Nemcsak az interneten megy a szájkarate és a diákok szidása, amikor a tanártüntetésekről van szó, hanem élőben is megtapasztaltam már az élőláncok során, hogy a rengeteg támogató visszajelzés mellett sok felnőtt (jellemzően az idősebbek) fejcsóválással nyugtázzák a diákok részvételét. Mivel a tanáraikért kiálló kamaszok rendre megkapják, hogy csak lógni akarnak a suliból, azért járnak olyan lelkesen a tüntetésekre – és kapnak ennél sokkal rosszabb kritikákat is –, ezért megkérdeztem a csütörtöki budapesti élőláncban résztvevő gyerekek közül párat, hogy mondják el az értetlenkedő felnőtteknek, miért vannak kint a tüntetéseken.
A megszólalók 17-19 évesek, és abban mind egyetértettek, hogy nevetséges, hogy kis ovisnak nézik őket azok, akik a lógással jönnek, és szomorú, hogy ennyi értelmet nem feltételeznek erről a korosztályról, ugyanis pontosan látják, mi zajlik körülöttük, és igenis érdekli őket a jövőjük alakulása – ami nagyban függ a tanárok helyzetétől.
Fotó: Farkas Anita
Réka: „Ebben most látom, hogy van összefogás”
„Alapvetően azért megyek tüntetni, mert az első tervem az volt, hogy az SZFE-re akarok menni, amit mostanra tönkretettek. Aztán némi önkeresés után rájöttem, hogy a magyar- és rajztanári pálya mozgat meg, erre tessék. Bármit találok ki, hogy mit szeretnék a jövőmmel kezdeni, azt valahogy tönkrevágják.
Úgy érzem, az a hivatásom, arra születtem, hogy tanítsak, és jól is csinálnám, de nem élünk olyan országban, ahol ezt megengedhetném magamnak, ami egy nagyon fájó felismerés.
Nekem ezért személyes ez a tüntetés. És látom a tanáraimat, diáktársaimat, ahogy mennek tönkre a nyomás alatt. Ránk, a diákokra is rettenetes hatással van, nem ad jó irányt, hogy azt tanuljuk meg már gyerekkorunkban, hogy ennyire frusztrált mindenki az oktatásban körülöttünk. Meg azért is itt vagyok, mert ebben most látom, hogy van összefogás, nem feltételen csak az oktatásért, hanem úgy általában az itthoni állapotok ellen.”
Nikolett: „Az én jövőm és az én gyerekeim jövője”
„Tizenkettedik osztályos tanuló vagyok, idén érettségizem. Szeretnék egyetemen továbbtanulni, ehhez pedig a lehető legjobban kell majd vizsgáznom májusban. Teljes mellszélességgel kiállok a tanáraim, az összes tanár mellett, mert nem érzem úgy, hogy ez áldozat lenne számomra. Kinek fontos egy elmaradt tanóra, amikor már általános iskolában nem volt, aki kémiát tanítson nekem? Mert utána kilencedikben minden egyes kémiaórán gyomorgörccsel ültem, és félévkor bukdácsoltam a kettesért. A kétéves hátrányomat a kerettanterv nem fogadta el. Igazságtalan, hogy nekem és sok más gyereknek nem jutott lehetőségünk kielégítő oktatásban részesülni.
Dühös vagyok, frusztrált és szomorú. Nem tudom felfogni, hogy lehet bármi fontosabb ennél. Tenni akarok az igazságtalanság ellen, mert más nem tesz helyettem.
Mert ez az én országom is. Az én jövőm és az én gyerekeim jövője. Az ország jövője. Mert nekem nem mindegy, hogy az új generációt a kirendelt rendőr vagy szakképzett tanár neveli majd az iskolapadban. Azokhoz szólnék, akik azt hiszik, hogy igazából az iskolát kerüljük a tüntetéseken: tanulni akarunk, élhető jövőt akarunk. Ez a célunk pedig szentesíti az eszközt. Ha pedig nem jut el az összefüggés a homoklebenyéig, akkor elgondolkozhat azon, hogy talán nem részesült megfelelő oktatásban.”
Fotó: Farkas Anita
Anna: „Felháborítónak tartjuk, hogy még mindig itt tartunk”
„Egyik nap leült mellém egy kislány buszon, és megkérdezte, mi az a piros jel a telefontokomon. Azt válaszoltam, ezzel tudom jelezni, hogy kiállok a tanáraim mellett. Hogy a tanáraink olyan iskolákban tanítanak, ami beázik és penészes. Hogy a szívüket-lelküket kiteszik értünk, és mégsem becsülik meg őket eléggé. Megkérdezte, miért. Erre a kérdésére nem tudtam válaszolni, mert ezt senki nem érti:
hogy miért kell a tanárainknak hideg, romos állapotú épületekben dolgozni; hogy miért kell előre kiadott, modernizálatlan tankönyvekből abszurd mennyiségű tananyagot leadniuk csekély idő alatt, nevetséges tanterv szerint, mindezt felháborítóan alacsony munkabérért.
