Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeretném elmondani!
Létrehozva: 2006. november 18. 10:57
Szeretettel köszöntök mindenkit!
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Úgy szeress….
Úgy szeress,
mintha szíved szívem volna,
s minden csendesült ütem
csakis érted, s értem dobogna,
úgy ölelj,mintha egyetlen
féltő ölelésben múlna el az élet,
melynek ringatása csak neked
s nekem adna szelíd békességet.
Úgy csókolj, mintha ajkad
ajkam bársonya lenne,
s csakis értünk lobbanna a vágy
el nem múló örök szerelemre,
úgy vigyázz rám,
ahogy kagylóhéj őrzi az igazgyöngyöket,
életünk kísérője legyen a boldogság,
és az áldó szeretet.
Hiszem
Hiszem hogy egyetlen kézfogásban
szíved összes kincsét elrejtheted,
hiszem hogy lelked szépsége
átragyogja féltő ölelésedet,
hogy tekinteted úgy simogathat
akár egy puha, bársonyos tenyér,
s hogy őszinte szereteted
egészen az egekig felér.
Hiszem hogy egy mosoly
megcsillantja a lélek jóságát,
s szelíd csendesült szavad
kitárja a remény bezárt ajtaját,
Hiszem , hogy Isten bőkezűen ad :
erőt, bölcsességet, derűt,
hogy tündöklő égi fényével
elűzi az ártót, keserűt,
s ha lelkemet bánat-könnyeim
gördülő folyama mossa,
előre visz hitem angyalszárnya,
emlékeztet örömteli, boldog napokra.
Hiszem hogy keskeny ösvényem
Isten áldással teli ,dicsőséges útja,
s tudom hogy életemet,
szerető mennyei kezével tartja,
hiszem, hogy ajkam reszkető imája
felér egészen az égig,
s hogy létem édes-bús küzdelmes útját,
áldó ölelésében harcolhatom végig
Nagyon szép gondolatok!
Minden egyes kornak van valami bája,
- és az embernek is számtalan hibája, -
ám ha minden korod tiszta szívvel éled,
minden pillanatban újabb vágyad éled.
Mire nem volt időd, azt most váltsd valóra!
Mától érted ketyeg, múlik minden óra.
Vedd a szépet észre, mi mellett elmentél,
lassíts, – éld a napot – végre szabad lettél!
Kicsit lassúbb lettél? Fájhat egy-két szerved?
A betegség jelzés, könnyebb elviselned,
ha megérted azt, mit lelked üzen véle:
- csökken a fájdalom, legyen bármiféle!
Életedben biztos, sok volt, aki bántott.
Bántásért a lelked, vajon megbocsájtott?
Elengedted-e már a haragos múltat?
Jó diákhoz méltón, leckéd megtanultad?
S volt-e olyan ember, akit te bántottál?
Önmagadnak ezért meg is bocsátottál?
Patyolat tiszta már lelkiismereted?
Ha ez így van, tested nem is lehet beteg.
Ha van egy kis időd, szíved nyisd meg bátran,
szereteted szórd szét, szerte a határban,
szíved tiszta fénye, szálljon fűre, fára,
napfényre mosolygó, gyenge kis virágra.
Vizek csobogása vidámítsa lelked,
szeretet szikrája gyúljon lángra benned!
Szájad szélén mindig lágy mosoly ragyogjon,
szépségből a lelked, soha ki ne fogyjon!
És az emberekkel légy megértő, kérlek!
Mindegyik másképpen keresi a szépet.
Az sem tehet róla, aki még nem érti,
hogy a gondolata, a másikat sérti.
Mindig azt keresik, ami jónak látszik,
ám az élet néha “délibábot” játszik.
Engedd el, mi bántott, csituljon a lelked,
a nyugalom leljen otthonára benned!
Élvezd ki a világ millió csodáját,
és ne keresd többé a mások hibáját.
Legyél újra tiszta, könnyű lelkű gyermek,
akit az emberek, s angyalok szeretnek!
