Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Rákos beteg a családban
Torolt_felhasznalo_770932
Létrehozva: 2010. március 12. 09:03
Sokunkat érint szerintem ez a dolog. Rákos beteg már majdnem minden családban van, vagy legalábbis volt. :-(
Nálunk anyukám rákos. Melanóma, amit 3 éve fedeztek fel. Interferont kapott, elég jól tűrte, sokan viszont nem bírják. Ő bírta. Most változott az állapota, a nyakán van rákos nyirokcsomó. Azt mondta az orvos, ez nagy baj, mert közel az agya, és más életfontosságú szervek, amikre terjedhet. Még nem tudjuk mi lesz, mert március 29-én lesz konzílium mit csináljanak. Bennem felmerült a kérdés, él-e még addig anyukám? Szóval hurrá magyar eü!
Nem tudom, de bennem rengeteg kérdés merült most fel. Eddig nyugi volt, melanoma, de végülis tünetmentes volt évekig. Nem mondom nem aggódtunk, de nem volt akut probléma.
De most! Sugárterápia? Kemoterápia? Műtét? Mi lesz? Tud valaki segíteni? Hogyan tellik az utolsó év, az utolsó hónapok, az utolsó napok? Meg tudják-e mondani az orvosok, mennyi van még hátra? Mire van szüksége a betegnek ilyenkor? Azon túl, hogy lelkileg mellettük vagyunk persze, ez természetes? Megmondjuk neki, ha mi tudjuk, hogy már csal pár hónap? Hogy már ne tervezzen a jövő nyárra? Jaj nem tudom, most zokogok, és nem tudom, mit csináljak! Segítsetek, írjátok meg, nálatok hogy volt ez. Köszi mindenkinek! Vera.
Sziasztok!
ma mennek apósomék CTre , ebből tudni lehet már, hogy miylen fajta rák? vagy csak azt hogy műthető e?
Sziasztok!
Megpróbálom feléleszteni ezt a forumot is, nekünk most lett aktuális a téma.(((((
Apósom tüdőrákos, még nagyon a sokk alatt vagyunk, egész nap a netet bújom .....kovacs-e nekem minden gyüjtött anyagod jól jönne, vagy bescennelt cucc is...majd priviben ha erre jársz...
Mindent ki kell próbálni,mindenféle alternatív gyógymódot!
Nem szabad feladni soha!!!!! Nem számít mit mondanak az orvosok.
Hello.
Megvettem a Jose van Mil és Archer Mackenzie: Kemoterápia alatt című könyvet.
Neten rá lehet keresni.
Ha valakinek kéne, akkor szivesen beszkennelem, és részletekben, mailen tudom küldeni.
Sziasztok
Hát nem tudom, de én azt gondolom, ha törli magát valaki, azzal a szándékkal teszi, hogy nem túl gyakran fog megjelenni a fórumon. Ez esetben gondolom azért, mert elég a baja, és nincs ereje fórumozni, vagy nem tudom.
Nem hiszem, hogy itt bárki takargatna valamit, akkor el sem kezdené. Ez egy viszonylag zárt közösség, egy topicban hasonló helyzetben lévő emberekkel.
Üdv
Már miért ne olvasná? Be sem kell jelentkezni, és máris olvashatja a topic címe alapján, vagy megkeresi. Érdekes ez mostanában elég nagy divat lett, hogy nyitunk egy topicot és töröljük magunkat!
Lehet van takargatni valója, vagy fél , hogy ráismer valaki!?
Sziasztok!
Csak szólni szeretnék, aki véletlenül nem vette észre, hogy a topicnyitó, Vera, törölte magát a fórumról, már nem fogja olvasni a neki írt válaszokat.
Kicsit más téma:
Találtam egy fórumot a neten, ott is nagyon sok hasznosat lehet olvasni, hallani, akár a daganatos betegségekkel kapcsolatban.
Íme a link, ami remélem megnyitható:
http://www.mimnet.hu/0100_hun/index.asp?go=0200_kommunikacio/0100_forum/&tid=28
Szia!
Nagyon remélem,hogy az anyukád meggyógyul!
