Összefoglalod, mi vezetett a kirúgásokig?
Nemes Mária: Januárban volt az első, kétórás sztrájk, amikor reggel nyolc órától tízig nem tanítottunk, de bent voltunk a suliban, palacsintát sütöttünk. Nem megdönteni akartuk a hatalmat a tanáriban – azóta sem ez a célunk –, csak közeledtek a választások, és reménykedtünk, hogy a hatalom hátha meghall minket is, hogy segítségre van szüksége az oktatásnak. Február 24-én aztán jött a következő sztrájk, akkor kitört a háború, ami után a szakszervezet is azt mondta, hogy álljunk le, várjuk meg, amíg a választások lezajlanak, talán történik valami, persze nem változott semmi. De nem felejtettük el nyáron sem, hogy ez a mi ügyünk, csak aztán szeptemberben végül a gyerekek, a középiskolások szervezték meg azt, hogy vonuljunk a Belügyminisztériumig. Tudtam, hogy a kölcseys tanárok is engedetlenkednek, de teljesen ledöbbentem, amikor szeptember 30-án olvastam, hogy kirúgtak onnan tanárokat.
A Kölcseybe jártam, kirúgták az egyik régi tanáromat is, aki a nyugdíj előtt állt, csak érettségiző csoportjai voltak, akiket végig akart még vinni. Ezután jött az engedetlenség részünkről, amikor a leragasztott szájú fotók is készültek, mert iszonyatosan felháborító volt, ahogy a Kölcseys tanárokkal elbántak. Ez volt az a pont, amikor közzétettük azokat a fotókat is, hogy milyen állapotban van az iskolánk, az egyik terem le is van zárva, mert olyan szinten beázik, hogy a fekete penész terjed a falakon, és ömlik be a víz, ha nagyobb eső van. Ilyen állapotok vannak, amit többször jelzett az igazgatónk a tankerületnek – azaz az iskola fenntartójának, aminek a feladata lenne a felújítás –, hogy konkrétan a gyerekek tanulását akadályozza az iskolaépület állapota, veszélyezteti a gyerekek egészségét a penész, mégsem történt vele semmi.
Nemes Mária a 2021-es tablóképen (Fotó: Karinthy Frigyes Gimnázium)
Ebből is jól látszik, hogy sokkal többről szólnak ezek a sztrájkok, mint a tanárok fizetéséről.
Igen, de persze a fizetés is fontos része, mert megalázó, hogy van olyan kollégám, akinek nem kezdődik kettessel a fizetése. És ha a kezdő pedagógusok ilyen keveset keresnek, akkor nem lesz, aki tanítsa a gyerekeket, mert elrettennek, látják, hogy nem lehet ebből a szakmából megélni.
Amikor a videót összeraktuk az iskolánk állapotáról, akkor összeszedtem a Karinthy Gimnázium és a tanulók eredményeit az elmúlt évekből, és a szétrohadó épületről készült fotók mellé odaírtam, hogy milyen óriási sikereket tudhatunk magunk mögött.
Október 6-án aztán jött az, hogy az intézményvezetőnk egy iskolai ügyben, időpontra átment a tankerülethez – tehát nem berendelték, hanem előre egyeztetett időpontra ment, nem a sztrájk ügyében. Rábel Krisztina, a tankerület vezetője mintegy mellesleg a kezébe nyomta a leveleket az ügyintézés után, hogy hozza át nekünk az iskolába – ezek voltak azok az elhíresült fenyegető levelek, amiket nem voltunk hajlandók átvenni, hanem azt mondtuk, hogy adja át személyesen Rábel Krisztina, ha annyira fontos levelek ezek. De abszolút megértem, hogy a diri áthozta a leveleket, fogalma sem volt, hogy mik ezek és miért, csak a kezébe nyomta a kvázi főnöke.
Berta Bea kolléganőm ekkor írta ki Facebookra, hogy nem vesszük át, csak ha személyesen adja át Rábel, és másnap reggel nyolcra odamegyünk a tankerbe. Azt gondolom, hogy ott már eldöntötték, hogy a Karinthys tanárokkal is példát fognak statuálni. Rengeteg szülő és gyerek jött támogatni minket a tankerhez. Ha akkor, ott Rábel azt mondja, hogy menjünk időpontra, és üljünk le vele beszélgetni, mondjuk el, mit szeretnénk, mi a problémánk, ha valaki szóba áll velünk, akkor nem tartunk most itt.
