Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeretném elmondani!
2006-11-18 10:571.
Létrehozva: 2006. november 18. 10:57
Szeretettel köszöntök mindenkit!
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
A szó ereje
Istenem, add nekem a szavak
kristálytiszta, letisztult hangját,
add nekem a lelkek aranyát,
elrejtett , féltett gondolatát,
a tekintetekben rejlő édes-bús álmokat
s a szívek csendesült szelíd dallamát,
add nekem a kimondatlan, meg nem írt szavak
ezer hangon szóló, titkos sóhaját,
hogy hang legyek
magányosok, árvák letisztult hangja,
hogy gyűjtsek fájdalmat,
bánatot, könnyet egyetlen csokorba,
had írjam arannyal, ezüsttel
selyembe kötve a szívek jajszavát,
hogy értsék, milliók értsék
a fájó szív kimondatlan szavát.
Hogy lehulljon a vak szemekről
a közöny és üresség fátyla,
hogy ki soraim közt kószál,
ne csak engem, önmagát is lássa.
Istenem, kérlek add nekem
a csendesült szavak fénylő aranyát,
hogy általad, benned világítson hangom,
ahogy sötét szobában,a fénylő gyertyaláng.
Gyermeklét
Ha őriznénk magunkban
azt az időtlen gyermeki csodát,
mely észrevétlen világra tárta,
a lélek ajtaját,
ha megőriznénk magunkban
a mindenséget értő apró gyermeket,
ki világnak-világa lett,
ki őszintén s még tisztán szeretett,
ha őriznénk magunkban
a gyermeki lelket,
mely mindenért, semmit sem várt,
és semmiért, mindent felejtett,
talán akkor szebb lenne,
jobb lenne az élet,
mert szívünk mélyén megmaradnánk
jóságosnak, szépnek,
talán akkor értenénk
a kimondatlan szót,
s nem adnánk mást
csak csupa-csupa jót,
ha megőriznénk magunkban
a gyermeki álmot,
szeretettel s szívvel élnénk:
földi boldogságot.....
Remény
Hányszor hittem, hogy sorsom
a fénynek, jóságnak útja,
hányszor hittem,hogy kifogyhatatlan
a megértés és szeretet kútja,
s hányszor, de hányszor csalatkoztam
hányszor hullt porba szépre vágyó lelkem,
hányszor gyötörtek pengeélű szavak
s hányszor ácsoltak „ bitót” felettem,
és mégis újra meg újra megtelik szívem
olthatatlan lángú, égi reménnyel,
mégis átölel valami pilleszárnyú béke
megtöltve lelkemet csodálatos fénnyel,
s ti kegyetlen, búskomor lelkek
kik árnyak sötét vásznát fonjátok körém,
ne örvendjetek! Nem vesztettem csatát!
Mert lelkemre fényből sző fátylat a remény!
Az Úr fényessége
Mikor megtépázza
lelkemet az élet,
mily' jó volna megmaradni
egésznek és épnek,
nem lázadni , nem szólni
a kétség szavával,
csak világlani ékesen
a fénylő napsugárral,
jó lenne ha magam lennék
a pilleszárnyú béke,
nyugalmas és szelíd
ahogy Isten teremtette,
lelkem tiszta lenne
mint kristályvizű patak,
melynek tükrén csillámlanak
az ezüst holdsugarak,
s bővizű forrásként
jó fakadna benne,
melyet raknának csak raknának
nagy-nagy szekerekre,
hogy mindenkinek jusson,
ki szomjazik a szépre,
emelve a lelkeket
az Úrnak tenyerére,
szívemet vigyáznák
hű mennyei kezek,
hogy szelíd életemmel,
Isten fénye legyek.
