Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Az apám megnyomorítja az életem
N?k Lapja Café
Létrehozva: 2010. január 21. 09:14
Régen harcoltam, iszonyú szélsőséges indulataim voltak. Most már, hogy öregszem, higgadtabb vagyok, nem szólok, de még mindig fáj a bántás, a kicsinyes rosszindulat. Nem értem, miért ilyen velem az apám…
Tovább a cikkre...
Tovább a cikkre...
Én is átéltrm az apai szeretet hiányát és az ő gyermekkora sérelmeinek rám val? ragasztás?t.
Minden ember természetes vágya, hogy a szülei szeressék, és megadják azt az egészséges szeretetet és bizalmat, amire aztán építkezni tudunk, mikor kilépünk a nagyvilágba, és egyedül kell boldogulnunk. Nagyon nem mindegy, hogy ezt milyen alapokkal tesszük.
Én csak arra akartam kilyukadni ezzel, hogy nem érzem eml?tve a szülői oldal felelősségét, hogy azért együttérez kedves Soma mama, hogy megtenni azt, amit ők nem tettek meg, igenis nagy és nem könnyű feladat. Persze minden egy döntés kérdése, és ha vki elég fejlett spirituálisan, képes is lehet a változásra. Mindez azzal jár, hogy rengeteget kell foglalkozni magunkkal, letenni a fájdalmakat, elengedni a m?ltat. Ez sok energiát k?ván, ami sokszor megval?s?tani vágyott álmok elengedésével is jár.
Éppen ezért bár egyetértek minden leírt szóval, azért hangsúlyoznám, ez nem egy könnyű út, de csak rajtunk múlik, sikerül-e végigmenni rajta.
D?ri
Én legalább megértettem apám nyomorát, bánásmódját, vissza tudtam vezetni a gyerekkorban elszenvedett traumáira.
Ennyire undorító,nyomorék embereket.
Sajnos az én szüleim is ilyenek,de ennél 10X durvább változatban.
Az egész gyerekkoromat végig terroritzálták,sikerült velem elhitetniük,hogy egy semmirekellő vagyok,aminek következtében gimi után idegösszeomlást kaptam,és ha nincs a párom,akivel a mai napig együtt vagyunk,már a sárgaházban lennék.
Nekem kb. 23 éves koromra sikerült lezárnom őket,és mostmár teljesen közömbösek számomra,néha meglátogatom őket,olyankor van egy kis pofavizit,és ennyi.
De mindig látom a szemükben,hogy mennyire szenvednek attól,hogy boldog vagyok.
Ettől függetlenül soha nem fogom megérteni,hogyan lehetnek ilyen gonosz emberek a saját szüleim.
Én sem értem, miért kell foglalkozni egy olyan emberrel, aki a saját elkeseredettségét és nyomorát akarja "átragasztani" a gyermekére, főleg, ha az áldozat amúgy jó viszonyok közt és függetlenül él.
A lényeg, hogy édesapám is "lelki terrorista", családon belül-idegenekkel elbűvölő a modora. Verés ritka volt, viszont az állandó jellegű lenézés, megvetés, iszonyatos hangulatváltozásai eléggé rányomták a bélyegét "fejlődésemre".
Egyik első emlékem az, hogy karácsony van-ünnepeket nem tart, a fenyőfa is ritka jószág volt nálunk- és ajándékot rajzolok neki, ő ül a kanapén a tipikus pózában, gúnyosan beszólogat. "Felesleges, amit csinálsz, senkit nem érdekel". Én odatettem azért a fa alá becsomagolva, persze hozzá sem nyúlt.
Aztán persze amikor serdülő korszakba léptem, jött a mindennapos vegzálás, verbális zaklatás. A szobám rendszeres ellenőrzése, átpakolása, kidobálta a "feleslges" dolgokat-könyvek, rajzaim-, elolvasta a leveleimet, hogy aztán hozzámvágja, mennyire szánalmas dolgokról írogatunk egymásnak a barátaimmal, primitív vagyok, nem viszem semmire, különben is csak makogni tudok...
Nem voltam soha kitűnő tanuló( de ha jó jegyet hoztam ált annyi volt a reakció, hogy "csak tévedés"), mert csak a rajzolás, festés érdekelt, ezt soha nem tudta feldolgozni, szerinte "beteg", "deviáns" vagyok. A szobámat "alomnak vagy "patkányfészeknek" nevezte, és még sorolhatnám.
Édesanyámmal hasonló stílusban kommunikál, ő tűrte, mostanában próbál emelni a tekintélyén, de sztem már késő.
Öcsém levegőnek nézi.
Én most már, visszatekintve, inkább szánom, mert tudom, hogy nagyon rossz gyerekkora volt, annak a lerakódása ez az egész, sajnos képtelen rá, hogy feldolgozza és mást adjon át nekünk.