Én pár hónapja kerültem nagyon közel a rákhoz,mert anyósomnak vesedaganata volt.Mivel parkinsonja van már több éve,minden baját ráfogták erre a betegségre, rengeteg gyógyszert szedett.Tavaly szeptemberben csípőprotézist kapott, akkor még egy kicsit menni is tudott járókerettel,most márc.25-re volt előjegyezve a másik oldalra.Sajnos ezt már nem érte meg.Februárban bekerült a kórházba,mivel kihányta az ételt, rengetegett fogyott és 5 hétig volt bent,amikor hazaadták,hogy egy óriási daganat van a veséjén, sajnos áttétes,nem tudnak rajta segíteni.Akkor már felkelni sem tudott egyáltalán.
Az orvos azt mondta, elélhet több hónapig is.Sajnos 1 hétig volt itthon,abból is 4 napig volt magánál és meghalt.
Mivel én, a menye ápoltam őt az első 4 napban(utána vette át a lánya),nagyon megrázó volt számomra. Sokszor csak ültem mellette és fogtam a kezét!Biztos vagyok benne, ha nem is volt magánál,vagy aludt, akkor is tudta hogy ott vagyok.
Tavaly olvastam egy könyvet: Ray Kluun:Ne vedd el az életem!
Akkor nem gondoltam volna,hogy hamarosan a mi életünkbe is beköszönt ez a betegség.A könyvet zokogva olvastam végig,aki ismeri tudja miért, és ma is ha valakinek mesélek róla,nem tudom megállni sírás nélkül!
Szomorú és igazságtalan dolog, ha valakit,bárkit, ilyen rettenetes betegségben veszítünk el.,
Kitartást, erőt neked, anyukádnak gyógyulást!
Szia!
Köszi a tippet,már meg is rendeltem a könyvet. Anyukám a kemo miatt nagyon étvágytalan. Remélem, hogy segíteni fog!
Szia!
Köszi az infót, hogy megosztottad velünk. Ilyenkor bizony gondot okoz, hogy mit is egyen a beteg, mert hát az étvágy nem a legjobb... bár apukámnak világéletében nem volt valami nagy és jó étvágya...
Üdv
Szervusz Kedves!
Először is ne add fel a reményt! Örülj annak ha még köztetek van a szeretett,kedves édesanyád! Azért rossz Neked,mert nem tudsz segíteni a problémáján és úgy gondolod,hogy a Magyar Egészségügy sem akar!
Salynos nekem is van tapasztalatom ezzel kapcsolatban...Szerintem egy daganatos beteg pontosan tisztában van az állapotával. Azt is érzi ha mennie kell. A tesóm a Hospice alapítványnál dolgozik és mesélte,hogy a beteg ember szempontjából mennyire leegyszerűsödnek a dolgok a végére. Én úgy gondolom,hogy Te akit Ő szült nem mondhatod azt Neki,hogy itt a vége édesanya...Tudni fogja ha ne adj isten arra kerül a sor és akkor az lesz a fontos,hogy fogd a kezét. Hagyni kell elmenni,mégha annyira fáj is. Egy beteg ember ha azt látja,hogy mennyire elvannak keseredve körülötte a szerettei még betegebb lesz. És mégvalami! Észre kell venni az apró csodákat is...Édesanyád számára ha tényleg közel a vég még egy madárfütty is az! Apukám mondta (aki már nem él) hogy sohasem tudhatod,hogy meghallod-e a másnapi harangszót...Remélem "odáig" is felhallatszik!
Sok türelmet és kitartást kívánok!
Sziasztok,
Kedves Vera,
Nagyon sajnálom a történetet:( Még semmiképp ne adjátok fel, ne temessétek anyukádat előre. Csodák léteznek. Ha mégis a legrosszabb következik be.....egy viszonylag hosszú és betegségmentes (remélem így volt)életben volt része idáig.
Kitartást nektek
Borzasztó sorsokat és tapasztalatokat olvastam. Rettenetesen sajnálom:(
Sajnos én is érintett vagyok, mivel az általam legjobban szeretett embernél diagnosztizálták ezt a rettegett betegséget.
Édesapámnál tavaly májusban fedezték fel a vesedaganatot primer danagatként. CT, műtét. Se közeli, se távoli áttétet nem találtak. A daganatos veseéjét kivették egészben. A műtét után gyorsan felépült. Jelenleg egy nagyon rendes és figyelmes onkológus professzornő kezeli. Interferont kap az esetleges áttétek megakadályozása miatt. Már 8 hónapja kapja. A komoly mellékhatások egyenlőre nem jelentkeztek.
