Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Az apám megnyomorítja az életem
N?k Lapja Café
Létrehozva: 2010. január 21. 09:14
Régen harcoltam, iszonyú szélsőséges indulataim voltak. Most már, hogy öregszem, higgadtabb vagyok, nem szólok, de még mindig fáj a bántás, a kicsinyes rosszindulat. Nem értem, miért ilyen velem az apám…
Tovább a cikkre...
Tovább a cikkre...
Gyerekek, maga Soma megirta, hogy o is elmenekult a szuloi hazbol az apja bantasa miatt. Vagyis az apja bantotta, szekirozta ot.
Az en apam is ugy reagalt, mikor terhes lettem, hogy "Nem valo neked gyerek". Hogy ezt mire ertette es mire mondta, hat talalgassatok. ....Nem magyarazta el. Diplomasknet dolgoztam mar akkor. Aztan a nekem nem valo gyermeket imadtak, megadtak neki mindazt a szeretetet, amit nekem meg sajat maguknak nem mertek. Az en egyebkent legtobbszor sarkany anyam reszketett pl, hogy en mit szolok, ha onala volt a kislanyom es elesett es veletlenul beutotte a kis fejet. Mit szolok? Gyereken aztan az ilyesmi megesik. Felfordult a vilag regesreg.
Nem, az ilyen emberekkel nem lehet beszelni. legalabbis errol a temarol nem. Sajnos, de ez van. Valoban a tavolsag segit egyedul.
Ugyanez van az én anyukámmal is. Úgy kb. 2 éve megpróbáltam leülni vele és elmondani, hogy tulajdonképpen nekem mi is a problémám, mely nevelési elveivel nem értek egyet (lelki terror + verés), de amikor elmondtam neki eseményre pontosan, hogy 8 éves koromban ezt nem tudtam sokáig feldolgozni, 12 éves koromban emiatt sírtam heteket-hónapokat csak nevetett. Kinevette az akkori problémáim, nem is érdekelte az egész, azt mondta még gyerek vagyok.
Akkor elhatároztam, hogy addig amíg nem kezel önálló emberként és nem fogadja el a véleményem (nem kell egyetérteni, csak fogadja el, hogy én kicsit másképp gondolkozom), addig nincs mit megbeszélnünk. Azóta kb. félévente találkozunk 1 órára, ha éppen felveszem a telefont és sikerül megbeszélni találkozót. Szaladgál a hideg a hátamon a hangjától és nagyon rossz érzések töltenek el, ha meglátom őt.
Én évekig próbáltam elfogadni.Mert nagyon nagy volt bennem a szeretet, és a vágy is a szülői szeretet után.
De mikor ott van a mindennapjaimban,sőt minden órámban a pokol,és a bántás akkor az ember megálljt szab a dolognak.
És csak úgy lehet,ha megszakítja a szálat.
Nagyon szomorú,de muszáj megtenni.
Ezen túllehet lépni,ma már úgy beszélek róla,hogy nem remeg a kezem és nem fáj a szívem,de elfelejteni nyilván nem fogom,de nem is kell.
Kapcsolatom a 14 éves lánykámmal egészen más,azt hiszem a kivétel erősíti a szabályt,hogy nem mindig oda esik az alma ahol a fája van
És a lányom is boldog lesz,mert engem is mosolyogni lát.
Ezért kellene elgondolkodni,hogy mit/kit hurcol az ember magával...mert a gyerekeinkre is hat.
Szerintem ez olyan,mint amikor valaki egy vérengző fenevad elől fut el: nem futok kevesebbet,mint amennyit bírok, mert nem áll érdekemben megtorpanni. De többet,mint amennyit erővel bírok, nem tudok futni, összerogyok.
A szüleimmel én is sokat küzdöttem, alkesz terror volt nálunk is, de rájöttem ,hogy ez olyan,mint a vadállatos példám: egy szülőnek NEM ÉRDEKE kevesebbet adni,mint amit tud,de többre egyszerűen nem képes.
