Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Élet a vetélés után
Létrehozva: 2012. február 28. 12:52
Sziasztok!
Tudom, hogy sok ilyen topik nyílt már, de egy régi topikba nehezebb beilleszkedni!
Szeretnék megismerkedni itt olyan lányokkal, akik nem rég vesztették el a babájukat, mint én, és rengeteg kérdés van bennük, mint bennem...
Hogyan működik tovább majd a testünk? Mennyi ideig normális a vérzés, a tej beindulása, mikor lehet újra próbálkozni?
Szeretném ha itt elmesélhetnénk a bánatunkat, vígasztalnánk egymást, megosztanánk tapasztalatainkat, és végül együtt izgulhatnánk azokért, akik már újra próbálkozhatnak, és együtt örülhetnénk az új pocak lakóknak...
Olyan lányok is írhatnak, akik már rég túl vannak ezen a szörnyű időszakon, és elmesélhetnék hogyan is vészelték át ezt az időszakot és mennyi idő múlva sikerült újra!
Én két babámat vesztettem el, egyiket 8 hetesen, vérzés, görcsökkel, már nem volt szívhang, azt hittem ennél rosszabb nem történhet már, műszeresen befejezték. Pco-s vagyok, mellé II-es típusú diabéteszes. Aztán rá 9 hónapra sikerült újra teherbe esnem, minden tökéletes volt egészen a 23. hétig, mikor vérzéssel, görcsök nélkül kinyílt a méhszáj, távozott a buroksapka, szivárgott a magzatvíz...Közölték nincs mit tenni, meg kellett szülni, és utána még műszeresen befejezték...
Kisfiú volt, míg élek el nem felejtem, úgy marad meg emlékünkbe, ahogyan az Uh-on bohóckodott...
Sziasztok!
Örültem, hogy végre feléledt a fórum, aztán látom, hogy vérre menő vita megy azon, hogy kinek mennyire fáj....Harmatkával értek egyet, mindenkinek a saját keresztjét kell vinnie. Viszont kétség nem fér hozzá, hogy Kata és Kicsinap borzalmas dolgokon ment át. De ez itt nem licit, nem kell semmibe venni a korai szakban babájukat elvesztők fájdalmát. Azért vagyunk itt egymásnak, hogy erőt adjunk a továbbiakhoz.
A teherbeesés lehetősége esély. Az meg hozzáállás kérdése, hogy ezt az esélyt van, aki semminek, van aki óriási dolognak tekinti.
Én mindkét trimeszterbe vesztettem el babát
"Nekem ezt dobta a gép"
Én 4,5 évet vártam rá, és igen a mai világba nagy dolog, ha valaki spontán teherbe esik. Nagyon kell annak is már örülni, ezt meg az tudja igazán aki ilyenen átesik.
Amikor 8 hetesen elvesztettem a babám, akkor nekem az irtó nagy fájdalom volt. Úgy éreztem vége mindennek, hogy alkalmatlan vagyok , hogy sose marad meg a gyerekem....Senkinek éreztem magam, selejtnek, aki még egy gyereket se bír megtartani, magamat vádoltam, okoltam mindenért
Aztán 9 hónapra rá, újból sikerült, gyógyszerrel de sikerült. Nagyon boldog voltam, rettentően aggódtam a 12. hétig. Utána fellélegeztem. Nem is nagyon hallottam olyat hogy utána is előfordul még vetélés. Mikor megtörtént a tragédia , hogy mondjam másfajta veszteség ért, mint az előzővel. Sokkal nagyobb, sokkal rosszabb, már láttam teljes alakját, arcát, már nem csak egy kis fejlődő magzat volt, hanem egy kész kis emberke. Nyilván mindenkinek a saját fájdalma a legnagyobb. Mindenki máshogy éli meg a tragédiát.
A vetélés minden féle képpen egy borzalmas dolog, és szerintem ne hasonlítsuk össze az első 12 hétben vetélők fájdalmát a többi vetéléssel, mert lehetetlen ezt a dolgot összehasonlítani
Semmit sem jelent, mert az, hogy teherbe tudok esni, nem jelenti azt, hogy lesz is belőle gyerekem. Ergo a végeredmény ugyan az, nincs gyerek.
Csak az összetört testem meg a gyerekem hamvai...
a lop, csal, hazudik csak arra vonatkozott hogy kire mit ró az élet. van akire semmit, pedig megérdemelné.