Édesapám nagyon komoly életmódváltozáson ment át. Súlyos szenvedélybeteg volt, stresszes életet élt, rengeteget dolgozott, egészségtelenül és rendszertelenül táplákozott, ráadásul túlsúlyos is volt.
A betegsége kiderülése után a szenvedélybetegségeit szinte egyik pillanatról a másikra elhagyta, táplálkozását átalakította úgy, ahogy a doktornő ajánlotta, sportol és a munkahelyi stresszt lecsökkentette.
számomra hihetetlen volt ez a radikális változás.
6 havonta jár CT-re. Jövő héten lesz a következő. Szinte minden pillanatban édesapámra gondolok. Félek midnen apró köhhintéstől, minden szokatlan rezzenésétől. Talán sokkal nehezebben dolgozom fel a betegségét, mint ő maga. A doktornő szerint időben kapták el a daganatot, meg fog gyógyulni nagy valószínűséggel. De mégis csak rák... Bármelyik pillanatban felbukkanhat, a legváratlanabb helyeken.
Apukám esete óta őssejtdonor vagyok, amellett, hogy évek óta rendszeres véradó is. Az egyetemen tudományos kutatást írok az onkológiai betegek egészségtudatosságáról, élemódjáról.
Sajnos a betegsége meghatározta az egész életem. Bár ne így lett volna...
Szia! Részvétem a családodnak.
Nekem van egy olyan ismerősöm, akinek 18 éves korában azt mondta az orvos, hogy kb. 1 hónapja van hátra.... Anyakától van úgy felvágva, hogy a köldökét kihagyták és mentek lejjebb. Most harmincon éves és teljesen jól van. Született két gyönyörű szermeke és jólmenő ügyvéd Pesten. Neki szerencséje volt, de sajnos nem mindenki ilyen szerencsés.
Nekem hipofízis daganatom volt, ami ugyan nem rosszindulatú viszont elég komoly rosszulléteket idézett elő. Volt, hogy nem tudtam felkelni az ágyból napokig és úgy fájt a fejem, hogy a falba vertem és sírva könyörögtem a barátnőmnek, hogy tegye meg azt a szívességet, hogy agyonüt, vagy mittom én, mert iszonyú fájdalom gyötört. Az a legkisebb bajom volt, hogy rövid idő alatt híztam 18 kg-mot, amit sajnos 7 év alatt sem sikerült leadnom. Én azt gondolom, hogy mindenkinek joga van tudni azt, hogy mennyi ideje van hátra, amikor ilyen csúnya betegséget diagnosztizálnak nála. Persze nekem is nagyon rossz lenne azt hallani, hogy "rendezzen el mindent, van rá egy-két hónapja, vagy hete.." viszont valóban jogunk van tudni az igazat.
Mindig mélységes fájdalommal tölt el, amikor arról olvasok, hogy fiatal nők, férfiak és főleg kisgyermekek rákban szenvednek, valahol magamra veszem ezeket a dolgokat, és amiben tudok megpróbálok segíteni nekik, de azt is tudom, hogy ez nekik sovány vígasz. De mégis.... jó érzés valakinek az életébe "csempészni" egy kis "boldogságot"!
Kérlek benneteket, hogy Ti is próbáljatok így tenni.... tudom, hogy nehéz, ahogy írtad "kimentem a folyosóra sírni és utána próbáltam eltüntetni a nyomokat" igen így kell ezt csinálni.
Sok erőt és kitartást kívánok mindenkinek, akinek beteg valamelyik hozzátartozója.