Az éj átölel
Alkonyi fény öleli a tájat
s az éjszaka kitárja ében szárnyait,
mintha fátylával takarna minden bánatot,
a lelkek dédelgetett, szelíd álmait,
mint éj sötét vászon terül a földre
fénylő csillagot dajkál csendesen,
nyugalom honol, szellő sem rebben
nyomában rend és békesség terem,
egyé válok e békés perc ölén
a végtelen idő sodró folyamával,
egyé válok az ezüst csillagfénnyel,
egy aprócska porszem-egyé a világgal,
ellobban egy csillag reszkető lángja
elmerül csendben az éjnek tengerén,
minden és semmi, össze simul bennem,
átölel a béke és a csalóka remény.
Mikor megszülettem
Mikor megszülettem,fagyos tél ölelte
az út mentén didergő fákat,
minden fehér volt,tiszta hófehér,
mintha nem lett volna szennye a világnak,
nem üdvözöltek égi harsonák,
nem hullt a földre mennyei dicséret,
ám Anyám szemében csillagok gyúltak,
tiszta tükrében boldogság fénylett,
úgy ölelte lelkem mint puha bársony tenyér,
nem volt a földön nála kedvesebb,
Anyám volt a béke,a szelíd nyugalom,
Anyám volt a jóság s az igaz szeretet.
A kis magonc
Kis magoncként kezdtem a szikes ugaron,
kétségbe esve kapaszkodott gyökerem,
majd friss sarjat hajtott ébredő tudatom,
lombosodott koronám, délceg fejemen.
Tavaszok jöttek mézes élet csókkal,
fürge- nyarak vágtattak karcsú szél után,
aranysárga őszök, gyümölcs-ringó bókkal
hulltak télkarjába, ruhátlanul sután.
Már nem számolom az évgyűrűim számát,
nem siratom kopaszon ringó ágaim,
megírom szunnyadó sejtjeim álmát,
arany-mézgás cseppben, gyöngyözöm vágyaim.
Már nem félek a fájdalmaimról írni,
az igazság pedig, éltető elemem,
igyekszem a reám mért sorsot elbírni,
emberként, faként, az életet szeretem.
Feslik már a koromsötét,
kopogtat a hajnal,
leteríti szürke ködét,
szövi angyalhajjal.
Gyermekarcú Napkorongnak
szempillája rebben,
Égi gyöngyszem csillog szemén,
harmat könnye cseppen.
Kezdődik a hadra fogás
csordul hajnal pírja,
bíborbársony Égi palást
kancsal sugár sírja.
A tékozló Napkorongnak
elfogyott a bókja,
szép csendesen vállamra ül
friss hajnalnak csókja.
Ha egy szép élet vágyát őrzöd,
A múlttal nem szabad törődnöd,
S mindig úgy tégy, ha veszteség ér,
Mint hogyha újjászülten élnél.
Mit akar? - kérd meg minden naptól.
És minden nap felel majd akkor:
Tetteidnek tudjál örülni,
Más tetteit tudd megbecsülni;
Főként ne gyűlölj egy embert se,
S a többit hagyd az Úristenre!
Szia Margitka!
Örülök, hogy örömöt okozhatok Neked a csodálatosabbnál, csodálatosabb versekkel, melyeket mostanában hozok az egy kedves dombóvári asszonykáé. Annyira tetszenek a versei, hogy lementem mindet - amit a facebookra feltölt, - mert úgy jártam, hogy korábban a gépemre mentettem le , de a gépem /wincseszterem/ tönkre ment és minden letöltött gyűjteményem elveszett. Itt úgy gondoltam, hogy - ameddig internetezem - addig megmarad. Sokszor elolvasgatom én is, mert valóban szép versek.
Szegény férjed elveszítette a látását, akkor biztosan olvasgatsz neki, hogy ő is gyönyörködhessen.
Jó egészséget kívánok Neked, kedves férjednek pedig gyógyulást a betegségéből.
