Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
- 1881. -
Ó ne hidd, hogy a dicsőség,
Hogy az édes szavu hír,
Csábítgasson bármint, tőled
Valaha elvonni bír!
Többet ér egy ölelés, egy
Csók, amit ajkad kinál:
Többet ér egy pillantásod
Milliók tapsainál!
Dús hajadnak egy kis pelyhe,
Mely a szélben száll, remeg:
Egy világ bókjánál jobban
Elbájolja lelkemet!
A dicsőség meteór-láng,
Szétpattogva ellobog.
De te hű vagy, mint a csillag,
Mely az égen mosolyog.
Koszorút özönnel kapjak,
Büszkébbé az sem teszen.
Legfeljebb e koszorúkkal
Apró lábad övezem!. . .
- 1893. -
Annyi szirma nincsen a virágnak,
Annyi gyöngye nincsen a világnak,
Mint ahányszor nevedet megáldom,
Viruló virágom,
Édes birodalmam, ragyogó világom!
Emberek közt elhagyatva álltam,
Egy nyájas szót, annyit sem találtam;
Kezet akkor nyujtottál te nékem,
Drága kedvességem,
Szép, magányos csillag gyászos, komor égen!
És azóta hű társam te voltál,
Dús lelkeddel én hozzám hajoltál,
Életemnek hajnalává lettél;
Szépet szebbé tettél,
Örömöt fokoztál, rosszat elfeledtél.
Csak nálad van hűség, állandóság,
Te nemes szív, te igazi jóság!
Ó de könnyü irgalmasnak lenned,
Mást is jóvá tenned,
Hiszen egy őrangyal lakozik te benned!
Szíved csak az én szivemre vágyott,
És az volt az összes hiuságod,
Hogy megőrizd boldog pillantásom, -
Hogy a mindig máson
Rágódó irigység: mosolyogni lásson!
Nem tudnálak meghálálni téged,
Hogyha folyvást áldanám hűséged,
Hogyha versem csak terólad szólna,
Csak téged dalolna,
Minden kicsi percem egy imádság volna!
Ha rám tekintesz és azt kérdezed:
"Szeretsz-e még?" Én megfogom kezed,
És ajkamat ajkadra téve:
Egy néma csók ékes beszéde
Elmondja mindazt, amit érezek.
Elmondja üdvöm szép történetét,
Hogy életem zavart volt és setét,
Egy céltalan, homályos álom.
Akkor te jöttél, napsugárom,
S fényes, derűlt hajnalra ébredék!
Te hoztad el jobb létem hajnalát,
A biztos révet, a fészek dalát.
Meleg mosollyal, játszi kedvvel
Te száritottad könnyemet fel,
S most csak gyönyörtől permetez le rád!
II.
Idővel fonnyad sok, sok szerelem,
A magamét virágzásban lelem,
S úgy érzem én: egy örök élet
Sem volna hosszú, hogyha véled
Lehetnék mindig és te én velem!
Nem rémit az, ami megírva áll
Rejtett jövőnkben. Mert ha nincs halál,
Ha mindig új föltámadás van:
El nem fogyó szerelmi vágyban
Lelkünk csillagról csillagokra száll.
S ha elenyészünk végkép odalenn:
Melletted nyugszik hamvadó fejem,
A néma éjben átkarollak,
Porló szivem szivedbe olvad,
Együtt leszünk, míg tart a végtelen!
Szemed multamra visszanéz:
Ne ejtse meg szép tiszta lelked
A gyanu és a kétkedés!
Ne kételkedjél hű szivemben,
Mely érted él, érted remeg!
Mikor te engem megszerettél,
Meg is váltottál engemet!. . .
Mint a pokolból égre szálló
Borzadva néz a mélybe le:
Úgy nézek én multamra vissza,
Mely száz pokollal van tele!
Te vettél engem szárnyaidra,
Te szállottál föl énvelem.
Ó hogy' lehetnék hát tehozzád,
Kedves szeráfom, hűtelen?
Hogy rettenetes, elhiszem, de így igaz.
Ha szeretsz, életed legyen öngyilkosság, vagy majdnem az.
Mit bánom én, hogy a modernek vagy a törvény mit követelnek;
bent maga ura, aki rab volt odakint,
és nem tudok örülni, csak a magam törvénye szerint.
Nem vagy enyém, míg magadé vagy: még nem szeretsz.
Míg cserébe a magadénak szeretnél, teher is lehetsz.