Egyszer volt egy elég kemény kiborulásom. Első képeladásomat ünnepeltem, és hazalátogattam. Apám szokás szerint benyögött valamit, undorral "Jaj, mit ugrálsz, a nők nem képesek festeni. Szerinted kit érdekel a szarságod?"- ja azt nem említettem, hogy eléggé nőgyülölő. Ekkor kirobbant belőlem, hogy nagyon is tisztában vagyok vele, miért lelki nyomorék, stb. de már kurva jó lenne, ha ilyen idősen lenne annyira bölcs, hogy önmérsékletet gyakorol.
Azóta kicsit változott, bár ez engem már nem izgat, építgetem a saját vállakozásomat, kapcsolatomat:) És azon fantáziálok, ha lesz gyermekem, az első rajzát milyen keretbe fogom tenni:)
Soma lassan prófétaszerűen hirdeti Bert Hellinger mondatait, kiragadva egyet kettőt, akinek azért előadásait hallgatva, sokkal egy teljesen más képet nyújt (kedves, bölcs öregúr, akinek az önelfogadás az első) (arról ne beszéljünk, hogy még a módszer sem teljesen elfogadott).
Az adott helyzetben az a probléma, hogy hol kezdődik a régi (apám) rendszere, és az én önálló énem. Ezt kell nagyon jól különválasztani, és a felelősséget a megfelelő személyekre rakni.
Pl. Azért hogy a nő önbizalomhiányos, megfelelési kényszere van azért az apja felel, ő tette ilyenné, és kész, és az anyja a hallgatásával.
A nő felelőssége, hogy ezt felismeri, és dolgozik rajta hogy megváltoztassa ezt a modellt, ha neki ez nem jó. Mert amióta felnőtt, az élete felett saját maga dönthet. És majd akkor tudom elfogadni hogy rendben az apám, anyám ilyen volt, ha előtte, kiéltem a dühömet, hogy igen elcsesztek nálam valamit, ha meggyászoltam, és elengedtem azt az álomképet, amit az ideális apáról anyárol magamban őriztem, és ha már pontosan tudom, hogy én hogyan is szeretnék élni.
Ha az EU-ban előírják hogy a malacokat, meg a csirkéket hogy kell tartani, hogy minél boldogabbak legyenek, akkor igenis van a szülőnek felelőssége. Nem pedig benyelem mint kacsa a nokedlit.
A lényeg, hogy az én fejemben rendbe legyen ki miért hibás.
A tavolsag nekem is bevalt
15000 km re lakunk egymastol, 10 eve lattam az anyamat utoljara tobbet nem is fogom.
Eleinte gyuloltem ma mar csak megvetem mert gyenge jellemtelen ember. Sz@r ember es sz@r anya, ilyen volt vilageleteben.
Ma mar azzal sem farasztom magam hogy gyuloljem. Par havonta egy telefon vagy email es vege, ennyi fer bele a kapcsolatunkba.
Hülyén jön ki, hogy a Somát magyarázom, de az, hogy valakit elfogadunk olyannak amilyen, az nagyon nem egyenlő azzal, hogy hagyjuk neki, hogy azt tegyen velünk, amit akar.
Lényeg az, hogy nekünk kell megoldást találni, nem a szülő megváltoztatását várni. Mert nem fog változni. Nekem bevált.
A papa egy nagypofájú, kishitű lúzer, aki a lányán ordítja le a saját inszufficienciáját. (a mama sosem szól...vajon miért?)
De esküszöm nem értem, hogy miért kell egy ilyen cefet természetű, mindig rossz irányba vezető apa véleményét felnőtt ,független nőnek kikérni?? Mit számítanak a hülye megjegyzései-amikből semmi nem jött be-szerencsére!
Kocsivezetés-úgysem tudod- pénz: majd elvész! úszás: úgyis nyeletlen fejsze leszel- de ezek rosszindulatú, barom egyedi vélemények.
Nem kell a papa orrára rákötni semmi lényegeset, nem kell ilyen tanácsadó senkinek! Ha valami konkrét tényt muszáj elmondani, akkor az OK, de hogy szerinte megtanul e úszni a lánya, hogy mit szól olyasmikhez, amikben semmi építő része nincs- miért kell kiprovokálni a várhatóan mindig kicsinyes, gonoszkodó beszólásait, és aztán bánkódni? Elég baj a papának, hogy ilyen rém természete van, elég baj a mamának, hogy ilyen meber mellett hallgatja végig az egyetlen életét. De a lánya- nincs összezárva vele. Hát tessék elvágni a köldökzsinórt, ami a papához köt, tökmindegy, milyen ascendensű bármelyik fél. A papa soha nem volt más, ezután már nem fog megváltozni. Nem kell a zsarnokoskodása- ennyi.
Mi az, hogy beszolni? Beszolok az ablakon, ha en kint vagyok.
Az en "gyerekem" mar 32 eves es erti a dorgest, amit te meg nem. Csak szoba jottek a "regi szep idok", o is tudja, hogy bantak ovele meg envelem a szuleim. Kedvedert, szoval, hogy mi a ketto kozotti oriasi kulonbseg. Ki mondta, hogy az en gyerekem tehet barmit is arrol, amit az en szuleim muveltek envelem? Nagy kerdes szamomra ezt honnan hamoztad?????????