Szeretettel ölellek:Jutka
Lesz majd valaki
Ha porba hullnak egyszer
legszebb álmaim,
s minden féltett vágyam
semmibe vész,
ha éjsötétnek tűnnek
a fénylő nappalok,
s szeretetből sem jut
egy aprócska rész,
ha hitem is elhagy
reszketőn, könnyezve,
s megfárad az egykor
szépre vágyó lelkem,
lesz tán valaki
ott a kéklő messzeségben,
ki féltőn átölel,
és felemel engem.
Ki erejét adva
továbbvezet az úton,
ki visszaadja a remény
pilleszárnyait,
ki lelkem köré
fényből fon majd fátylat,
s újjáteremti szívem
fakó álmait.
Szia Juditka !
Talan emlekszel ram. Olvasom ezt a szep topikot mar egy eve.
Mikor ide jovok kicsit megnyugtat.
Ferjem par hettel ezelott elvesztette a szemlatasat,par stroke miatt . M
Adjon az Isten
Ma csendre kéne inteni
minden magyar szívet,
s lengetni csak lengetni
a béke zászlaját,
hogy ne csak halljuk,
meg is értsük végre
egymás kimondott,
s kimondatlan szavát,
ma áldást kéne kérni ,
áldást minden szívre,
hogy minden dobbanás
csendesült legyen,
áldd meg kegyelemmel
a megfáradt szíveket,
áldd meg kegyelemmel
Drága Istenem.
Ma hálát kéne adni,
minden dús kalászért
melyet arannyá érlel
a napnak melege,
s hálát kéne adni
hálát a kenyérért
mely a mi kenyerünk!
A népnek kenyere.
Ma kérni kellene
békességet, áldást
minden asztalra
bort és kenyeret,
minden kézbe munkát,
a lelkekbe hitet,
s szívet kéne kérni
szerető szíveket!
hogy adjon az Isten
áldást nyugalmat,
adjon reményt
búzát, kenyeret,
s adjon el nem múló
örök szeretetet,
mely békével öleli
e fájó Nemzetet!
Fényre vágyom
Kicsit fáradt, s reszkető a szívem,
jó volna ha csend ölelne át,
csend, melynek végtelen nyugalma
önmagába zárná szívem bánatát,
csak egy lélegzetnyi magány,
lelkemhez simuló csendesült béke,
mely feloldozást hozna,
szelíd szeretettel szívemhez érne,
hogy átadjam minden bánatom
a végtelenbe száguldó időnek,
hogy érezzem, újra érezzem
ahogy a napsugarak arcomhoz érnek,
s feledve minden nehéz órát
feledve minden harcomat,
csak „innám” e fénylő ragyogást
önmagamba rejtve az aranyló sugarat.
Mindig
Mindig űzött a nyughatatlan lélek,
mindig hívott a csodás végtelen,
mindig hű voltam reménnyel teljes,
mindig várt rám a bíbor szerelem.
Kellettek ringató,tovatűnő álmok,
a boldog remény, csendesült percek,
kellettek vágyak,nagy találkozások
kellett a fájdalom mely égett szívemen.
Mindig csak vártam, tűrtem, szerettem,
kacagva sírtam s könnyezve nevettem,
égtem ,vágytam,örökké reméltem
s százszor feledtem ,mindig csak feledtem...
Baran Tibor: Barangoló
Andalogva barangoló vándorka,
elkóborolt nyugalmába zárkózva.
Gyalogszerrel, lassan járva, nem futva,
arra lépked amerre a szív húzza.
Így kóricál, vígan baktat, poroszkál,
jót lődörög, elténfereg és lófrál,
csatangolva cselleng, császkál, kódorog,
elbitangol, flangál, sétál, bódorog.
Rohant ő már életében eleget,
surrant, iszkolt, szaladt, loholt; elesett.
Megtanulta, ha nem siet messzebb ér,
sötét haján látszik is már jó pár tél.
Kutyagolva kereste a lényeget,
átkoslatott és kajtatott éveket,
célját vesztve útvesztőkben bolyongott,
elbandukolt mikor nagyot csalódott.