Isten útja
Ha néha fájónak,
nehéznek tűnnek Isten útjai,
és ködös félhomályba vesznek,
halványodnak lelkem vágyai,
ha borús felleg borítja szívemet,
a nappalok sötétek akár az éjszakák,
egy vigaszban békül meg lelkem:
hogy Isten sosem ejt hibát!
Ha léptem ingoványba téved
nincs erő, nincsen türelem,
ha keresztem görnyedezve viszem
áldott, keskeny ösvényemen,
s lelkem tava nem bírja már
hulló könnyem folyamát,
reményteljes hitem azt súgja halkan
ne csüggedj,
mert Isten sosem ejt hibát!
S ha gyarló emberi létem
kétségek ,fájó gyötrelmek betege lett,
s az álnok kísértés azt sugallja,
hogy Isten útja nem a szeretet,
minden könnyáztatta percem,
minden elfáradt órám kezébe tehetem,
s leborulva lábai elé hittel sírhatom el:
hogy Isten nem ejt hibát sohasem!
Időkerék
Járom az utcát
csendes esti órán,
a hatalmas égboltról
ezer csillag néz rám,
fényév távolságból
csordul rám a fényük,
egymás csillagszemét
álmodozva nézzük.
Léptem zaja hallik
a kopott utca kövén,
az éjszaka csillogó
leplet borít fölém,
oly nyugodt a világ,
csendes és békés,
előre visz engem
minden egyes lépés,
bár előre haladok
mégis múltba nézek,
elmerengek némán
mily rövid az élet,
az égbolt csillogását
csendesen nézem,
éveim múlását
lassan felidézem.
Hajam barna színe
ezüstösbe fordul,
ahogy az időkerék
lassan-lassan fordul,
meg nem állítható,
halad némán, csendben,
s az életnek évei
elmúlnak felettem,
azon gondolkodom,
mi marad majd hátra,
éltem múlásával
mit hagyok én másra,
emlék leszek csupán
mit néha felidéznek,
halványodó, kopott
szürke emlékképek,
itt marad az ölelés
a mosoly, a szeretet,
versek melyek hordozzák
egész életemet.
Itt marad szavaim
csendesült békéje,
s az öröklét áldó,
égi reménysége.
Kik szerettek engem
felidéznek csendben
s én itt leszek velük
- mint emlék - a jelenben. -
Gátépítők
Házát gyönge hátára vette,
csiga iszkolt az ár elől;
víz mögötte, felhő felette,
a világ tán ma összedől!
Giliszta húzott, pucolt a pók,
béka elugrott, gyík szaladt,
menekültek a talajlakók,
eleven veszteg nem maradt.
Emberi kéz kell most a gátra,
fiatal, öreg, férfi, nő,
kapni lapátra, homokzsákra,
alant az örvény szédítő.
A nap már lassan alkonyatba
hanyatlik szürkéskék egén,
a fáradt kéz nem hagyja abba,
együtt küzd most gazdag, szegény,
hívő polgár, meg ateista,
nemzetféltő, dolgos roma,
nincsen vita, és nem kell lista -
egy testvér lett sógor, koma.
Robotolnak mind késő estig,
s elég a jó zsíros kenyér,
Komáromtól le Budapestig
lapát nyelén jár a tenyér.
A folyóparton fáklyák gyúlnak,
jön már a felmentő sereg,
ott, hol a vízre árnyak nyúlnak,
az arcok fényben fürdenek.
Csillogó szem és erős lélek -
a jellem edzi most magát;
s a bősz Duna vad erejének
büszkén feszülve áll a gát.
2013. jún. 17.
Pipacsot éget a kövér határra
A lángoló magyar nyár tűzvarázsa.
A Tisza szinte forr, mint néma katlan,
Mit izzó part ölelget lankadatlan.
Selyem felhői sápadt türkisz égnek,
Bolyongó vágyak mély tüzében égnek.
S a végtelen mezőkön szőke fényben
Kazlak hevülnek tikkatag kövéren.