Valóban, a kislányomat soha nem fogom elfelejteni. De szeretném elfelejteni a terhességgel kapcsolatos negatív érzéseimet, szeretném elfelejteni az aggódásomat, ami végigkísérte a 15 hetemet. Nem mondtam egy szóval sem, hogy a gyerekemet szeretném elfelejteni.
Engem nem érdekel, hogy más hogy csal, lop, hazudik - nem is értem, hogy keveredik ez a téma ide, tkata.
Kicsinap, ez nem mondás: elbirod ezt a terhet, még ha alig is. Én is elbirom, még ha rogyadozik is a lábam - ahogy itt másoknak is. Elbírjuk, még ha nem is szeretnénk elbírni. Ez a "mondás" azt jelenti számomra, hogy mindenki rengeteg terhet cipel, és azt gondolom, hogy azt amit nekem el kell viselnem még éppen elviselem, de lehet, ha más terheit kellene cipelnem a sajátom helyett, már nem bírnám - éppen ezért nem is hasonlítom össze az én problémáimat, máséval. Mert ha egyszer megkapnám más problémáit, lehet, azt tényleg nem bírnám.
Én is ismerek olyan lombikost, aki (8 év próbálkozás után) a magzatvízvizsgálat után vetélt el - 41 évesen. Igen, ő még éppen hogy túl volt az 1. trimeszteren, ez tény. De tekintve, hogy mennyi idős, és milyen esélyei vannak egy újabb teherbeesésre, szinte lénylegtelen számára, hogy mennyi idősen vetélt el. Ezért érzem úgy, hogy a körülmények igenis fontosak. Vagyis ami nektek kevésbé fájt az első trimeszterben, az fájhat másnak ebben az időszakban ugyanúgy. Mert neki az az egy terhesség jelentett minden reményt.
És az, hogy természetes úton teherbe esni semmit nem jelent, hihetetlen bátor kijelentés tőled, kicsinap! Ez valakinek az életet jelenti. Nem sok mindent tudnának mondani, amit ne adnék meg azért, hogy természetes úton tudjak teherbeesni. De elfogadom és tudom, hogy ezt nehéz megérteni annak, aki minden hónapban képes (biológiailag-fizikailag) a teherbeesésre.
vagy nem bírunk el annyit, és belehalunk.
Mint Isten báránykái meg a legelő...ami bizony sokszor édeskevés... de nagyon jól hangzik.
Nem akarok senkivel sem vetélkedni, kinek mennyivel jobb, vagy rosszabb.
Biztos az is iszonyatos lehet, ha az ember gyereket akar és nem esik teherbe.
Minden 5. terhesség vetéléssel végzödik az elsö trimeszterben - ez a természetes szelekció. Ezt, ebben a 12 hétben el tudom fogadni, késöbb már nem.
Ilyen hülyeséget! Méghogy annyi terhet, amennyit kirótt ránk az élet. Másnak semmit nem ró ki??? Élhet boldogan? Lophat, csalhat, hazudhat büntetlenül?
Milyen felejtésröl beszélsz? Nem fogom, és nem is akarom elfelejteni a gyerekemet. Ahogy te sem a te kislányodat.
Nem tudom, hogy nekem könnyebb, vagy nehezebb mint kicsinapnak. Talán könnyebb, mert nem ismertem élve, vagy talán nehezebb, mert csak a hasamban élt és a kinti világban már csak holtan láthattam. Mindkettönknek nagy és fájdalmas veszteség.
Mindketten csak a saját esetünkböl tudunk kiindulni - az elsö trimeszterbeli veszteség kevésbé fáj, mint ez.
Egyrészt igazad van, másrészt meg nem.
A terhességek 20%-a végződik vetéléssel az első 12 hétben. A megszületett babák pár ezreléke hal meg 1 éves kora előtt.
Ez a pont annyit bírunk el, amennyit ránk mérnek ez meg annyira nem jó mondás...Hát én nem szeretném elbírni, és alig-alig bírom el...
És felejteni sem akarok, nem is lehet, és nem is kell. Soha, de soha nem felejtem el a kicsi fiamat.
Hiába tudunk, pontosabban tudtunk természetes úton teherbe esni (az, hogy korábban tudtunk semmire sem garancia) az nagyjából semmit sem jelent. Ki kell tudni hordani, meg kell tudni szülni élve, időre, és haza kell tudni hozni a kórházból.
Én nem érzem úgy, hogy az én tragédiám a legnagyobb. Nem, egyáltalán nem. Kata helyzete valahol még sokkal nehezebb. De nem hasonlítható egy első trimeszteres vetéléshez, én is átéltem, tehát pontosan tudom.