Sündörög és lopakodik hogyha fél,
settenkedve meg is szerzi amin él.
Szégyenében sompolyogva továbbáll,
koldul inkább a nagy költő szobránál.
Elsomfordál onnan is mert szűk a tér,
a tömegben téblábolni mindig fél.
Tipeg, totyog, oldalogva botorkál,
slattyog, battyog, őgyelegve elmászkál.
Csavarog majd arra ahol más nem jár,
flaskájából nagyot húzva meg sem áll.
Rossz helyeken sántikálni már nem fog,
addig halad míg a napja el nem fogy.
Este már csak kecmeregve vánszorog,
cammog, kullog, csalinkázva tántorog.
De ha alszik, szép szárnyait álmodja,
nappal pedig szüksége van már botra.
Öregen is megy, mendegél csoszogva,
s éjjelente kopott szárnyát foltozza.
Hajléka az erdők lombja és az ég,
télen meg egy pajta s szalma épp elég.
Semmi áron nem kell neki új dolog,
míg a lába mozdul addig kujtorog.
Nem akar ő se lovat se szekeret,
láncok nélkül könnyű szívvel tekereg.
Lassacskán az út végéig elballag,
s megtorpanva nézi merre indulhat.
Egy átkószált élet áll meg mögötte.
Nem érti most miért került gödörbe.
Vándorbot van fejfájának leverve.
Többé már nem sertepertél semerre.
Mégsem bánja, hogy nem mozdul a lába.
Sokkal messzebb repíti most a szárnya...
A remény szárnya
Hangtalan léptekkel árnyat hoz az este
s a lankás völgy ölén kóbor szél szalad,
megpihenek csendben az alkony lángját nézve
a bólogató lombú árnyas fák alatt.
Isten tán' e méla csendből szőtte
szépre vágyó szelíd lelkemet,
s napsugárból font köréje fátylat
mert a bánat rajta sírva reszketett.
Nagy kincs a lélek Isten csodája
de pilleszárnya oly' sebezhető,
törékeny mint a míves porcelán
de megtartja az Isteni erő.
Kegyetlen a világ,gyarló mostoha
irigység tombol, ártó gyűlölet,
s szétterül mint éjfekete vászon
a szépre vágyó könnyes világ felett.
Mért ily' fájdalmas az élet
mért hull éjtengerbe annyi fájó könny,
mért van, hogy a boldogság és öröm
mint ismeretlen ,távolról köszön.
Minden nap egy újabb nehéz próba
mely lelkek mélyén vérző sebet vág,
de él még a tündérszárnyú remény
s a szívek romján nyílhat még virág.
Vigaszt lelhet tán' e zord valóság
Isten keze fényből fonhat szépet,
s a lelkekre mint égi kelme hull,
békét adva s örök üdvösséget.
lesz még talán olyan áldott óra,
mikor elcsitul minden ami fáj,
és megcsillan a reszkető remény
Isten fénylő béke zászlaján.
Lélek
Túl mindenen,
mindenen mi látható,
túl mindazon
mi gyarló embertől való,
él „ valaki”
ki nem látható szemmel,
ki hozzád hajol csendesült
égi ”szerelemmel.”
Él a lélek
mert örökkön-örök,
mely még világok-világa ”él”
ébren őrködött,
él fában, virágban,
csendes, szelíd szóban,
a boldog születésben
és a fájó elmúlásban,
vihar morajában
a szél énekében,
él az ölelésben
és a lágyan simító tenyérben,
e változó világban
Ő mindig ugyan az:
áldó szeretet,
örök remény , vigasz.