Fülledt a csönd, mint ha üres a kaptár,
Keleti lustán szunnyad a magyar nyár.
Mi lesz, ha egyszer szikrát vet a szalma
És föllángol e táj, e néma, lomha?
Ha megutálva száz here pimaszt már,
Vihart aratva zendül a magyar nyár?
Életünk
Mint szirmot bontó virágos ág,
olyan az asszony élete,
ringatja keblén a változó idő
lelkében a jövő ígérete,
Ha lehull zsenge virága,
termőre fordul az ág,
mézédes pompás gyümölcsét
ámulva csodálja a világ.
Lágyan öleli, ringatja a
meleg nyári szél,
eső áztatja ágait, levelén
csillámló könnye kél.
Ősszel lerakja terhét, simogatja
a meleg napsugár,
színes aranyló díszbe öltözve,
álmodón a telet várja már.
Szikrázó hideg palásttal
a hó lágyan betakarja,
fagyos karjával féltőn vigyázva,
csendben átkarolja.
Álmodik újra a tavaszról,
midőn szirmot bont az ág,
s csodás kikeletre ébred újra
a szunnyadó nagyvilág.
ha kiszárad végleg a tő
s nincs már benne erő,
a sarjadó üde csemetében,
tovább élhet ő.
A zsenge ág új rügyet fakaszt,
széttárja szirmait,
csodás megújulásában hordozva
tovább, az öreg fa álmait.
Mint szirmot bontó virágos ág,
olyan az asszony élete,
ringatja keblén a változó idő,
szívében él a holnap ígérete.
Sóhaj vagy bennem
Sóhaj vagy bennem,
törékeny lelkemnek rejtekén,
meg nem írt vers,
egy szerelmes, érzéki költemény,
el nem csókolt csók,
ki nem mondott lázas vallomás,
féltve őrzött álom,
szívembe zárt angyali látomás.
Lángoló hatalmas tűz,
mely perzselve emészti testemet,
égig érő vágy,
mi borzongással tölti érzékeimet,
szomjoltó patak
simogató, szelíd habokkal,
gondolat vagy bennem,
mely lelkemet megtölti álmokkal.
Szívem dobbanása közt a csend,
mi megtöri létemnek hangját,
csend vagy bennem,
mely ölel, távol tartva a világnak zaját.
Te vagy a sóhaj
törékeny lelkemnek rejtekén,
egy szavakkal el nem mondható,
szerelmes, érzéki költemény.
Köszönöm Istenem
A szél csendesült zúgását hallom
lelkemben vetettem fekhelyet Neked,
mi tegnap tombolva morajlott bennem,
egy áldó pillanatban lecsendesedett.
Értem már, értem Istenem
hogy Te voltál, Te voltál Minden,
lelkemben a szelídség, jóság,
s a feloldozás,imára kulcsolt kezemben.
Köszönöm hogy szerettél,szerettél akkor is
mikor én még nem ismertelek,
köszönöm az örömöt a könnyeket
és köszönöm Istenem,köszönöm a hitet!
s hogy könnyebb lett a lelkem,
mert megvallhatta nehéz terheit,
és köszönöm, köszönöm Neked Istenem
a megváltás békességet adó boldog könnyeit.
köszönöm az életet,a társat,
gyermekeim boldog mosolyát,
és az örök remény lelkemre hulló
aranyló sugarát,
köszönöm hogy Te vagy a szelídség
a jóság a szeretet és az öröm,
s mikor utolsó lélegzetemet magadhoz öleled,
Istenem , én azt is megköszönöm!