Alku, ha szent is, alku: nékem más kell már: Semmiért Egészen!
Két önzés titkos párbaja minden egyéb;
én többet kérek: azt, hogy a sorsomnak alkatrésze légy.
Félek mindenkitől, beteg s fáradt vagyok;
kivánlak így is, meglehet, de a hitem rég elhagyott.
Hogy minden irtózó gyanakvást elcsittíthass, már nem tudok mást:
mutasd meg a teljes alázat és áldozat örömét, és hogy a világnak kedvemért ellentéte vagy.
Mert míg kell csak egy árva perc, külön, neked,
míg magadra gondolni mersz,
míg sajnálod az életed,
míg nem vagy , mint egy tárgy, olyan halott és akarattalan:
addig nem vagy a többieknél se jobb, se több,
addig idegen is lehetnél,
addig énhozzám nincs közöd.
Kit törvény véd, felebarátnak még jó lehet;
törvényen kívűl, mint az állat,
olyan légy, hogy szeresselek.
Mint lámpa, ha lecsavarom,
ne élj, mikor nem akarom;
ne szólj, ne sírj, e bonthatatlan börtönt ne lásd;
és én majd elvégzem magamban,
hogy zsarnokságom megbocsásd.
rengeteget találhatsz a Magyar Elektronikus Könyvtárban (www. mek. iif. hu) vagy a Digitális Irodalmi Akadémián (www. irodalmiakademia. hu).
Jó keresgélést :)
Tatjana levele Anyeginhoz
Fordította: Áprily Lajos
Én írok levelet magának -
Kell több? Nem mond ez eleget?
Méltán tarthatja hát jogának,
Hogy most megvessen engemet.
De ha sorsom panaszszavának
Szívében egy csepp hely marad,
Nem fordul el, visszhangot ad.
Hallgattam eddig, szólni féltem,
És higgye el, hogy szégyenem
Nem tudta volna meg sosem,
Amíg titokban azt reméltem,
Hogy lesz falunkban alkalom,
S hetenként egyszer láthatom;
Csak hogy halljam szavát, bevallom,
Szóljak magához s azután
Mind egyre gondoljak csupán,
Éjjel-nappal, míg újra hallom.
Mondják, untatja kis falunk,
A társaságokat kerüli,
Mi csillogtatni nem tudunk,
De úgy tudunk jöttén örülni. . .
Tavasz a drágám, s én szeretem. . .
üdv. Mindenkinek!
(a Portugál szonettek-ből)
Rád gondolok! - Úgy indázlak közül
gondolattal, mint vadszőlő a fát:
nagy levelek, s a szem semmit se lát
a zöldön túl, amely a törzsre ül.
De értsd meg, pálmám: vágyam nem hevül
gondolatért - a szebb valót magát
kívánom: Téged! Jössze-, jössze-hát
hozzám, de tüstént?! Mezítelenül
álljon derekad, s minden ágadat
zúgasd, erős fa, s lombos köteled
szaggasd el s dobd a földre, mert e vad
örömben: - látlak, hallak s új leget
kortyol tüdőm friss árnyékod alatt! –
nem gondolok Rád - itt vagyok veled.
Elisabeth Barret Browning
Ülj mellém, s nyújtsd kezed
Ülj mellém s nyújts kezed a kályha
felé, hogy míg lángja gyürűz,
lássam, finom ujjaidon
hogy lobog át a
régi tűz.
Nézd, nézd a láng! Ne vedd,
ne vedd le róla a szemed,
mely fénytől soha meg se rebben:
tekinteted még nyíltabb szebb varázs,
mikor a meg-megvillanó parázs
lelked mélyéig üt és felragyog szemedben.
Óh, örömünk mily szép és ifjú még,
ha üt az óra és zendít arany zenét,
s én hozzád simulok és lassan simogatlak,
és a láz lassan kivirágzik,
s mert egyikünk se tudja hűteni,
jó csókomat biztosan vezeti
kezedtől szemedig s a szemtől le a szádig.
Szeretlek, csábító, fénylő gyönyörűségem.
hivogató husod édes szédületében,
amely körülfog és örömébe fogad már!
Ilyenkor szebb a szád s karod drágább nekem
és hívó kebled is, ahol fáradt fejem
az őrült perc után, melyet csókodban adtál,
elhelyezkedik a szíveden és pihen.