Apu 11 éve leukémiás lett..Fél év alatt végzett vele a kór..Sejtette, hogy nagy baja van, de anyu nem részletezte neki..Még a legvégén, amikor azt kérdezte, hogy most megfog majd halni, anyu azt mondta, hogy nem..Ö pedig elhitte, elakarta hinni..Irtóra nehéz volt úgy tennem, hogy ne lássa amikor sírok, ne lásson szomorúnak..Nem beszéltünk a bajáról, mert úgy éreztem ez neki jobb így..de azt tudta, hogy nagy baj van..Az orvosok csak pár napot, egy-két hetet adtak még neki..Az eredményei pedig javulni kezdtek, jól reagált a kemoterápiára..Meg is lepödtek a javulásán az orvosok..Aztán egy reggel rosszul lett..Szétrepedt a lépe és elvérzett..Ö olyan tipus volt, akinek hitet kellett adni, nem bírt volna a teljes igazsággal megbírkózni. Nem tudhatta meg, hogy olyan kevés ideje van hátra..
Van a családunkban egy nagynéni..áttétes méhrákja volt..Már sok éve lemondtak róla, napokon keresztül vártuk a halálhírét, de még mindig él.. Szerintem teljesen mástól fog meghalni, nem a ráktól..A csontjaival van jelenleg baja..
Van egy harmincas éveiben járó kisgyermekes nö is az ismerösi körömben, aki áttétes petefészek rákos volt..Kemoterápia, mütét..1 év múlva azt mondták jók az eredményei, meg is ünnepelte..Másfél hónap múlva viszont vizesedni kezdett a hasa és kiderült újabb áttéte van, amit az eredményei nem mutattak..Az orvos azonnal megmondta neki, hogy a 6 emberböl egy éli túl ezt a rák fajtát, ami most van neki..A családtagok szidták a dokit maguk között, hogy hogy tehetett ilyet a növel? A nönek egy alíg 4 éves kisfia van..Gondolom az orvos úgy gondolta rendeznie kell a gyerek sorsát, jobb ha tudja hogy minimálisak a túlélési esélyei..Csakhogy egy 1 éven belül a nönek egy újabb csapást hogy lehet kibírni ilyen kevés reménnyel?
A barátnöm öccse nyirokrákos..Az orvosok jó pár éve max. 3 évet adtak neki..A srác azt mondta nem lesz a dokiknak igaza, neki nincs kedve olyan gyorsan meghalni..Mindenféle egészségesnek mondott dolgokat kezdett enni, inni, amelyekben ö hitt és még mindig jól van, pedig a 3 év már rég letelt.. A harmadik gyereke még kicsi és úgy érzi neki dolgoznia kell, pénzt kell keresni, el kell öket tartani és nem adja fel, hiába tudja mi baja van és hiába tudja, hogy az apja is ebben a betegségben halt meg..
Sajnos van akit nagyon gyorsan elvisz a betegség, de van aki még sokáig él, esetleg meg is gyógyul..Nem lehet elöre tudni és nem szabad a hozzátartozóknak feladni a dolgot..Amíg él valaki még van túlélési esélye, nem kell temetni.. Az biztos, hogy nagyon sok energia kell ahhoz, hogy természetesen viselkedjünk a beteggel és ne omoljunk össze..Kimentem a kórház folyosójára sírni, ha már nem bírtam és után igyekeztem eltüntetni a nyomokat és teljesen megszokott módon viselkedtem..
elnézést kérek, nem olvastam végig a hozzászólásokat, egyetlen gondolatot szeretnék leírni.
Az apámnak lassan hat éve azt mondták, hogy néhány hónapja van vissza. Húgyhólyagrákja volt,áttéttel. Azóta is él és kocsmázgat:) Ezzel csak azt akarom mondani, senki sem tudja mennyi ideje van itt a Földön, csak a Jóisten.
Senkitől sem szabad -szerintem- elvenni a gyógyulásba, jobbulásba való hitet, reményt.
Szia!
Bár Verának írtál, ha nem haragszol, hozzászólnék..
Nagyon szép gondolatokat írtál, és valahol erőt ad az embernek, biztos Verának is.
Én is egy hozzátartozó vagyok, és a szép és nagy szavak ellenére én nem tudom teljesen így felfogni, elfogadni, beletörődni a dolgokba, ahogy írtad.
Valóban más egy betegnek és más a hozzátartozójának. Nem tudom, hogy igazából mi zajlik ilyenkor a betegben, ahogy apukámban sem.
De egyet tudok, mi megadjuk neki a maximális szeretetet, és nekünk szükségünk van rá, és neki is szüksége van ránk, ettől szeretjük egymást, ettől vagyunk család.