Zsúfolt reggel volt a rendelőben, amikor 8:30 körül bejött egy bekötött ujjú idős úr. Rögtön szólt, hogy siet, mert 9 órakor van egy fontos találkozója. Kértem, hogy foglaljon helyet, tudván, hogy eltelik még legalább fél óra, míg az orvos megérkezik. Figyeltem, milyen türelmetlenül nézi percenként az óráját. Idő közben arra gondoltam, hogy nem lenne rossz, ha levenném a kötést és megnézném, miről van szó. A seb nem tűnt olyan súlyosnak… az orvosra várva, eldöntöttem, hogy fertőtlenítem a sebet, és egy kis beszédbe elegyedtem. Megkérdeztem, hogy mennyire fontos a találkozója, és hogy nem szeretné-e mégis megvárni az orvost. Azt válaszolta, hogy feltétlenül az idősek otthonában kell menjen, ahogyan évek óta teszi, hogy reggelizzen a feleségével. Udvariasan a felesége egészsége felől érdeklődtem. Kedvesen, az idős úr elmesélte, hogy az Alzheimer kóros felesége 7 éve él az idősek otthonában. Gondolva, hogy a feleség egy tiszta pillanatában esetleg felizgatja magát az ő késése miatt, siettem, hogy kezeljem a sebét, de az idős úr elmagyarázta, hogy 5 éve már nem ismeri fel… Akkor csodálkozva megkérdeztem: „És ön minden reggel elmegy, hogy együtt reggelizzenek?” Egy édes mosoly, és egy lágy kézsimogatás közben válaszolta: „Az igaz, hogy ő már nem tudja, ki vagyok, de én jól tudom, ki ő.”Szó nélkül maradtam, és kellemes borzongás futott végig rajtam, miközben néztem a sietős léptekkel távolodó öreget…
Lenyeltem a könnyeimet, miközben arra gondoltam:Szeretni azt jelenti, hogy elfogadjuk azt ami volt, ami van, és azt, ami még nem történt meg. Nem feltétlenül azok a boldog és kiteljesedett személyek, akiknek minden dologból a legjobb van, hanem azok, akik a legjobbat tudják kihozni mindabból, ami van… Az élet nem azt jelenti, hogy túléljünk egy vihart, hanem hogy tudjunk táncolni az esőben.
Anyám karjában
Szeretnék újra-újra,
gyermek lenni,
Anyámnak karjában
csendben megpihenni,
nem törődni kínnal,
a világ bajával,
az emberek keserű,
nagy-nagy fájdalmával.
Szeretnék újra-újra
gyermek lenni,
Anyámnak ölében,
védelemre lelni,
hol az élet vihara,
nem érhet el,
nem törődnék akkor,
nem én, senkivel.
Szeretnék újra-újra
gyermek lenni,
Anyámnak karján,
vidáman nevetni,
a reggeli széllel,
körtáncot járni,
nyári délutánon,
a zöld mezőn kószálni,
Szeretnék újra-újra,
gyermek lenni,
Anyámnak ölében
békén szenderegni,
gyermeki lélekkel,
álmokat keresni,
amihez kedvem van,
csak is azt megtenni,
Szeretnék újra-újra
gyermek lenni,
Anyámnak karjában,
csendben megpihenni.
Csak a csillagok..
Mikor csendre szomjazik
a lélek,
s az éjtől békét, nyugalmat
remélek,
mikor ezüst hold csorgatja
földre sugarát
könnyem magába rejti
szívem bánatát.
Lelkem szavak nélkül csendben
mondja el,
hogy rejtekén a remény
búsan énekel,
kitárom lelkemet
békességre várva,
hogy az utat hozzám
Isten megtalálja,
az égre tekintve csendben
hallgatok,
nem látja más könnyem ,
csak az Úr és a csillagok.
Remény
Én nem mondok le soha,
soha a reményről!
Nem űzi el a bánat
lelkem rejtekéből,
ha olykor zokogva
könnyezik a lélek,
akkor is él,
él még szikrája a fénynek,
megújult erővel
parázslik, lángra kap,
ad új vágyakat
és ad igaz álmokat,
kibontja csodás
égi szárnyait,
mint napsugár elűzi,
a lélek árnyait
betöltve szívem
minden zegzugát,
visszaadja létem
édes tavaszát,
magasra emel
a bánat rejtekéből:
Én nem mondok le, soha ,
soha a reményről!
