Nem fogok beállni azoknak a sorába, akik gúnyolódnak a nemzeti álompár, Tóth Gabi és Krausz Gábor válásán. Nemcsak azért, mert hivatását elhagyó papként nem lenne éppen hiteles, hanem mert alapvetően nem értek egyet azzal, hogy mások életének nehézségein bárki is kárörvendjen. Van ebben a világban elég szenvedés, nem kell, hogy még meg is nehezítsük egymásét. Ha hisszük, hogy a társadalom is képes a fejlődésre, nem csak a zsebünkben lapuló kütyük, akkor ideje lenne kilépnünk a sötét középkor rossz beidegződéseiből, amikor még szórakoztató látványosságnak számított emberek nyilvános meglincselése vagy kalodába zárása és kigúnyolása.
Nevezzenek bár javíthatatlan álmodozónak, de hiszem, hogy valóban olyan lesz a társadalom, amilyenek mi az egyes döntéseinkben a mindennapokban vagyunk, és ez azzal kezdődik, hogy például megtanuljuk nem lecsapni a magas labdákat, még akkor sem, ha úgy érezzük, jogunk lenne rá. Mert tudom, Gabi ebben az ügyben bőven dobálta fel a labdákat, sokan elmondták már. Azonban két ember válása komoly krízis, a történet minden szereplője szenved, különösen az a gyermek, akinek épp a biztonságot adó családi fészke bomlik fel. És ez akkor is így van, ha közben a szereplők vidám képeket posztolnak, vagy kenyeret szelnek mosolyogva. Ez csak a felszín.
Öreg róka vagyok már ahhoz, hogy tudjam, hogy az emberek hajlamosak elnyomni az igazi érzelmeiket.
Az elmúlt hetek bőséges publicisztikai termékeivel és a kommentelők meggyőződésével ellentétben pedig azt gondolom, hogy nem etikus belerúgni abba, aki már úgyis a padlón van. Kétségkívül nem biztos, hogy minden mozzanatát meg kell osztani az életünknek, legfőképp nem a közös programok boldog pillanatait az új párunkkal, alig néhány nappal a válás bejelentése után. De ez még mindig nem égbekiáltó bűn, inkább tapintatlanság. Remélem, hogy Gabi annak idején levonja a tanulságokat, és tanul, fejlődik. Ehhez mindenkinek joga van.
Amit viszont mindannyiunknak érdemes lenne megfontolnia, az Jézusnak egy mondata, ami erre a helyzetre is illik: „Aki áll, vigyázzon, hogy el ne essék!”. Aki másokon élcelődik, vigyázzon, nehogy maga is nehéz helyzetben találja magát.
A mai világban nincsen törékenyebb, mint a házastársi szövetség. Igaz ez mindenkire, nem csak a celebekre.
Szóval senki ne gondolja, hogy keresztény országban egy keresztény házasság nem kerülhet krízisbe. Sőt, személyes, papi tapasztalataim alapján merem kijelenteni, hogy a keresztények kapcsolatai nagyobb mértékben vannak veszélynek kitéve, mint a nem hívőké. Egyrészt a kereszténység téves felfogásából fakadó, kimondatlanul rajtunk lévő állandó bizonyítási kényszer miatt, ami miatt úgy érezzük, hogy kifelé mutatnunk kell, hogy jobbak vagyunk az átlagnál (pedig dehogy), másrészt mert a keresztények körében még mindig inkább cikinek számít segítséget kérni. Nem utolsósorban talán azért, mert akkor be kellene ismernünk, hogy valamit elrontottunk, tehát mégsem vagyunk annyira tökéletesek.
Számtalanszor próbáltam papi éveim alatt krízisben lévő párokat terápiára irányítani, de a kifogások mindig ugyanazok voltak: nem olyan nagy a baj, majd imádkozunk, megoldjuk, minket Isten kötött össze, amúgy sincs rá pénz. Túl azon, hogy a válás mindig költségesebb hosszú távon, mint a terápia, azt is el kell fogadnunk, hogy az imádság nem minden helyzetben elegendő, mondom ezt hívő emberként. Isten azért adta a tudományt a kezünkbe, hogy képesek legyünk segíteni magunkon, megoldani a problémáinkat, ahogy felnőtt emberekhez illik. Sokszor, ha a pár egyik tagja el is jut odáig, hogy segítséget kérjen, a másik fél ellenáll. Nem reprezentatív kutatási eredményre hivatkozom, amikor le merem írni, hogy
azoknak a pároknak van több esélye együtt maradni, akik komolyan veszik a közelgő vég jeleit, és időben szakemberhez fordulnak.
Mindemellett a házasságra való felkészülést sem ártana komolyan venni. Nem biztos, hogy a fényűző helyszínen megrendezett gazdag lakodalom a hosszú házasság titka. Éveken át tartottam – a katolikus egyházban egyébként kötelező – jegyes kurzusokat, amelyekben párokat kellett segítenem, hogy jól vegyék az előttük lévő akadályokat. Ezen alkalmakkor néhány egyszerű kommunikációs feladat gyakran komoly problémákat tárt fel, és bizony nem egyszer kellett jeleznem, hogy egyik vagy másik kapcsolaton még jócskán érdemes dolgozni, ha azt akarják a szerelmesek, hogy ne egy csúnya válás legyen a vége.
Fotó: Hodász András Facebook
Nincs kizárva, hogy itt lenne az ideje az állami támogatással erőltetett esküvők helyett a meglévő házasságok minőségének javítására koncentrálnunk egy olyan országban, ahol az anyakönyvvezető előtt kimondott igenek fele néhány éven belül nemmé változik. A gyermekvédelemnek része kell legyen a biztonságot adó családi fészek védelme is, hogy se a szülők, se a gyerekek ne szenvedjenek egy toxikus kapcsolatban.
Igen, tudom, sokak szerint talán túlzottan is empatikus vagyok Gabiékkal, ennek elsődleges oka, hogy hasonló utat jártam be magam is. Egy életút megtörése sosem könnyű. Persze nem mondhatjuk, hogy derült égből villámcsapásként érte a közvéleményt, mert az elmúlt években néhányszor maga Gabi is meglepő őszinteséggel mesélt interjúkban a kapcsolati nehézségeikről, ami miatt le a kalappal. Egy jogos kritikát viszont ő is megfontolhatna. Ahogy egy ismerősöm, Lusta lány fogalmazott a közösségi oldalán:
abban azért van némi báj, hogy arra panaszkodsz, hogy azért üldöznek, mert mersz szabadon szeretni, miközben egy olyan rendszer arca vagy, ami valóban üldözi azokat, akik mernek szabadon szeretni.