És ha kevés amit tőlük kaptam, hát megszerzem máshogyan.
Évekig harcoltam én is és hiába volt igazam esetleg abban, hogy szemét húzás volt apámtól egy csomó minden, attól még nem kapok meg tőle semmit,amit szerettem volna..szóval évekig mérgeztem magamat ezzel, aztán leszálltam a témáról. Most tisztes távolságból jól kijövök vele. Amit adni tudott, azért hálás vagyok, amit meg nem tudott megadni, azt megkaptam másoktól :)
Az én apám még ennél is rosszabb...
Mindig is terrorizálta a közeli rokonait, a lakóhelyén már a neve hallatán is mindenki elhúzza a száját, mert nem csak a rokonoknak jár a "tisztelet" részéről.
Régebben tettlegességig fajultak a dolgok (annak is a durvább verziója), manapság már csak szavakkal döngöl a földbe.
Sajnos függök tőle több vonalon is, de mivel épp mostanában telt be (sokadszor) a pohár, a családom és a saját nyugalmam érdekében lépni fogok. Mégpedig: tőle messzire el, úgy hogy max évente 2-3 alkalommal kelljen csak látnom a "kötelező" alkalmakkor. Akkor tudok nyugodtan létezni csak, ha ő nem szövi át a mindennapjaimat (volt már rá példa, és tényleg CSAK akkor volt nyugodt életem).
És nem utolsó sorban azért kívánok mielőbb kilépni az ördögi körből, mert a saját gyermekeimet meg akarom óvni mindentől, ami rá emlékeztet. (Amíg apuci terrorizál, addig én is csak egy ideggörcs vagyok állandóan, ez pedig az én gyerekeimen és férjemen csapódik le. - Na ezt nem akarom folytatni.)
Szívesen mennék én is szakemberhez, de sajna hosszú és bonyolult a történetünk, a dilidoki meg nem olcsó
Semmifele elfogadast nem kell ccsinalni. Az ilyen embert le kell irni , kizarni az eletunkbol mert megmergezik a mindennapjainkat is.
En mar regen nem beszelnek a szuleimmel ha ilyenek lennenek. Ha a leveliro ilyen gyenge, akkor ugy kell neki turjon halalaig.
Totál igaza van Somának. Nem lehetnek elvárásaink a szüleinkkel szemben. Mi változik ettől?
Alapvetően semmi ez tény. És attól, hogy elvárásaink vannak, attól változik?
El kel fogadni, hogy ez a szülő ilyen, így viselkedik és erre képes csak. Megváltoztatni nem lehet, és nem is a feladata egy gyereknek. Mindenki a saját gyerekét tudja max nevelni, egy felnőtt embert nem. Senki, Soma sem mondta, hogy kapcsolatban kell maradni vele. Nem kell, ez már mindenkinek a saját SZABAD választása.
Akkor is igy fog viselkedni,ha lesz unokája.És a gyermekkel is. - Nálunk a párom már most kijelentette, hogy a gyermekeink soha nem lehetnek kettesben a nagymamájukkal. (Mármint ez csak az ő anyjára vonatkozik)
Én szüleimmel jól kijön...
Pontosan.
Éppen ezt írtam az előbb,hogy ha megfogadjuk Soma tanácsát,hogy nincsenek elvárásaink a szüleinkkel szemben,akkor mit változik a helyzet?
Semmit.
Mert ugyanúgy fáj a szívünknek amit tesznek velünk.Ez csak a fejünk homokba dugása,semmi több.
Én is úgy vélem,hogy egy szülőnek feladata a gyermekével való maximális törődés,és szeretetadás,valamint tisztelet megalázás helyett.
Különben nem szülő a szülő.
Szerintem igenis lehet elvárás egy szülővel szemben!