Picike pont vagy, mégis egy egész. Néha oly sok vagy, néha meg kevés. Talán egy részlet, talán egy darab. A világ véled, előre halad. Picike pötty vagy, egy katica szárnyán. Te vagy a fény, és te vagy az ármány. Nem tudod hol vagy, merre kell menned. Nem tudod odaát ki bízik benned. Honnan is indultál, merre kell menned? Merre visz utad, mit kéne tenned? Picike pont vagy, és mégis egy világ. Néha egy gyomnövény, néha egy virág. Picike porszem, egy aprócska atom. A végtelen világon botorkálsz vakon. Egyetlen pont vagy, egyetlen vonás. Mégis a szíveden, oly nagy a nyomás. Egyetlen aprócska, picike szikra. Néha egy lágy kenyér, néha meg szikla. Valami része, mely nélküled szegény. Véled is folyik, egy végtelen regény. Már régen elkezdték, de messze a vége. Ez itt egy sorozat egyetlen része. Picike csillag vagy, egy picike bolygó. Apránként haladó, sebesen forgó. Te vagy az ördög, és te vagy az angyal. Te vagy a szürkület, te vagy a hajnal. Te vagy a kezdet, és te vagy a végzet. Isteni lényedet magadban érzed. Néha a fény vagy, néha meg árnyék. Néha egy picike, aprócska játék. Játszanak véled, zajlik a sorsod. Fájdalmaidat magadba folytod. Egyszercsak felrobbansz, akár egy bomba. Emberi sorsokat borítasz romba. Picike pont vagy, apró kis hangya. Te vagy a világon Istennek hangja. Egy gyönyörű dallam, egy távoli ének. Suttogó árnyék, bolyongó lélek. Telihold vagy, és a temető csendje. Isteni terv, és a teremtés rendje. Benned él minden, a múlt és a jövő. A mélyben nyugvó, a felszínre törő. Te vagy az ébrenlét, te vagy az álom. Táncolsz egy végtelen farsangi bálon. Te vagy az átok, és te vagy az áldás. Száműzve bolyongva, te vagy a szállás. Te vagy a menyország, te vagy a pokol. Picike porszem, ki másokat okol. Te vagy a gyűlölet, te vagy a hála. Belsődben ott van a szeretet vára. Picike porszem vagy, hullámok hátán. Benned él Isten, és benned a sátán. Te vagy a lemondás, te vagy a remény. Te vagy a bűn, és te vagy az erény. Te vagy az árulás, te vagy a csalás. Te vagy a kígyó, te vagy a marás. Te vagy a boldogság, te vagy a keret. Te vagy a korlát, mind ami lehet. Picike porként, lebegsz a szélben. Ragyogsz a napban, megbújsz az éjben. Te vagy a becsület, te vagy a tartás. Te vagy a pihenés, te vagy a hajtás. Te vagy a természet, egy pici madár. Mindegyik lében, te vagy a kanál. Te vagy a táplálék, te vagy a vadász. Te vagy a háló, és te vagy a halász. Te vagy a hited, és te vagy a vallás. Te vagy a látás, és te vagy a hallás. Ismerd fel magad, mert te vagy a másik. Te vagy ki lelkednek mélyébe mászik. Te vagy a tükör, az előrelépés. Te vagy a válasz, te vagy a kérdés. Te vagy a mérleg, és remeg a kezed. Te vagy az ítélet, s behunyod szemed. Te vagy a bűnhődés, te vagy a karma. Te vagy egy fáról, egy bizonyos alma. Színész vagy te is, és szerepet játszol. A végtelen filmen csak picikét látszol. Vibrál a vetítő, a film meg szalad. Időnként begyűri, máskor meg szakad. Valaki befűzi, újra meg újra. Ingázunk folyton, ide és túlra. Picike pont vagy, egy emberi érzés. Agyadon átfut a rengeteg kérdés. Néha egy könnycsepp, néha egy mosoly. Időnként szabad, máskor meg fogoly. Néha a fájdalom magába temet. Időnként úgyérzed senki sem szeret. Picike pont vagy, egy picike lélek. Te vagy a tavasz, a rügyező élet. Te vagy az indulás, te vagy a halál. Te vagy a diák, és te vagy a tanár. Egyetlen láncszem, egy végtelen sorban. Egy picike senki, a földön a porban. Te vagy a szellő, te vagy az orkán. Te vagy ki üvölt, ha kifér a torkán. Egy picike harmatcsepp, a gomolygó pára. Te vagy a léleknek épülő vára. Picike porszem vagy, Isteni szikra. Benned él Teremtőnk mindegyik titka...
