Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Öngyilkos lettem felnőttek
Létrehozva: 2010. augusztus 17. 07:18
Sziasztok! Idén elértem életem delét, a negatív csúcspontot, öngyilkos lettem.
a végéről kezdem, tegnap bevettem 20 altatót, írtam 4 közeli hozzámtartozómnak búcsúlevelet, de senki egy szót sem reagált.
Az okok. Család-pénz-munkahely-barátok --- na mindezek hiánya.
A férrjen éli mindennapi életét a nőjével, este hazajön,vacsorázik ( de már 2 hónapja nncs mit ), aztán megint elmegy a nőjével. A gyerekeivel nem beszél, egy fillér pénzt nem ad, sem kajára, sem a köoltségeekre, sem a gyerekekre.
A gyerekekekt a sok veszekedés nagyon megvisellte,n magukbaúzódnak, ha beszélnék velük rámvágják az ajtót.
Volt egy munkahelyi balesetem, megműtöttek, aztán szépen ki is rúgtak. A kedves kollegáim azt sem kérdik mi van velem.
A barátok hirtelen eltűntek, tudják , állást keresek.
Az álláskeresők átverések, egyszer jutottam be kettő közé, de Sz.***-ez az iwiwes neve, mint HR vezető, nem engem választott.
Most az a kérdés , hogyan tovább? Érdemes-e folytatni az eddig elküldött 305 önéletrajzomat? Barátok ninccsenek, lakást pucolni már utálok, a csekkeket még épp fel tudom adni, de kajánk már nincs, a legolcsóbb ásványvizet isszuk a gyerekekkel.
Ma vegyek be 30 altatót? annyi még van, de még le sem szar senki sem.
Hát ennyi, röviden.
Persze, egyetértek, én is így gondolom.
De ha megpróbálsz egy olyan ember fejével gondolkodni - ami nem egyszerű - aki nem így gondolja .... Tudom, hogy semmire nem megoldás az öngyilkosság .... ő nem így gondolja.
Dontened Neked kell, arrol is hogy folytatod e az eleted es felveszed-e a kesztyut es atgondolod, hogy mindent megtettel-e amit tehettel az adott idoben vagy sem. Neked kell tudni van e benned akaras vagy feladod.
ha engem kerdezel. Az egesz eletem /talan apai Nagyapanktol tanultam akit ket kis gyerekkel kitoloncoltak az anyaorszagbol mert svab volt/
nagyapanktol tanulva :HA BELEDOGLUNK IS TULELJUKRE EPULT.
Télapó az én érték ítéletem szerint csak gyógyíthatatlan betegségben elfogadható hogy azt mondja eddig és nem tovább.
Én mélyen elítélem azokat akik csődben érzik az életüket és először a gyereküket altatják be majd magukat, vagy rosszabb halál nemet választanak.
Még mindig feltételezve hogy nem kamu topik - mert szerintem az - ebben a helyzetben nem az öngyilkosság a megoldás. Vannak rosszabb helyzetben is emberek és mégis folytatják az életüket. A topik indítója nem lát célt az életében, hát akkor KERESSSEN! Itt hiába vár figyelmet, persze kapott és tojik rá, mert ez csak pótlék egy normális embernek ez kevés az életben.
Közben elolvastam mégegyszer a topicíindító hsz-t.
Egy mondat ragadt meg bennem:
"lakást pucolni már utálok"
Szerintem az az ember, aki nem tanulja meg szeretni a feladatait, sosem lel békét. És fordítva: aki megtanulja szeretettel és örömmel végezni a feladatát, békét lel.
Nekem nincs bajom a takarítással, sőt. Élvezem, ahogy minden megújul, megszépül. Javaslom ezt a nézőpontot a topicindítónak is.
Igen, a valódi öngyilkosság teljesen más, mint a fenyegetőzés és 20 szem gyógyszer bevétele. Ez figyelemfelkeltés és zsarolás, valójában esze ágában sincs megtenni, max. sértődöttségből és bosszúból (volt egy ilyen évfolyamtársam, olyan búcsúlevelet írt, amiben mindenkit megvádolt és felelőssé tett halálában:( ).
Érdekes, a párommal beszélgettünk nemrég arról, hogy nálunk szégyen az öngyilkosság és menekülésnek tartjuk, míg pl. sok keleti kultúrában tiszteletreméltó az, aki elég bátor hibái elismeréséhez és élete sajátkezű befejezéséhez. Talán a kereszténység hatása ez nálunk, hiszen a vallás szerint bűn az öngyilkosság, el kell fogadnunk és méltósággal, hittel, hűséggel viselni amit Isten ránkmér.