Mindemellett odafigyelnek a diákokra, hogy éppen miért szomorú, miért nem eszik, hogyan tudná bepótolni a lemaradásait, vagy hogyan maradjon szabadideje sportolásra, kirándulásra és pihenésre. Azért vagyunk szomorúak és leginkább dühösek, mert felháborítónak tartjuk, hogy még mindig itt tartunk, és még mindig nincs remény a változásra. Ha kiállnak magukért és kollégáikért, megfosztják őket a sztrájkjogukól, ezzel polgári engedetlenségre kényszerítve őket. Megfélemlítéssel próbálják elnyomni a pedagógusokat, kirúgással fenyegetőznek. El akarják csitítani az évtizedek óta húzódó probléma miatt felszólalókat, és a megoldást keresőket.
Szerencsére a tanáraink is úgy gondolják, hogy a csend nem rend, és kiállnak magukért, a jogaikért és diákjaikért. Sorra vesznek részt a tüntetéseken, diákok, szülők és támogatók, 10-100 ezres tömegekkel, és még mindig nem tapasztalható effektív változás. De nem maradunk csendben, és nem tűrjük tovább! Elegünk van, hogy túlterhelt tanárainkat fáradtan, reményt vesztve látjuk, ahogy napról napra küzdenek egy elnyomó rendszer ellen. Tanáraink mellett vagyunk, és nem fogunk leállni, mert pedagógus nélkül nincs jövő.”
Krisztián: „Nem vagyunk kis óvodások”
„Nem a lógásról van szó, hiszen túlnyomó többségben a tüntetésre járó tanulók megértik, mi történik a tanárokkal, és ez milyen hatással van a diákokra. Nem vagyunk kis óvodások, meghaladtuk már azt az értelmi szintet, és értjük, miért állunk ki, a jövőnkért megyünk tüntetni.”
Virág: „Én lennék a legboldogabb, hogyha tölthetném az időmet tanulással”
„Tagadhatatlan, hogy a körülmények minket is érintenek, nem csak a tanárainkat: mi is az omladozó tetőzet alatt ülünk törött székeken a hidegben.
Fáj nézni, hogy olyan emberek, akik arra áldozzák az életüket, hogy diákoknak igyekezzenek átadni a tudásukat, és mindenben segítsék őket ahhoz, hogy egy jó jövőjük lehessen, semmiféle megbecsülést nem kapnak, feletteseik emberszámba sem veszik őket.
Amikor azok az emberek mondják, hogy nehezen néznek reggel tükörbe, akiket évek óta látunk az árral szemben úszni csak azért, hogy nekünk hasznos dolgokat jól tudjanak tanítani, akkor számomra nem az a kérdés, miért tüntetnek a diákok, hanem az, hogy ki maradna ebben a helyzetben csendben. Tehát azoknak, akik azt hiszik, lustaságból, lógás céljából járunk tüntetni, ezt üzenem: én lennék a legboldogabb, hogyha tölthetném az időmet tanulással, egyetemi jelentkezések megírásával, és nem mellesleg jó lenne néha fiatalnak is lenni, amíg lehet. Eljön viszont a pillanat, amikor kötelességünk megpróbálni visszaadni a tanárainknak valamit abból, amit tőlük kapunk.”
Fotó: Farkas Anita
Lili: „Minket, a jövő építőköveit formálják”
„Lassan másfél évtizednyi diákélet után azt tudom mondani, hogy hatalmas hatással voltak és vannak a tanárok arra, hogy milyen felnőtt leszek. Sokukról nem a tantárgy vagy egy vicces emlék maradt meg az emlékeimben, hanem az, hogy milyen értékeket tanultam meg tőlük. Csak hogy kettőt kiemeljek a tanáraim közül: az általános iskolás magyartanáromnál ismertem fel, hogy én is egy olyan felnőtt szeretnék lenni, mint ő, aki az őszinteséget választja akkor is, amikor az nehéz. Ezt tovább erősítette bennem a gimnáziumi testneveléstanárom, akinél megtanultam, hogyan kell felállni, valaki szemébe nézni, és alázattal, de határozottan elmondani, hogy mit szeretnék, és ehhez mire van tőle szükségem.