Edith Moldovan
Egyszer….
Ha kezem már reszketőn,
ölembe ejtem
és emlékek fénye gyúl
csillogó szememben,
ha a kimondott szónál
a csend szebben beszél,
és megnyugvást ad
egy csillagfényes éj,
mikor ellobban lángja,
és megbékél a szív,
mikor lelkemnek hite
imádságra hív,
mikor a perzselő napnál,
szebb az őszi sugár,
s szívemben a csend
már otthonra talál,
visszatekintek majd
szerény életemre,
bízom, hogy lelkemben
öröm lesz és béke,
mert megtettem mindent
mit ember csak tehet,
neveltem gyermeket,
s adtam szeretetet,
meleg szívű szelíd
édesanya voltam,
lelkem minden kincsét,
mindent odaadtam,
szívem szeretett,
szeretett és szolgált,
nem gyúlt haragra,
csendben tette dolgát,
vigasz voltam, béke,
szelíd nyugalom,
s, hogy mi lett mindezért,
mi lett a jutalom?
Egy szeretetben megélt
szép és nyugodt élet,
egy békességben fürdő,
alázatos lélek,
szememben könny csillog
az életnek könnye,
mert szeretetemnek,
béke lett a „bére”
megköszönöm akkor
a Kegyelmes Istennek
hogy szeretni tudó
szerény EMBERRÉ tett.
Anyaság
Egy érzés ringat féltőn átölel
melyről nem tudok verset írni én,
mert kevés a szó mely elmondhatná,
mily' csodát őrzök titkos rejtekén,
Egy szó, mely virágba borítja életem,
úgy terül rám, mint a puha bársony,
egy szó, mely oly sokat adhat,
melynél nincs szebb az egész világon.
Anyaság! ... mely magában hordoz
múltat, jelent és jövőt,
mely őszintén szeretőn őrködik
a drága gyermeklét fölött.
És a gyermek ki értelmet ad
a szív boldog dalának,
ki édes, csilingelő hangon szólít
engem: Anyának!
Anyának! Mely magában hordoz
szeretetet, féltést, bátorítást, vigaszt,
kinek édes ölelése könnyek helyett
boldog mosolyt fakaszt.
Anyának! Ki lelkével ölel, és szívével óv,
maga a békesség szigete,
kinek áldás a gyermek életére
gondoskodó igaz szeretete.
Egy érzés ringatja lelkem,
melyről nem tudok verset írni én,
mert kevés a szó és kevés a gondolat
mi elmondhatná, mit érzek lelkem rejtekén.
Ami lennék….
Legyek egy apró vadvirág,
mely sziklaszirten veti meg gyökerét,
s dacolva széllel, zord viharral,
boldogan éli az életét,
legyek büszke fenyő,
melyet fergeteg meg nem hajlít soha,
melynek zordon rengeteg,
suttogó fenyves az otthona,
vagy legyek lépcső,
mely Isten házához vezet,
mely felsegíti a reményre vágyó
fáradt embereket,
vagy legyek egy tégla
egy háznak falában,
csupán egy tégla,
a szeretet honában.
Ám csak csiszolatlan kő vagyok
Isten „ műhelyében”,
formálódok , jobbá válok
áldott két kezében,
egy lélek vagyok csupán,
telve szeretettel,
egy Isten útján járó
boldog szívű EMBER.
