csak pixelfigurák, a tájak pedig néhány jobban elkapott pillanattól eltekintve inkább tűnnek rajzolt tájképeknek, mint élő, valódi háttereknek, és ezen az sem segít, ha hirtelen a kép szélén megjelenik egy CGI krokodil, hogy elkapjon egy ott pihenő CGI madarat. Branagh mozija elsősorban az idősebb célközönségnek szól, mégis olyan művi látványvilágot kapcsol hozzá, ami inkább a Marvel filmekre jellemző, itt pedig idegennek hat. A számítógépes grafikát számtalan módon lehet nagyon ügyesen és kreatívan használni a filmkészítésnél, de ha szinte minden háttér ezzel készül, inkább egy rajzfilmben érezzük magunkat, ami nem segít abban sem, hogy átérezzük a krimi szál nyújtotta izgalmakat.

Armie Hammer és Gal Gadot (Fotó: Profimedia)

Lassú halál a Níluson

Agatha Christie stílusában rendezték be a lakóbuszt

A Halál a Níluson kegyetlenül vontatott, és iszonyatosan lassan indul be. A címben is említett halál a 127 perces játékidő nagyjából felénél következik be, és az ezt megelőző egy órába bőven nem sikerül annyi izgalmat csöpögtetni, hogy az fenntartsa a feszültséget. Ezt az órát – ha már muszáj volt ennyire elhúzni – egy valamirevaló rendező azzal töltötte volna, hogy jobban bemutassa a szereplőket, és megágyazzon a motivációiknak, de Branaghnak ez nem igazán megy. A rendezőnek valahogy el kéne hitetnie velünk, hogy a dúsgazdag Linnet (Gal Gadot) és az ambiciózus Simon (Armie Hammer) már az első találkozásukkor annyira beleszeretnek egymásba, hogy pár héttel később már nemcsak egymás házastársai, hanem a férfi ezért a szerelemért képes volt sutba dobni a jegyességét, a nő pedig a barátságát a legjobb barátnőjével. Csakhogy ugyan papíron mind Gadot, mind Hammer szép emberek, de a vásznon nemhogy parázsló szerelmet, de még egymás iránti vonzalmat sem nagyon látunk. A bosszúra szomjazó ex szerepében a Szexoktatásból ismert Emma Mackey már valamivel jobban teljesít, de Branagh nála is összekeveri a heves szexuális vágy/vonzalom ábrázolását az őrült szerelemével, emiatt a film már azelőtt félremegy, mielőtt a lényegi része egyáltalán elkezdődött volna.

Branagh hozzányúl a regény cselekményéhez, leginkább a karaktereken változtat, de ez önmagában nem akkora baj, a regények törvényszerű sorsa, hogy a filmváltozat készítésekor megváltoztassák őket. A gondot inkább az jelenti, hogy nem figyel eléggé a karaktereire, és jobban érdekli az, hogy a huszadik nílusi tájképet mutassa nekünk, és lehetőleg minél több figurának adjon gyilkos motivációt, hogy tovább tarthasson a kirakós. Ezzel csak az a gond, hogy egyrészt a nagy csavart így is idő előtt ki lehet találni, másrészt egy csomó nagyszerű színészt pazarol el alibiszerepekben. Annette Bening karaktere például nem több egy rossz anyósviccnél, a komikus Russell Brand pedig olyan szürke és semmitmondó itt, hogy nem is értettem, mi szükség volt arra, hogy pont őt válasszák egy ennyire jellegtelen szerepre.

A Poirot-probléma

A Halál a Níluson emellett még komoly Poirot-problémában is küzd. Branagh egy teljesen levegőben lógó és a film szempontjából teljesen érdektelen érzelmi (szerelmi?) szállal próbálja érdekesebbé tenni a néző számára a figurát, miközben az érzelgősség pont az, ami távol áll a világhírű detektívtől. Valahogy képtelen megtalálni a karakter humorát és karizmáját, így kizárólag az éles esze marad, ami azért kevés ahhoz, hogy két órán keresztül örömmel nézzük ezt a hatalmas bajuszt.

Fotó: Profimedia

Bár a fentiekből úgy tűnhet, hogy a Halál a Níluson egy förtelmes fércmű, szeretnék annyit finomítani, hogy ez nincs így. Ez a film csupán minden szempontból középszerű, ami a krimiirodalom egyik leghíresebb regényének feldolgozása kapcsán azért elég nagy probléma. Rian Johnson a Tőrbe ejtvével nem olyan rég már megmutatta, hogy kell mostanában igazán menő, kortárs és aktuális Agatha Christie-s krimit csinálni, méghozzá úgy, hogy egyetlen Agatha Christie-művet sem használt hozzá. A Tőrbe ejtve minden szempontból köröket ver a Halál a Nílusonra, és igencsak furcsa, de ez azt jelenti, hogy a másolat felülmúlta az eredetit.

A Halál a Níluson február 17-től látható a magyar mozik műsorán.