Ott van Édesanyám.Elég nehéz gyermekkora volt,sokan voltak testvérek,szegények voltak,sok nehézségen mentek keresztül.De soha ebben az életben nem hallottam tőle azt hogy "hát lányom te olyan hülye vagy...."Bármi rosszat tettem(persze kaptam büntetést)de mindig ott állt mellettem!Egy szülőnek a gyermeke nevelése(szó szerint) a dolga,hogy megmutassa neki a helyes utat,hogy azokat a hibákat amiket ő elkövetett a gyermeke már ne kövesse el,vagy ha mégis akkor is támogassa,segítsen enki talpra állni.Én ezt apámtól soha nem kaptam meg,bármit tettem,csak a rosszat nézte benne/m.
Az már más kérdés,hogy ezt ki hogy oldja meg,ki szigorúbban,ki enyhébben.De kiskorom óta próbáltam kivívni apám elismerését(persze sikertelenül)akkor szerintem jogosan vetődik fel bennem az,hogy talán nem én vagyok a hibás.És igen,neki kéne megváltoznia(ami igen kicsi az esély)és nem nekem szemet hunyni minden felett,csak azért mert az apám...
Ezekkel a fajta emberekkel nem lehet leülni és beszélgetni.
Nem értik amit mond az ember. -Nem csak nem értik, meg sem akarják hallani. Mintha nem mondanál semmit, ő meg bánt tovább és nem is érzi a szavai súlyát..
Eddig azt hittem, hogy ha ilyen is a szülő, idővel változhat a helyzet.
Nem mondom, hogy ugyanilyen, de hasonló szituációban van a párom. Ő a hülye, aki semmire nem való/nem képes. Anno nem engedték neki, hogy leérettségizzen, mert ő ahhoz hülye... aztán estin elvégezte, de akkor meg azért szólta le az anyja, mert estin "minden hülye le tud érettségizni"...
Anyjának a legidősebb bátyja szellemi fogyatékos. Ő elkönyvelte, hogy az ő legidősebb fia is az (lesz) és így is kezeli. Gyakran szólítja "Te fogyatékos"-nak, stb.
Most azért nem akarom az egész családi örténetet leírni... a cikk olvasása közben azon gondolkoztam, hogy ez már sosem lesz másképp? Mondjuk miért lenne? felnőtt ember...elvileg nem fog változni.
Nem is lehet egy vállrándítással ezt elintézni.
Ott keringenek bennünk a fájdalmak,a megbántás érzése.
Hogy ne legyenek elvárásaink a szüleinkkel szemben?
Ok.ne legyenek.
De a bántásoknat,terrort elviselni nap mint nap, ez már nem elvárás kérdése SOMA!!!
Akkor is igy fog viselkedni,ha lesz unokája.És a gyermekkel is.
Ezekkel a fajta emberekkel nem lehet leülni és beszélgetni.
Nem értik amit mond az ember.
Én hasonló cipőben járok.Nagyon rossz a viszonyom apámmal,csak megfejelve azzal,hogy én még a szüleimmel élek,s ha olyan a hangulat napokig hallgatom a szidalmazást.Bár Édesanyámat imádom,és Ő mindig kiáll mellettem,Neki ugyanolyan rossz a helyzete,talán még rosszabb,mert ha én épp' unom a veszekedést,elmegyek otthonról...
De azt,hogy fogadjuk el olyannak azt aki lelki terrorban tart minket,és azt az embert akinek a legtöbbet köszönhetek,hát szerintem nem lehet.És az az igazság ,hogy én nem is akarom.Olyan szépen élhetnénk,mindenkinek van munkája,én még suliba járok,de apám mindig kreál valamit amit másokon lehet elverni,mindig a hibát keresi bennünk(de persze ő tökéletes)
Ma már túl vagyok azon,hogy minden egyes szóra ugorjak,van hogy csak a vállamat rándítom.Lehet hogy ez valakinek hülyeségként hangzik,de máshogy nem lehet.Próbálom elterelni a gondolataimat,olyan dolgokkal fogalakozni,ami valóban fontos.De hogy valaha is meg tudom-e bocsájtani amit művelt,illetve művel?!talán már megtettem,nem tudom.