És én nem fogok beletörődni semmibe. Mindent megteszek a gyógyulás érdekében, akkor is, ha ez fárasztó és hosszú lesz mindenkinek.
Nem hagyom, hogy el akarjon menni, mert akkor majd ráébresztem, hogy van még dolga, felelőssége köztünk, mint minden betegnek.
Kell hogy itt legyen a családtagjainak, a leendő unokáinak.
Talán sokan úgy látják, hogy mókuskerék az élet, és nehéz. Igen, nehéz, de szép.
Szerintem nem szabad hagyni, hogy valaki menni akarjon. Ha menni akar, és szeretjük, nem lehet itt tartani. Nekünk az a feladatunk, hogy felnyissuk a szemét az élethez.
Az élet rendje az elmúlás, de a szeretet, a ragaszkodás erősebb attól, én az utolsó percig küzdeni fogok, és erőmön felül megteszek mindent, de nem törődök bele semmilyen elmúlásba, és attól csak még elszántabb leszek...
Kedves Vera!
Mindkét szülőm rákban halt meg, mindketten elég fiatalon, anyám nem volt 50, apám nem volt 60 sem. Ráadásul én magam is megkűzdöttem a rákkal már egyszer...
Szóval van némi fogalmam arról mit élsz, mit éltek most meg -- mindamellett, hogy persze senki nem ugyanazt éli meg ilyenkor, még ha az élethelyzet hasonló is...
Azt gondolom, nagyon fontos lenne, hogy tudatosítsd, hogy semmi nincsen determinálva egy diagnózis által, bármi légyen is az a diagnózis. Vannak emberek, akik a rák végső stádiumából gyógyulnak fel, azután, hogy már lemondtak róluk teljesen. Sokezerből egy -- de soha nem tudhatod, nem az anyukád lesz-e az az egy.
Ezzel nem azt akarom mondani, hogy az utolsó utáni percig áltatsd magad, hogy még csoda történhet -- igenis jó, ha realistán állsz hozzá az állapotához, de az nem éppen realizmus, hogy elsiratod az édesanyádat még mielőtt ténylegesen meghalt volna, még ha jelen kétségbeesésed teljesen érthető első reakció is.
A másik, ami nagyon fontos, hogy tudatában legyél annak, hogy ez NEM A TE ÉLETED. Ez az Ő keresztje, az Ő problémája, alapvetően az Ő sorsa. Természetesen segíthetsz neki mindabban, amiben IGÉNYLI, de helyette nem oldhatsz meg semmit, és nincs is jogod hozzá, hogy bármit is ráerőszakolj.
Az a meggyőződésem, hogy akkor betegszik meg az ember ilyen súlyosan, ha csökkenni kezd az élet iránti elkötelezettsége, az élnivágyás benne, azaz ha elvágyódik innen. Ez is egy döntés eredménye, ha esetleg nem is teljesen tudatos, explicit módon kifejezett döntésé. A betegség súlyosbodása számára is jelzésértékű, most tehát át kell újra értékelnie az élethez való viszonyát.
Neked meg meg kell békélned azzal, hogy joga van akárhogy is dönteni ezúttal is.
Vannak emberek, akikben ilyenkor újra feléled az élet iránti vágy, képesek óriási erőfeszítéseket tenni, teljesen új életet kezdeni, megváltozni, és meggyógyulnak.
Mások panaszkodnak csak a sorsukra, és pontosan betartják ugyan, amit az orvosuk mond, de valójában csak kötelességérzetből, mert maguknak sem ismerik el, hogy valójában a lassú öngyilkosság mellett döntöttek, mert nincsen már erejük élni -- nem helyeslik ugyanis az öngyilkosságot morális szempontból -- aztán szép lassan elfogynak...
És persze vannak kombinált reakciók -- hullámzó tud ez lenni...
Az én édesanyám még 6-7 évet élt azután, hogy lemondtak róla az orvosok, és azt mondták, hogy max. pár hónapja van hátra. És ennek a 6-7 évnek a nagy részében élvezte az életet, majdnem egy egészséges ember életminőségét élvezte.
Az apámat meg pár hónap alatt elvitte a rák.
Az anyámban szemlátomást sokkal nagyobb volt az élet iránti vágy, még ha mégoly ambivalensen is viszonyult az életéhez.