Mert legtöbb most vagy, így, a testi óra múltán,
mikor szereteted anyásabban borúl rám
s lecsöndesíti a tüzek vad kezeit,
s amikor, a szilaj vágy tünését kísérve,
már hallom: a nyugodt boldogság közelít,
oly nesztelen-puhán, hogy szinte csönd a lépte
Bántani én nem akarlak
Bántani én nem akarlak
szavaimmal betakarlak
el-elnézlek amíg alszol
s én sohasem rád haragszom
de kit bántsak ha nem téged
az én vétkem a te vétked
mert akarva-akaratlan
halálom hordod magadban
és fiammal akit szültél
halálom részese lettél
és történhet már akármi
történhető evilági
oldhatatlanul köt hozzád
e magasztos bizonyosság
s világrészek galaktikák
távolán át mindig csak
rád emlékeztet ez a vétked
kit szeressek ha nem téged.
a mosolyod; szelíden süt rám és meleg.
Hangodra kölyökként sikoltanak
a záporoktól megdagadt kis csermelyek.
Pillantásodtól nő a fű, kihajt
a száraz ág és tőled piroslik a vér.
Ha meghalsz, meghalok; porainkból
egyszerre sodor majd forgó tornyot a szél.
/Radnóti Miklós: Dicséret (1936)/
HA AZT MONDJÁK
Ha azt mondják, hogy a ruhámról
csillámlik az az arany zápor,
amely Daphnéra zuhogott:
arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, hogy csapodáran
egyszerre többel is cicázom
s hol itt, hol meg ott mulatok:
arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, csak kipróbálom
rajtad, hogy perzsel-e a lángom,
és csupán ezért lobogok:
arról én semmit sem tudok.
Ha azt mondják, csak az a mámor,
melytől az ifjak vére lángol,
az kell tőled, s utána - hopp!
arról én semmit sem tudok.
Ám ha azt mondják, hogy megejtett
ritka szépségével a lelked,
s érted azért bolondulok:
arról már nagyon is tudok.
Ám ha azt mondják, szívem szűzen
parázslik szent szerelmi tűzben,
de hírem folttalan ragyog:
arról már nagyon is tudok.
Azt hiszem
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehunyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy a kezemet kezedbe tettem.
Végső menedék
Ha majd (óh, hány sóhaj kezdődik így!)
Ha egykor (óh, hogy ijeszt a halál!)
Ha nem leszel, vagy ha leszel, de már
Nem bírod titkunk nehéz láncait
A vezeklő lelked tőlem elszakít
S ahhoz, kit el sem hagyott, visszaszáll
Vagy még különbet keres, be sivár
lesz mind, ami akkor következik:
Én igazán egyedül maradok,
Igazi magány itt csak én vagyok,
Ahogy árvák a zsúfolt csillagok.
El ne hagyj, Kedves, végső menedék:
Jobban érdekelsz, mint az örök ég,
Jobban, mint az egész emberiség!
Test, gondolj arra
Test, gondolj arra, ne csak, hogy hányszor szerettek,
ne csak az ágyakra, ahol hevertél,
de mind a vágyakozásra, mely érted
villámlott a megnyilt szemekben,
és remegett a hangban, s valamely
véletlen gátlás meghiúsította. . .
Most, mikor minden a mély múltban rejtezik,
úgy rémlik, mintha magadat mind ama vágynak
odaadtad volna akkor - mennyi villám!
Gondolj arra, hogy a rád néző szemekben,
hogy remegtek a hangban: test, emlékezz arra.
és itt is dőzsölhetsz
http://forum. index. hu/forum. cgi?a=t&t=9006072&w=1920
William Shakespeare
Az vagy nekem, mi testnek a kenyér
Az vagy nekem, mint testnek a kenyér,
s tavaszi zápor fűszere a földnek;
lelkem miattad örök harcban él,
mint a fösvény, kit pénze gondja öl meg;
csupa fény és boldogság büszke elmém,
majd fél: az idő ellop, eltemet;
csak az enyém légy, néha azt szeretném,
majd, hogy a világ lássa kincsemet;
arcod varázsa csordultig betölt
s egy pillantásodért is sorvadok;
nincs más, nem is akarok más gyönyört,
csak amit tőled kaptam s még kapok.
Koldus-szegény királyi gazdagon,
részeg vagyok és mindig szomjazom.
vers
a fórumkereső több topic címet is kiad és dúskálhatsz
Bocs ez csak a lusta de készséges felem volt, majd küldök igazit is:)
Találsz, tuti!-:))