Azóta sem állt szóba veletek senki a döntéshozók közül?
Nem. Egyik megmozdulásra sem történt semmi a fenyegetéseken kívül. Azt láttuk, hogy az egynapos engedetlenségek nem érnek semmit, ezért is mondtuk azt, hogy akkor hátha az egyhetes majd belátásra bírja a hatalmat. Ennek az egyhetes engedetlenségnek lett a vége a kirúgás. November 14-től 18-ig tartott, de nem akartuk, hogy bezárjon az iskola, ezért nem minden óra maradt el, mindannyian megtartottunk egy-két órát mindennap.
És még mindig nem történt ezután sem semmi, nem állt szóba velünk senki, csak november 30-án jött az azonnali kirúgás.
Azt látom a rendszeren, hogy nem számít, ha a szabályok szerint játszol, mert bármikor átírhatják a szabályokat. A sztrájkkal kapcsolatban is egy tollvonással elintézték, hogy ne tudjunk rendesen sztrájkolni, mert az órák 50 százalékát kötelező megtartani, érettségizős órákat pedig teljesen meg kell. Ha úgy nézzük, ez azt is jelenti, hogy a hatalomnak mindegy az oktatás minősége, az iskolát gyerekmegőrzőnek tekintik, amit csak alátámasztottak a kirúgásokkal is, hiszen hirtelen pótolhatatlan szakembereket bocsátottak el. November 18. után egyébként azt mondtuk, mikor megint nem jött semmilyen reakció az engedetlenségre a döntéshozók részéről, hogy jó, akkor jövőre folytatjuk, addig engedjük el, a gyerekek, diákok a fontosak.
Hogy zajlott a kirúgás?
November 30-án megtartottam az ötödik órámat, utána szünetben beültem a tanáriba, ahol a kolléganőm épp letette a telefont, és elképedve mondta, hogy a Telextől hívták, hogy a Belügyminisztérium küldött az MTI-nek egy sajtóközleményt, amiben az áll, hogy három fővárosi gimnáziumból nyolc tanárt kirúgtak. Sem nevet nem tudtunk, se semmit, de biztosak voltunk benne, hogy az egyik gimi mi vagyunk. Hivatalosan ekkor még semmiféle hírt nem kaptunk. A következő órát pokoli volt megtartani ebben a mentális állapotban, hogy nem tudtam, a kirúgottak között vagyok-e vagy sem. Az óra után elárasztottak az üzenetek és telefonok, hogy mi történik nálunk…
Pár pillanattal később mondta a kollégám, hogy „az egyik te vagy”. Fel sem fogtam először, hogy mit mond.
Három hete még nevetve mondtam a kolléganőmnek, hogy ha kirúgnak, akkor vegye át az osztályomat, mert mélyen azért dolgozott bennem a gondolat, hogy fura, hogy nem reagált a tankerület semmit az ötnapos engedetlenségre. Éreztük mindannyian, hogy valami történni fog, valamire készülnek. Egy karbantartó hozta át a kirúgásról a leveleket a tankertől – nincs bajom a karbantartókkal, de ezt is a Rábelnek illett volna szemtől szemben átadni nekünk.
Mit éreztetek?
Azt, hogy nem számítunk. Tavaly az év tanára volt a 30 éves férfi kollégám, aki ott ült a tanáriban, aláírta a kirúgásáról a papírját, aztán csak fogta a fejét és sírt. Ez elmondja, mit éreztünk. Volt olyan kollégám, aki felmondott magától a kirúgásunk hírére. Aznap volt a spanyol OKTV (Országos Középiskolai Tanulmányi Verseny – a szerk.), de a spanyoltanár egy kis sütit bevitt a gyerekeknek, akik akkor már tisztában voltak vele, hogy a tanárukat kirúgták, de látták a mosolyán, hogy ő még erről nem tud. Milyen lehetett ezeknek a gyerekeknek így megírni az OKTV-t? Borzalom.