De azt,hogy mindent felejtsünk el és még tapsoljak is neki ahhoz hogy milyen önző?!És hagyjam rá?!Hát nem!
Igen valóban az apám,de egyre inkább kezd belőlem kihalni a tisztelet,Soma ide vagy oda,szülök persze,de attól még hogy az apám nem tehet meg bármit velem!
Hát kedves Soma,az én anyám a kislányomat is terrorizálni akarta volna.
Ha hagytam volna.
Akkor ébredtem fel,hogy elég volt,velem se tegye.
Írod:hogy te szétszednéd azt aki a gyermekeidnek ártana.
Én nem szétszedtem,hanem odébbálltam a családommal együtt,más választás nem volt, és nincs is!!!
Ma már jól vagyok,de ehhez hosszú út vezetett.
Nem lehet ezt a dolgot,viselkedést elnézően és mosolygósan kezelni.
Már ha normális és boldog életet akar élni az ember.
Arra leszek kiváncsi, hogy a kedves "papa" akkor is így fog viselkedni, hogy ha lesz egy unokája, azt is le fogja szólni, vagy esetleg rúg még egyet saját gyerekébe és azt mondja, hogy te úgysem tudsz gyereket kihordani.
Egyébként meg nekem sem tetszett ez a Soma általi szöveg. A cikk írója meg szeretné érteni az apját, hogy miért csinálja ezt. Ha elmenekül akkor még jobban szitja a helyzetet, mert akkor meg majd "jogosan" fog rá az apja panaszkodni, attól hogy elmenekül még semmi nem fog megoldódni. Én leülnék apukával beszélgetni, és megkérdezném, hogy adtam -e rá okot, hogy így viselkedj velem szemben.
Visszatérve: ha fel nem fogozott traumákkal és súlyos komplexosokkal terhelten megpróbálnánk "elfogadni" egy agresszort (mint amilyen ez a kedves papa is a levélben, de a mama se kutya!), az azt jelentené, hogy önvédelem nélkül kitárnánk a lelkünket a másik előtt: "ide lőj, te barom!" Agresszortól csak menekülni lehet, csak az a bibi, hogy amikor az agresszor a szülő, az nem olyan egyszerű. Ugyanis a gyerek introjálta az agresszort, úgyis, mint agresszort, és úgyis, mint apukát. Ennek feldolgozása nagyon kemény és hosszadalmas terápiás folyamat - az elengedésről és a megbocsátásról pedig csak annak végén lehet beszélni. Soma, kedves, miért nem maradsz meg a saját terepeden? Jobb volna, hidd el, és ezt úgy a magad, mint mások érdekében is mondom. Kiváló előművésznek ismertelek; ugyan, mondd már, a saját kreativitásod érdekében, miért nem keresel fel egy pszichonanalitikust, és kezdesz el vele egy jungi individuációs terápiát? Abban a közegben létezhetnél, a legtöbbet kihozva magadból, amire a legtöbb tehetséged van, és ami a fő: nem ártanál sem magadnak, sem másoknak.
Agresszort elfogadni kizárólag a traumafeldogozás után lehet - valódi traumafeldolgoztást ahhoz szakértő pszichiáternél tessék keresni.
A kedves levélíró, véleményem szerint, ha érez magában elég erőt, és van mögötte érzelmi támasz is, akkor ballagjon el egy pszichiáterhez, és ott majd segítenek neki a problémáit feldolgozni. Ez az én véleményem. Nyílván, ha csak némi figyelmet kívánt és kicsit panaszkodni akart, akkor nem fog semmi érdemlegeset tenni, hanem a szokásos utat választja: leveri a következő generáción, amit ő maga kapott. Mint ahogyan rajta az apja is leverte és veri folyamatosan az anya-problémáit.