Lélegzetnyi világ
Létem tán’ tévedés,
tévedés melyből gyermekké lettem,
a végtelen puha tenyeréből
álmodó embernek születtem,
embernek születtem,
hogy egyszer önmagamra leljek,
hogy jóságról, szeretetről,
hitről énekeljek,
a végtelen úton
porszem vagyok én,
egy „ lélegzetnyi világ”
Isten tenyerén,
Isten tenyerén
egy feloldozott lélek,
kiben álmok, vágyak
és remények élnek,
létem tán' tévedés
tévedésből születtem e földre,
mégis önmagamra leltem,
mikor felemelt az Úr áldott tenyerére.
Túl a csillagtengeren
Túl a végtelen csillagtengeren
hol nem világlik már a holdnak fénye sem,
hol örök félhomály honol
s érinthetetlen a végtelen,
talán ott, azon az álombéli tájon
hova nem jut el soha semmi sem,
talán onnan vigyázod a földet
szelíd szeretettel Drága Istenem.
Onnan hullnak földre csendesen
a szeretet szépséges szirmai,
talán ott születnek a lelkek
elcsendesült „ reményálmai”
s talán oda térek egyszer megpihenni én is,
oda hol nincs idő tér sem határ,
oda arra az álombéli tájra
hol a nyughatatlan lélek békességet talál.
Isten kertje
Isten színes kertje a világ,
mi emberek
gyomok és virágok vagyunk,
életünkkel
boldogságot, bánatot
néhány kopott emléket hagyunk.
Isten szeretettel gyomlálja e kertet
olykor tövisbokron is
csodás virág éled,
mert nincs határa,
nincsen gátja,
olthatatlan szeretetének.
A jóra éhes szívben
lobog egyre lobog az Úr
tiszta fényű lángja,
és a lélek tűr,
türelemmel viseli
jót vagy rosszat hordoz keresztfája,
amit az egyik nap
ajándékba adott,
elrabolja a holnap vesztesége,
de ne feledd e változó világban
mindig számíthatsz
Isten szeretetére.
S ha lelkednek mélye tiszta
mert hittel táplálod
az égi lángokat,
minden új nap,új kezdetet ígér
Higgy!és bízva bízzál!
ne add fel soha álmaidat!
Veled leszek
Ha te holdsugár vagy
csillag leszek én,
hogy együtt tündököljünk,
az éjnek tengerén,
ha te hűs patak vagy
én meder leszek,
hogy völgy felé csobogva
csak veled legyek,
ha rétnek vagy virága
harmattá változom,
hogy megpihenjek csendben
csodás szirmodon,
ha esőcsepp leszel
napfény leszek én,
hogy szivárvánnyá váljunk
az égnek tengerén,
ha hulló falevél vagy
érted föld leszek,
hogy örökkön örökké
egy legyek veled.
Szeretet
Azt kérdezed tőlem
hogy szerettelek?
Mennyire vágytam rá,
hogy átöleljelek?
Még nem is ismertelek
mégis úgy vártalak,
mint harmatos virág
az első napsugarat,
mint csendes esőcseppet
a szomjazó világ,
mint ében éjszaka
a hajnal csillagát,
ezer apró jelből
tudtam jöttödet,
még sohasem láttalak
de már szerettelek.
Hív a végtelen
Oly' nyugalmas az éj
árnyak ölelik csendben a tájat,
az ében ég tengerén
megcsillan fénye az ezüst holdsugárnak,
nézz a csillagokra
nézd e végtelen, csendesült csodát,
és engedd ,hogy lelkedet
szelíd nyugalommal, béke járja át.
Ne várj mindenre választ
csak engedd ,hogy lelkedhez érjen a pillanat,
csak engedd magadhoz közel
az eddig nem ismert szelíd álmokat,
engedd, hogy kigyúljon szép szemedben
a csillagok ezüstös fénye,
engedd, hogy a csend szóljon hozzád,
engedd bátran szíved rejtekébe,
mert a béke ringató ölén
hozzád bújnak majd a nem látható csodák
s gyengéden önmagukba zárva
hatalmasra tárják, lelked ajtaját.