Én meg majdnem meghaltam a nagyműtét alatt (kétszer élesztettek újjá), de aztán volt egy komoly fordulat -- amikor egyik pillanatról a másikra újraértékeltem az életemet -- és azóta folyamatosan javul az állapotom.
Még valamit jó lenne, ha megértenél: a rák diagnózisa egészen mást jelent annak, aki megéli, mint a hozzátartozónak. Nekem is volt mindenféle tévképzetem arról, hogy milyen lehet... De aztán egyáltalán nem olyan volt.
Mostmár mosolygok azokon, akiket láthatólag kiráz a hideg ettől -- számomra már nem egy ismeretlen szörnyűség; megéltem, hogy bármilyen nagy sokk is először, ezzel a tudattal is lehet élni, az ég továbbra is kék, a cukor továbbra is édes...
Bizonyos értelemben megtanultam jobban értékelni a jó dolgokat, világosabban rangsorolni, hogy mi a valóban fontos.
Szóval ez is csak egy élettapasztalat a sok közül, aminek megvan a maga értéke! Próbáld ezt az oldalát is számításba venni!
Sok függ persze attól, hogy édesanyád hogyan értékeli a saját helyzetét -- hogy mennyire adja át magát a kétségbeesésnek, hogy mennyire érzi át, hogy igenis tőle függ, hogy mi lesz a kimenete az egésznek -- vagy inkább tehetetlenül sodródik az egészségügy gépezetének fogaskerekei között (ez ritkán bizonyul hatékony túlélési stratégiának, de ha így dönt, akkor sem tudsz tenni semmit, akkor is tisztelni kell a döntését -- Ő ezt választotta), vagy pedig bölcs mosollyal néz szembe az elmúlással, és azzal fogja tölteni az elkövetkezendő hónapokat, hogy megosztja veletek, amit megosztásra érdemesnek ítél, és szépen elbúcsúzik ettől a létszférától.
Ebben az utóbbi esetben nincs más dolgotok, mint odakuporodni a lába elé, meghallgatni, elfogadni anyai áldását, elfogadni azt a döntését, hogy eltávozik.
Éppen most haldoklik egy régi barátunk, tucatnál is több daganat van a testében... Délelőttönként mosolyogva ül a hintaszékében, és élvezi, hogy a rengeteg barátja egymást váltja a lábánál (több hétre előre kell bejelentkezni hozzá, sorbanállás van), hogy még beszélgethessen vele egyet. Nagyokat nevet a barátai vicces sztorijain, és együttérzéssel hallgatja a problémáikat. Örül, hogy sikerült jól beállítani a fájdalomcsillapítóit, és reméli, hogy élvezheti még egy kicsit a tavaszi napsütést. A délutánjai nem olyan jók már, akkor csak pihenget, amennyire bír. A családja meg igyekszik az utolsó heteit széppé varázsolni, amennyire lehet.
Igazán ünneprontó lenne elkezdeni siránkozni neki, hogy miért kell meghalnia egy olyan kitűnő embernek, mint Ő (valóban az), de az az igazság, derűs arcát látva eszébe sem jut ez az embernek.
Azt hiszem, Szókratész sem mutatott jobb példát a halállal való szembenézésre.
Kívánom nektek, hogy az édesanyád felépüljön, ha pedig mégsem fog felépülni, akkor a lehető legtöbb pozitív élményt azon az úton, ami a távozásáig előtetek van!
Szeretettel és együttérzéssel üdvözöllek!
Szia. Én pedig priviben válaszoltam a kérdéseidre.
Még csak annyi, hogy nagyon jó, ha magabiztos, bátor, és pozitívan gondolkozik, mert az sokat segít, talán nem is keveset, és nagyon jók az alternatív gyógymódok.
De azért azok az orvosok nem véletlenül orvosok, tudnak valamit. A személyes véleményem, hogy megszerezték (szerintem:) a legnehezebb diplomát, felesküdtek, és nagy tudásuk van (és remélem, hogy az olvasóknak nincs negatív tapasztalata, mert nekem nincs). Szóval he nem is mindenben, de hallgatni kéne rájuk. Azért írom, hogy ha nem is mindenben, mert sokszor, sok esetben még csak nem is hallanak az alternatív módokról, nemhogy az eredményességéről, mert sajnos nem azt tanulták, nem azok az irányelvek a hagyományos gyógyításban, pedig nem biztos, hogy az a jó... A gyógyszeriparnak nagy befolyása van... és ezt itt nem folytatom, van ennek erősebb szóvivője, de osztom a véleméynét.