Biztosan nem sértő a kedves költőnőnek, hogy felteszem a fotóját, hogy mindenki láthassa, hogy egy tündéri, fiatal hölgy, neki köszönhetjük ezeket a csodálatos költeményeket!
Menedék
Míg utadon jársz,
szíved vezessen,
hogy léted áldás,
boldogság lehessen,
nem kell hogy megváltsd
az egész világot,
csupán gyújts szíveddel
„szeretetlángot”,
hogy fényénél a vándor
vigaszra leljen,
csendesült békével
féltéssel öleljen,
mely egy apró menedék,
menedék és fény,
szeretetben fürdőző
igazi remény,
egy szív kell csak hozzá,
mely szeret és szolgál,
melynek melegénél
a lélek békét talál.
Vajay Tiborné nem én vagyok, hanem egy kedves, ismeretlen ismerősöm. Szinte napról-napra megörvendeztet bennünket a facebookon verseivel.
Ő is Dombóvári, már egyszer majdnem össze is futottunk, de sajnos nem sikerült, nem tudott gyermeke betegsége miatt eljönni egy irodalmi délutánunkra. A legközelebbi verséhez idehozom a fotóját is, megérdemi, hogy többen megismerjék mert valóban csodálatos verseket alkot.
Amiért igyekszem idementeni verseit az azért van, mivel elég idős a számítógépem, lementettem őket egy könyvtárba, de sajnos a gépem elromlott és elvesztek a csodálatosabbnál csodálatosabb verseim. Akkor jutott eszembe az, hogy topikba letöltöm és így többen is gyönyörködhetünk bennük!
Szép estét és kellemes olvasgatást kívánok! Üdv.: gjutka
Szia Juditkám ! Szinte hallom a hangod, ahogy mondos a verset . Tudom , nagyon szépen , átéléssel és ezt többször díjazták is. én most nem verset írok ide, hanem egy fohászt. ugye nagyon szép?
Antoine de Saint-Exupery
Fohász
Uram, nem csodákért és látomásokért fohászkodom,
csak erőt kérek a hétköznapokhoz.
Taníts meg a kis lépések művészetére!
Tégy leleményessé, és ötletessé,
hogy a napok sokféleségében és forgatagában
idejében rögzítsem a számomra fontos
felismeréseket és tapasztalatokat!
Segíts engem a helyes időbeosztásban!
Ajándékozz biztos érzéket a dolgok fontossági sorrendjében,
elsőrangú vagy csak másodrangú fontosságának megítéléséhez!
Erőt kérek a fegyelmezettséghez és mértéktartáshoz,
hogy ne csak átfussak az életen,
de értelmesen osszam be napjaimat,
észleljem a váratlan örömöket és magaslatokat!
Őrizz meg attól a naiv hittől,
hogy az életben mindennek simán kell mennie!
Ajándékozz meg azzal a józan felismeréssel, hogy a nehézségek,
kudarcok, sikertelenségek, visszaesések az élet magától adódó ráadásai,
amelyek révén növekedünk és érlelődünk!
Küldd el hozzám a kellő pillanatban azt, akinek van elegendő
bátorsága és szeretete az igazság kimondásához!
Az igazságot az ember nem magának mondja meg,
azt mások mondják meg nekünk!
Tudom, hogy sok probléma éppen úgy oldódik meg,
hogy nem teszünk semmit.
Kérlek, segíts, hogy tudjak várni!
Te tudod, hogy milyen nagy szükségünk van a bátorságra.
Add, hogy az élet legszebb, legnehezebb, legkockázatosabb
és legtörékenyebb ajándékára méltók lehessünk!
Ajándékozz elegendő fantáziát ahhoz, hogy a kellő pillanatban
és a megfelelő helyen -szavakkal vagy szavak nélkül -
egy kis jóságot közvetíthessek!
Őrizz meg az élet elszalasztásának félelmétől!
Ne azt add nekem, amit kívánok,
hanem azt amire szükségem van!
Taníts meg a kis lépések művészetére!