Úgy érzem, felesleges összehasonlítani ezeket a tragédiákat. Mindenkinek a saját tragédiája a legnagyobb. Mindannnyiunk élethelyzete más. Egy nagyon bölcs és kedves ismerősöm mondta (és mélyen egyetértek vele), hogy ha csak egy pillanatra is átvennénk a vállunkra egy másik ember terheit, lehet, hogy megroppannánk annak súlya alatt. Pont annyit bírunk el, amennyit kirótt ránk az élet.
Mondhatnám én is, hogy milyen jó annak, akinek természetesn úton lehet babája és bárcsak nekünk is sikerülhetne, semmi bajunk nem lenne a világon - még így sem, hogy nincs velünk a kisbabánk. Mert nekünk ez nem adatik meg. És nem elég, hogy végig kell küzdenünk magunkat a lombik útvesztőjén, még az is megtörtént, hogy az évek óta várt kislányuk down kóros volt és nekünk kellett meghoznunk azt a döntést, amiről soha nem gondoltam, hogy meg kell hozni.
De hiába hasonlítgatom magam másokhoz, nekem nem könnyebb. Az én terhem, a mi terhünk és nekünk ezt kell végigcsinálnunk. És ettől nem gondolom, hogy másnak nem fáj annyira, hogy elveszít mondjuk egy 9 hetes magzatot. Nem tudhatjuk, hogy azért a 9 hetes magzatért ki és mit tett meg, hány évet várt, milyen reményeket fűzött. Tény, hogy minél tovább van egy baba az anyukája hasában, annál nehezebb feldolgozni a történteket. De nem csak ez az egy tényező nehezítheti a gyászt és a felejtést.
el is hiszem.
és én nem is tudom hogyan reagálnék ilyen helyzetben. lehet nem lennék erős mint ti.
az ismerösöd egy kisfiú boldog anyukája volt, és egy lány ikerpár szomorú anyukája.
abban teljesen igazad van, hogy a gyászt mindenki másképp dolgozza fel. kicsinapnak és nekem igen különbözöek az elképzeléseink erröl, voltak vitáink is ezzel kapcsolatban. abban maradtunk, hogy nem értjük meg a másikat, de elfogadjuk ezt a másságot.
egy újfajta normális, vagy legalábbis mások számára normálisnak tünö életet talán lehet élni, de ez meg sem közelíti az elözö normálisat. a biztonságérzetet, jövöképet veszíti el az ember egy halott babával. szerintem ez nem jellemzö egy elsö trimeszteri vetélésre - nekem legalábbis akkor nem volt olyan érzésem, hogy kihúzták a talajt a lábam alól.
Én nem így tapasztaltam. Azok, akik akarnak újabb babát, azok képesek feldolgozni és elengedni az elveszített babát. Mert hidd el, másképpen nem működik. Mert tudom, hogy milyen volt az első együttlétünk a fiam elvesztése után. Akkor még nem voltam készen rá.
Egy gyerek gyászolása teljes életen át tartó folyamat. Nem lehet rajta túl lenni. El lehet jutni egy olyan szintre, amikor már képes az ember egy új fajta normális életet folytatni, de sem ő, sem az élete nem lesz már a régi. Ez illúzió.
igen tudom én azt a bánatot érzést nem is tudom elképzelni. remélem soha nem is fogom.
Hogy mennyire ugyan azt írtuk.:-)
ezt el is ismerem. én sztem belepusztulnék egy olyan esetbe. Itt konkrétan nem is azokra értettem akik úgy vesztették el hanem azoknak szólt akik vetéltek.
amikor első fiamat vártam akkor a szenny váci khba kellett befeküdnöm. volt ott egy ismerősöm aki egypetéjű ikerlányokat várt. az orvosok hanyagsága miatt sajnos a 36-ik héten mindkét baba meghalt pedig lehetett látni uhun hogy már összegabalyodtak lassan ver a szívük ha akkor megcsászározzák őt akkor most élhetnének. mikor legközelebb találkoztam vele már egy kisfiú boldog anyukája volt.
itt sztem nem lehet okosan tanácsot adni senkinek sem mert mindenki másképp dolgozza fel a gyászt. van aki évekig és ez alatt az idő alatt anyira görcsösen akarja hogy a lelki teher miatt nem jön össze. sajnos mindenkinek magában kell valahogy gyógyírt találni a bánatra. viszont kibeszélni kiírni az már egy jó kezdet.
egy hukép égetéssel vagy csak eltesszük a szekrénybe. de azért az a baba örökre ott lesz a szüleik gondolataiba szívükbe. és ez így a jó.
ne haragudj, de ez nem egészen így müködik!
egy elsö trimeszteres vetélést nem szabadna összehasonlítani egy szülés körüli halálozással, vagy egy néhány hónapos baba elvesztésével.