Remélem választ kapsz mindenre. Ha nem, akkor még kiegészítem.
Szia,
ne haragudj a zavarásért,csak olvastam,hogy sajnos édesapád is tüdőrákos.
Nekem a barátom anyukája tüdőrákos,neki úgy kezdődött,hogy gyomordaganata volt,amit kiműtöttek tavaly májusban,csak a műtét alatt átterjedt a tüdejére(akkor azt mondta az orvos,hogy sürgősen el kezdeni a kemót),és amióta ezt megtudta,nem hajlandó orvoshoz menni,beszed mindenféle vitaminokat,és ettől várja a gyógyulást.
Még a tüdő ct-re sem ment el,amire jan. végén kapott időpontot.
Állítólag azt mondja,hogy köszöni jól van.
Szerinted meddig lehet ezt így húzni?
Én nem is értem,hogy még nem lett azóta komolyabb baja.
Igazából csak azért írtam,hogy megkérdezzem,Nálatok milyen alternatív gyógymódok váltak be.
Üdv,
Mónika
Szia!
Nálunk apukám volt rákbeteg a családban, de neki emellett a szíve is rossz volt, amit a kemoterápiával csak még jobban elrontottak anno... ('80-as évek végén jött ki nála először). A műtét és a kemo után sokáig jól volt, a szívét leszámítva, aztán kiújult. Ekkor nem tudom, mivel kezelték, ugyanis én voltam a legkisebb a családban, és nekem erről semmit nem mondtak, csak igyekeztek tudatni, nagy a baj (mindent később tudtam csak meg). De tudom, hogy végül megint jobban lett, a szíve viszont egyre rosszabb volt, már alig-alig működött neki, pedig mindent megtett a gyógyulásért. Aztán kórházba került, és egy vírus megtámadta a szívét. Nem élte túl. Még most is összeszorul a torkom, ha erre gondolok, és sokat sírok miatta, pedig évekkel ezelőtt történt. Az egyetlen, amit tanácsolni tudok Neked és a családodnak, hogy a legfontosabb a remény, és a bizakodás! A betegnek nem szabad azt éreznie, hogy a családja lemond róla, mert akkor ő is könnyen feladhatja, és akkor a világ legjobb specialistája sem fogja tudni megmenteni. Bízzatok, hogy meg tudják operálni, hogy tudják majd kezelni, és meggyógyul, ez a legfontosabb. Soha ne érezze, hogy nem bíztok a gyógyulásban, legyetek mellette amennyit tudtok, és próbáljatok neki minél többet segíteni ebben. És tervezzetek nyaralást, beszéljetek róla, ez is jelenthet egy plusz kapaszkodót neki.
Nagyon sok erőt kívánok elsősorban anyukádnak a következő hetekhez, és Nektek is, kívánom, hogy meggyógyuljon, és rendbe jöjjön!
Igazad van, a pénzt az élőkre kell fordítani. Én megmondtam a hozzátartozóimnak, hogy nem szeretnék semmilyen temetést. Hamvasszanak el, a poromat pedig szórják szét a közeli dombon. Nem akarok nekik problémát okozni a sírgondozással, a sírkőkészítéssel, évek múlva pedig a sírhant/urnárium megváltásának költségével.
(Mindenkitől elnézést az off-ért, legfőképpen pondiverától!)
Köszi a beírásodat, rávilágítottál olyan dolgokra, amiről eddig nem tudtam.
Kiegészíteném mindezt még azzal, hogy sajnos sokszor az orvosok számára is nehéz eldönteni, műtét vagy inkább kemoterápia szükséges-e. Nem egy ismerősöm járt úgy, hogy felnyitották, majd rögtön vissza is varrták a hasukat. Pedig előtte körültekintően kivizsgálták őket az orvosok: volt ultrahangos és CT-vizsgálat is. Mégiscsak a feltárásnál vették észre, hogy a daganat/ok olyan helyen vannak, h. nem lehet eltávolítani.