De nem tetted meg. Mert volt annyi erőd, hogy visszalépj.
Látszik, hogy itt még soha senki nem jutott el arra a pontra, ahová a topicindító. Szerencsére.
Vagy azért nem, mert erősebb ember, vagy szerencséje volt és megkímélte ilyen helyzetektől az élet.
Gyávaságnak nem nevezném az öngyilkosságot. Az igazi öngyilkosságot! Amikor valóban meg is hal az illető.
Elképzeltétek - már ha egyáltalán lehetséges - azt a helyzetet, amikor ott állsz a háztető szélén és le akarsz ugrani?? Mit élhet át az illető ilyenkor??? Amikor tudja, hogy itt akkor már mindennek vége lesz??? Azt hiszitek, hogy nem gondol a gyerekeire, nem gondol az elmúlt boldogságra??? Biztos, hogy gondol, ha csak nem háborodott meg teljesen.
Borzasztó dolog lehetett, ami háborús időkben történt. Az én családom - szüleim, nagyszüleim - is átélték ezeket. A különbség az volt - talán - hogy akkor mindenki elszenvedte ezt, ugyan abban a cipőben jártak. Segítség akkor sem volt, most sincs. Ezek teljesen más jellegű problémák, mint akkor voltak.
Manapság az emberek a saját kudarcuknak élik meg ezeket az eseteket, akkor nem a saját kudarcuk volt, hanem egy kívülről jövő szerencsétlenség. A ma emberének szégyen. Lenézik mások, amiért az utcára kerül, amiért nem tud erős lenni, amiért nincs munkája.
Nem mondom, hogy egyik, vagy másik szituációban könnyebb lehetett, a maga módján mindkettő iszonyatosan nehéz és kemény. Ember legyen a talpán, aki épp ésszel átvészel ilyesmit, segítség nélkül, meg pláne.
Ahogy írtad, akkor összetartás volt, most nincs. Talán ez a legnagyobb különbség, és egyben a legtragikusabb és legnehezebben áthágható is.
Szép napot kívánok!
Nekem is milliószor alakult úgy az életem, hogy akármilyen módot is válasszak az öngyilkossághoz!
De: véleményem: ez a gyávák sportja!!!
Újra felállni, megküzdeni, megteremteni az újabb lehetőségeket!
Kihívás!!
Igen, kihívás!!
Kívánom, hogy alakuljon az életed jó irányba, de ahhoz Neked is tenned kell!!!
nem is keveset!!!
Hidd el: az Életnek nevezett csoda szép és megismételhetetlen!!!
+Azoknak az embereknek, akiknek gyermekeik vannak, nincs joguk ilyet tenni, és nem tehetik.
Ha egyedül vagy az más tészta, mert kizárólag te felelsz az életedért, de ha másért felelős vagy, akkor te már nem számítasz, hanem csak ők.
Ez teljesen igaz. És az is tény, hogy háborús időben lényegesen kevesebb az öngyilkosságok számra! Igen, senkinek sem jut eszébe pl. pánikbetegnek lenni és saját börtönébe zárkózni, ami lássuk be néha tényleg "úri passziónak" tűnik. Nehéz kérdés, de hiába betegségek ezek ma hivatalosan, rengeteg szakember vitatkozik azon, hogy tényleges betegség-e vagy más.
Mindenesetre mivel szerencsére nincs ma háború és az emberek elvesztek a mindennapi élet útvesztőiben igenis kell a segítség. Azt is vedd figyelembe, hogy manapság nem annyira egyértelműek a dolgok, mint régen és elvesztek a kapaszkodók: hit, család, nemzet. Egyének vannak, akik ha erősebbek másokat taposnak el, ha gyengék őket tapossák el. Van, aki ezt nem bírja, de ha 150 évvel ezelőtt élne egy kis faluban kendős, sütit sütő nénike lenne, akit unokák hada vesz körül és vasárnap templomba jár. Van, aki a ma emberét érő stresszt egyszerűen nem tudja kezelni, sőt, igazából a legtöbben nem tudjuk jól kezelni az állandó bizonytalanságot és kiszámíthatatlanságot az élet minden terén, sehol sincs biztonság és hiányzik a védőhálót jelentő, összetartó közösség. Háborús iőkben ez pl. megvan, van egyfajta sorsközösség, ami erőt ad(hat) a tragédiák elviseléséhez.
Nem én nyitottam a topikot+sose nyitnék kamutopikot, ráadásul nem ilyen témáról. Főleg most, amikor számtalan családfő teszi ezt.