én is tudom miröl beszélek, hiszen nekem is volt egy vetélésem a 9. héten, de teljesen más a szülés elött 5 nappal azzal szembesülni, hogy a teljesen egészséges gyereked holtan fog megszületni néhány órával késöbb.
vagy ott van kicsinap, aki betöltötte a 24. hetet, a kisfia koraszülöttként jött a világra, 4 hónappal és 4 nappal késöbb mégis meghalt.
szóval lehet reménykedni a 12. ill. a 24. hét elérésében, de ez nem garancia semmire.
Sikerülni fog!!
Mi már régen benne vagyunk a babás projektekben, hiszen 2003 novemberében kezdtünk bele először. És azóta sok-sok emberrel kerültem kapcsoltba, és mindenkinek lett gyereke! Volt ugyan, hogy nem vér szerinti, hanem örökbe fogadott, de lett!!
Persze, de azért ne haragudj, ha azt mondom, hogy első trimeszterben elveszíteni egy kisbabát nem hasonlítható ahhoz, ha van egy középidős vetélésed, vagy a finisben hal meg a babád, vagy, mint az enyém 4 hónaposan hal meg. Ez nem olyan, hogy megrázod magad, és mész tovább...
Nekem is volt első trimeszteres vetélésem, tehát tudom. Az teljesen más volt.
Túl lenni az első 12 héten semmit sem jelent számomra, és még itt sokak mások számára sem. És a 24. hét elérése sem jelent semmit.
Ronika, nagyon sajnálom ami veled is történt. De te pozitívan hatsz rám, mert látom hogy sikerülhet!!!!!Nekünk is sikerülni fog biztosan, mi augusztusban próbálkozhatunk újra. Addig tornázok, tartaom a súlyom, szóval én is rákészülök már.
Sziasztok.
mindenki fogadja őszinte részvétemet először is.
nekem igaz van 5 szép egészséges gyermekem de közben volt 3 vetélésem is. Igaz az én testem miatt.
elsőnél mikor még csak fejlődött de nem tudtam érkezéséről megműtöttek altatásosan orrmandulával. 8 hetesen halt el. rá 3 hónapra megfogant a 3-ik fiam:)
a második vetélésemnél infulenzát kaptam a korai terehességem alatt és 7-8 hetesen elhalt. rögvest rá terhes lettem a lányommal:) nem is volt mensi sem.
az utso vetélésem most november 23-án volt. Ez egy rettegett hónap volt mert a juliusi topikban 10 lányból 8 elvetélt.
ez a vetélésem nagyon durva volt. beteg voltam megfázással, be volt gyulladva két fogam és bűzös barna folyásom is volt. nem is egy napig voltam a khban a műtét után hanem 5 napig láz miatt. És a szervezetemnek 3 hónap kellett hogy regenerálódjon. pl az első menszeszem olyan brutál erős volt mint ha vetéltem volna megint. akkor ürült újra gondolom.
most 6 hetes várandós vagyok. napi legalább 6 szem utrogestant szedek. viszont ez sem zajlik zökkenőmentesen mert a fülem begyulladt augmentint kell szedjek rá. rettegek. igen félek. várom hogy rendbe leteljen a 12-ik hét. utána kicsit fellélegezhet az ember de akkor meg a 24-ik hetet várja. ha ez is eljött utána a szülést. sajnos az egész terhesség várandósság rettegéssel telik annak aki átesett már halva szülésen vagy vetélésen.
viszont nem szabad búnak esni. meg kell siratni az elveszett babát kisírni utat engedni a fájdalomnak és ha mersz belevágni akkor bátran vállalni a következőt.
Az én kisfiam meg holnap már fél éves lenne...És 2 hónapja halott...
Mi már próbálkozunk, az első hónap nem sikerült, de nem is számítottam másra, az volt az első ciklusom a szülés óta, és lelkileg sem voltunk még készen rá. Viszont 28 napra jött meg, ez jó.
Elmentem dokihoz, fogorvoshoz, próbálok mindent szépen elintézni. ÉN is visszamentem dolgozni, nekem sem segít, totál nem tudok koncentrálni, és legkisebb lelkesedés sincsen bennem.
Állandóan beleütközök váratlan rossz dolgokba. Nem szeretek eljárni itthonról, de a gyerekek miatt azért sokat mozgunk.