A tanárok az én jövőm, az öcsém jövője, a következő generáció jövője. Nem tudom tétlen végignézni, ahogy kihuny bennük az a tűz, amiben azzá kovácsolódtam, aki vagyok.
Tiszteletet érdemelnek, mert mindegyikük a maximumot adja a diákjainak. Tiszteletet, elismerést, és az egész társadalom támogatását és megbecsülését, mert minket, a jövő építőköveit formálják áldozatos munkával.”
Tünde: „Érezzék, nem egyedül vannak ebben”
„Néha észre sem vesszük, mennyire meghatározó része az életünknek az oktatás, óriási hatással van ránk, hogy milyen tanárok vannak mellettünk, hogyan segítenek abban, hogy eljussunk odáig, hogy mit szeretnénk kezdeni az életünkkel. Azért megyek tüntetni a tanárokért, hogy kimutassam a támogatásomat, hogy érezzék, nem egyedül vannak ebben.”
Julcsi: „Mi minden nap megéljük, milyen bemenni a beázó épületbe”
„Éppúgy, ahogy a tanáraink tanítani, mi egész egyszerűen tanulni szeretnénk. Nem ebben az oktatási rendszerben, nem ilyen körülmények között, de mi tudni, gondolkodni, érteni vágyó gyerekek vagyunk, akik nem tudják tovább nézni a pedagógusok végtelenül megterhelő, ennek ellenére sokak által semmibe vett munkáját. Készek vagyunk áldozatokat hozni, hiszen ha mi, diákok, akik a tanárok mellett a leginkább érintettek vagyunk az oktatás ellehetetlenítésében, nem állunk ki mellettük, nem teszünk plusz energiát a plakátkészítésbe, szövegírásba, a tüntetéseken való puszta részvételbe, akkor ki fog?
Mi első kézből tanúsíthatjuk, milyen nehéz ebben a rendszerben helyt állni, akár diákként, akár tanárként.
Mi minden nap megéljük, milyen bemenni a beázó épületbe, nyolc-kilenc órát ülni a szigorúan 18 fokig fűtött termekben, miközben a mai világban már használhatatlan lexikális tudással tömik tele a fejünket, ahelyett, hogy mai, valós problémákkal foglalkoznánk. Mi tudjuk milyen gyomorgörccsel beülni egy-egy vizsgára, dolgozatra, ahol a gyengeségeinkre kíváncsiak, nem arra, mi az, amit élvezünk, amiben kiteljesedhetünk, miközben tudjuk, ha nem teljesítünk, alámerülünk. Ennek a rendszernek a teljes átalakítása és a pedagógusok megbecsülése mellett alapvető jogokért harcolunk, ami egyszerre triviális és elkeserítő, de leginkább dühítő. Dühösek vagyunk, méghozzá sokan, és ez az, ami előrevisz majd minket, a tanárainkat, az oktatást.”
Fotó: Farkas Anita
Eszter: „Hála a tanáraink fáradthatatlanságáért”
„Sokszor felmerül a kérdés, hogy a diákság miért áll bele a tüntetésekbe, vajon emögött tényleg a lógás vagy szimpla lázadás állna? Azt gondolom, hogy a mi generációnk sokkal nyitottabb, igazságosabb, empatikusabb és összetartóbb, ez az egyik oka annak, amiért szerintem képes felmérni a jelenlegi helyzet súlyosságát, hogy a tanáraink terheltsége, a méltatlan fizetésük, az iskolai körülmények és a mi állandó leterheltségünk lehetetlenné teszik az élvezhető és hatékony oktatást. Mindenki csak egy kényszernek élni meg, ahogy felesleges tudást próbál otthon, éjfélkor a fejébe verni a másnapi dolgozatokra.
Pedig az oktatás és tanulás folyamata jobb körülmények közt izgalmas, kooperatív, élvezhető és kreatív is lehetne.
Így a valós oka a pedagógusok melletti diák kiállásnak a tudatos gondolkodás, az együttérzés, a hála a tanáraink fáradthatatlanságáért, és hogy látunk reményt a változásra, mert a jövő csakis mi vagyunk.”
Botond: „Ne nézzenek már hülyének!”
„Rendkívül korlátozott az az álláspont, hogy a lógás miatt megyünk ki tüntetni, mert diákként teljesen jól átlátjuk, hogy a jövőnkről van szó, hogyan tudunk majd felnőni, megélni, dolgozni. Ne nézzenek már hülyének! Arról szól a kiállásunk, hogy pontosan értjük, ami történik velünk. Az, hogy a tanárok milyen fizetést kapnak, összefügg azzal, hogy milyen minőségű oktatást kapunk, amiből pedig következik, hogy milyen minőségű életünk lesz felnőttkorunkban.”