Csak nézz szét azok közül a vállalkozók közűl akik az utakat épitették és nem fizették ki őket...
ui: már megint próbálkozol...hát semmiből nem tanulsz?
Volt nekem is mélypontom... Megettem egy csomó gyógyszert. Szerencsére kutya bajom sem lett (pedig lehetett volna). A mai napig hálás vagyok a megmentőknek, mert egy csomó gyönyörű dolog történt azóta az életemben...
Nem tudhatjuk hogy az életünk elkövetkező részében mi történhet velünk. Legyen bátorságunk végigélni az életet...
"+kamutopikot ilyen témáról, jelen gazd-i helyzetben, és egyéb helyzetben nem nyitunk"
Ez aranyos:))) micsoda elszólás...
Akkor milyen témáról javasolsz kamutopikot nyitni?:))
Tegyül fel, hogy igaz a topic. Ez esetben ez a lehető legrosszabb, amit írtál. Nem pusztán rossz, hanem hihetetlenül nagy ostobaság.
Ha valóban úgy van, ahogy a topicindító leírta, akkor ez nem más, mint segélykiáltás! Segítségre van szüksége. Nem arra, hogy pénzt kapjon, hanem, hogy meghallgassák. A lehető legrosszabb ilyenkor hibáztatni bármiért is, még akkor is, ha hibát követett el.
Nincsenek barátai, nincs mellette senki, lehet, hogy nem tud egyedül kimászni ebből a gödörből. Nem az a fajta ember, aki a sarkára tudna állni, vagy nem ilyen, vagy már elfogyott minden ereje. Kellene valaki, aki "fogja a kezét" és megmutatja neki a kivezető utat, aki mellette áll.
Valószínűleg ezt az embert nem itt fogja megtalálni. Ahogy olvasgattam a topicot, itt legfeljebb megkapja - egy-két hozzászólástól eltekintve - a sokadik fejmosást.
Egyetértek veled, másrészről... 40-50 évvel ezelőtt sem voltak stresszkezelő órák az iskolában, sőt. Mégis, valahogy azt látom a nagyszüleimen, hogy sokkal erősebbek, strapabíróbbak, mint mi vagyunk. Átéltek háborút, gyermek elvesztését, nincstelenséget, megalázottságot, katonák általi elrablást fiatal lányként... olyan borzalmakat, amihez képest a "megcsal az uram", vagy "nincs elég pénzem, de azért van hol laknom sőt még netem is van", vagy "rámcsapják az ajtót a tinédzser gyerekeim" problémák aprócskák és semmitmondóak. Mégis, a nagymamám sosem adta fel. Meghalt a lánya kisbabaként, a 3 fiát egyedül nevelte fel konyhai kisegítőként, lánykorában cseléd volt és elrabolták az oroszok... és mégis sosem adja fel, sosem panaszkodik, sosem sír. Csak megy és teszi a dolgát.
Férjem nagymamája dettó. Sváb származása miatt a háború idején kitoloncolták, az apja hadifogságban volt, tőlük elvettek mindent, őt 13 évesen bebörtönözték. És mégis ment, tette a dolgát, nem sírt, nem jutott eszébe gyógyszereket szedni.
Valahogy sokszor azt érzem, jódolgunkban nem tudjuk mit csináljunk. Nem biztos, hogy több segítség kéne, inkább (tudom hülyén hangzik), néha kicsit több gond. Egy-két igazi probléma, hogy legyen mihez viszonyítani, és legyen mihez képest erőnk örülni annak, hogy itt pötyöghetünk békésen a klaviatúrán, körülöttünk meleg, a testünkön tiszta ruha, a hasunkban étel, a fejünkön mosott haj, a fenekünk alatt fotel/kanapé, a szomszéd szobában a gyermekeink.
"Folytassuk -e, igen, nincs más felelet, s éltünk nem azt amit akartunk csak amit lehetett!"
Talán nem teljesen pontos az idézet, de érthető a lényeg!!! Vannak nehéz periódusok az életben! Én is munkát keresek, én is küldözgetem az életrajzokat, no válasz, de feladni nem szabad, mert előbb-utóbb, ha nem is álmaim munkáját, de fogok találni állást!
És ne haragudj, de ha a barátaid ennyire elpártoltak, ha ennyire senki nem figyel Rád, annak lehet oka, kicsit nézz magadba is!!! Nem árt néha egy kis építő önkritika!
Öngyilkosság=menekülés NEM MEGOLDÁS!!!!
Lehet hogy bevett ujabb altatót és ha felébred majd válaszol.
Leirtam neki privibe hogyan tud végezni magával gyorsan és fájdalom mentesen.