Mi szeretünk tanárok lenni. Nem a fizetés miatt, simán elmehetnék én is egy jobban fizető állásba az angol diplomámmal, de az iskolában mindennap fantasztikus szeretetfröccsöt kapunk a gyerekektől, ami szinte drogként működik és a tanári pályán tart minket.
A hatalom úgy viselkedik velünk, mintha bűnözők lennénk, pedig nem csináltunk semmi rosszat, csak aljas a sztrájktörvény.
Annyi megoldás, retorzió lehetett volna még a kirúgás előtt, nyilvánvaló, hogy példát akartak velünk statuálni, ezzel befogni a tanárok száját. A hatalmukat fitogtatták rajtunk keresztül, ahelyett, hogy azzal foglalkoznának, hogy fejlesszék az oktatást. A gyerekek alól húzzák ki a jövőt.
A gyerekek mit szóltak?
Amikor megmondtam nekik az órán, hogy kirúgtak, hirtelen felzokogtak. 14-15 éves gyerekek. Nem bírtam benn maradni az osztályban, annyira kiborultam. Mindennap írnak, hívnak a diákjaim és a szülők azóta is, vissza akarnak kapni, és dolgoznak is érte. A gyerekek cuki képeket küldözgetnek. A három föcifaktos diákom mindennap küld egy NASA-fotót, mert csillagászatőrültek vagyunk mind a négyen.
A gyerek és tanár közötti kapcsolat nem rúgható fel, nem téphetnek ki onnan egyik pillanatról a másikra, mert a gyerekek is sérülnek. Úgy állnak most ott ők is, hogy „most mi lesz?” Bele sem gondolnak a tankernél, hogy a gyerekekbe milyet rúgtak ezzel.
Egyrészt az iskolájukat érzik veszélyben, elvették a biztonságérzetüket, másrészt látják, hogy a hatalom tönkreteszi a tanáraikat, akiket szeretnek, ezzel pedig nekik is fájdalmat okoznak. A legdurvább, hogy írják, mennyire hiányzom nekik. Nem vagyok egy sírós ember, de azóta mindennap elbőgöm magam, és mindegyik kirúgott kollégám így van most. Sőt, olyan kollégám hívott fel ma, akit nem rúgtak ki, és azt mondta a telefonban zokogva, hogy ott ül a cuccom mellett a tanáriban, és nem tudja abbahagyni a sírást.
Azt még fontosnak tartom elmondani, hogy kikérjük magunknak azokat a feltételezéseket, amiket a neten túl sokat látunk, hogy mi toljuk a gyerekeket és visszük magunkkal az engedetlenségbe őket.
Mindig, tényleg minden esetben a gyerekek saját akaratukból, saját indíttatásból csatlakoztak a tüntetésekhez, sőt, többször ők voltak a kezdeményezők és szervezők is.
Akik azt mondják, hogy mi, a tanárok ráncigáljuk bele a gyerekeket a tüntetéseinkbe, azok lenézik és degradálják a diákokat. A gyerekek egyáltalán nem hülyék, nem másodrendű állampolgárok, csak fiatalok, és ennyi idősen már pontosan tudják, hogy milyen országban szeretnének élni, milyen oktatásban akarnak részesülni. A gyerekeknek is jár a tisztelet, ne nézzék már őket hülyének.
Hogyan tovább?
A kirúgás után sehol sem tudunk majd elhelyezkedni közalkalmazottként tanárnak, hiszen mindenhol tankerület a fenntartó. Mi hatan most kapunk a 18. kerületi önkormányzattól egy-egymillió forintot, amivel az önkormányzat a támogatását fejezte ki felénk és az ügyünk felé. A pénz nagy segítség abban, hogy ne kelljen karácsony előtt lóhalálában munkát keresni, van egy kis időnk, hogy össze tudjuk szedni magunkat. Ez egy adomány az önkormányzattól, semmi köze nincs a tankerülethez. Egyébként pedig fogalmam sincs, hogyan tovább, én tanár akarok lenni, egyelőre nem tudok másik munkára gondolni. Napközben nézem az órát, hogy még nem csöngettek ki, tanárként működöm zsigerből. Ezt nem lehet kitörölni belőlem egy kirúgással.
