Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
,,Huszonhét vagyok, anyámmal élek"
Létrehozva: 2014. január 20. 10:51
Tizennyolc és huszonkilenc év közötti fiatalok, akikben egy dolog közös: eszük ágában sincs elköltözniük a szüleik lakásából a közeljövőben - holott pár évtizede ez még evidens volt. De vajon mi vezérli az új generáció tagjait: a kényszer vagy a kényelem? Egy huszonéves fiú és egy édesanya segítségével próbáltuk megtalálni a választ.
Nők Lapja Café: ,,Huszonhét vagyok, anyámmal élek\"
Nők Lapja Café: ,,Huszonhét vagyok, anyámmal élek\"
Nem hiszem h magyarazkodnom kellene, de azert megis:-)))
Soha senkire nem akaszkodtam ra, ez mindig forditva tortent es a szerelmet sosem neveznem akaszkodasnak:-)))
Ha nem estem volna szerelmebe nem megyek ferjhez,es ha nem megyek ferjhez akkor meg 28 eves koromig talan otthon eltem volna, ugyanis akkor ismerkedtem a mostani ferjemmel:-)))
Egyik sem lett volna drama:-))
Mas dolgokra vagyok buszke vagyok az eletben, de ez a topik ugye nem errol szolt:-)))))
Szerintem ezt a fiatalok többsége meglépi amikor a szakmájában nem talál munkát.
En anyuekkal eltem 23 eves koromig, aztan viharos gyorsasaggal ferjhez mentem es elkoltoztem pedig imadom a szuleimet es ok is engem:-)
És ha 23 évesen nem tudsz ráakaszkodni egy pasira?Akkor mi van?
Erre mia fenét vagy büszke?
Egyetertek, engem is ledobbentett a cikk. En anyuekkal eltem 23 eves koromig, aztan viharos gyorsasaggal ferjhez mentem es elkoltoztem pedig imadom a szuleimet es ok is engem:-) A tesom most 29 eves, ket honapja koltozott el van jol fizeto meloja, kocsija, baratnoje es anyuek soha nem kertek h koltozzon el, sot.
Mondtak h addig marad amig szeretne, nem kellett semmibe beleadnia csak eldegeltek boldogan anyuek hazaban:-))
Aztan az egyetem utan most ert meg magatol arra, h onallo eletet kezdjen vegre magatol, es a szuleim pedig elvezik a kettesben toltott eletuket. Ettol fuggetlenul barmikor hazamehetunk ha szeretnenek tart karokkal varnak:-))
Volt idoszak amikor az uj ferjemmel az anyosomeknal laktunk kvazi kenyszerbol, megis orultek, imadtak es tokjol elvoltunk aztan vegre talaltunk egy nekunk tetszo hazat es vegre elkoltozhettunk.
Az anyosom elhetetlen, vele egyutt elni...rengeteg turelemmel jar, megis nagyon szeretjuk egymast es ott is sirva bucsuztam:-))
En a huszoneves eretlnesegemmel minimum szivrohamot kaptam volna ha anyuek kitesznek egy boronddel, h "jol van lanyom menjel, mert nem egeszseges egyutt elni". Mivaaaan?:))))
Apuek mindig segitettek, vigyaztak ram..en az orvoshoz is az anyukammal megyek a mai napig mert en korantsem tudok olyan jol helyzeteket kezelni mint o, es amikor megis arra kenyszerulok h nelkule menjek a ferjem fogja a kezem:-))Mindegy gyerek mas:-))
Persze volt olyan orvos pesten aki kozolte , h en mennyire el vagyok kenyeztetve h meg most is a szuleim jonnek velem a dokihoz, es ekkor Anyu nagyon kedves es udvariasan csak annyit mondott:
Nincs elkenyeztetve, csak szeretve van.
Elmosolyodott es adott egy puszit a homlokomra az orvos pedig egy megjegyzest sem tett utana:-))
Nemtökmindegy,hogy ki meddig,mikor,hol és kivel él?
Törődjön már mindenki a maga életével,jobb lenne a világ.
Elolvastam a cikket....szívszorító.......
Ultimátum a lánynak,hogy 26 évesen költözzön el,a fiú azért nincs kidobva mert belead a rezsibe meg megjavít dolgokat.....
Szerintem egyetlen öreg se csodálkozzon,amikor majd bebaccák az öregek otthonába,elfekvőbe,stb.....vagy csak simán kimennek külföldre,a szülők meg kapják be.
Bármennyire is idegesítene mondjuk valamelyik gyerekem az együttélés során,soha nem tudnám azt mondani,hogy menjen el. Hogy is mondhatnék ilyet? Nekem már az fájt,szó szerint,elszorult a gyomrom is,ahogy a cikket olvastam,hogy milyen érzés lehet egy gyereknek ez..... mert persze,le kell válni előbb-utóbb,családot kell alapítani,stb,de a szüleink szeretete meghatározó marad életünk végéig.És ez az érzés,hogy a hátuk közepére nem kívánnak,egy gyereknek még felnőttként is nagyon nagyon nagyon rossz érzés lehet.....
A frissen végzettek örülnek, ha egyáltalán el tudnak helyezkedni.
Tehát a többet dolgozni, mást dolgozni nem opció.
Mit kéne tenni annak érdekében, hogy többet keressenek? (nem beszólásnak szánom, csak a félreértés elkerülése végett
)
Nyilván egy részt a kényelem, egy részben az infantilitás, sokszor a kényszer- nincs miből, elég ritkán a spórolás későbbre, vagy éppen lakásra, amikor házasság, egyetem, akármi utaán házasság lesz és nagyon kell majd. De ez a legkevesebb.
Az infantilis kényelem a legtöbb, 27 évesen a használt holmimat, gatyám, ingem nem volna arcom anyám elé lökni.
Nekem tetszett pl. a Dallas c. sorozatban, hogy hiába voltak gazdagok, a család mégis együtt élt. A légkörét nem kívánom senkinek!
Viszont, ha egy családban meg tudják tanítani a gyereknek a toleranciát, egymás tiszteletét, akkor sokkal gazdaságosabb - már ha van hozzá alapterület - ha együtt éldegélnek kidolgozott szabályok mentén.
Miért jobb lakótársakhoz alkalmazkodni az albérletben, mint a saját családhoz?
Nem mondom, hogy gyakran összejön a látványos surlódások nélküli élet, de ha sok jó ember kerül össze ...
Így már teljesen érthető az állandó czesztetésed mások felé.
Bármi is a téma, te mindig kullogsz mások után és belepofázol, belekötsz mindenbe, mindenkibe.
Most, hogy így kiállítottad magadról a bizonyítványt, jó lenne ha magadba szállnál.
Nem szóltam eddig, de irtó nagy pofád van mások felé, holott lehet hogy ők fel merik vállalni a véleményüket, amit te csak most mertél megtenni.
:))) kb az emlősök nagytöbbsége többgenerációs családokban él... pl a majmok is akik még hasonlítanak is... de tényleg pár magányos ragadozófajt kivéve mutass már kicsinyét magányosan nevelő emlőst.. ponthogy a generációk együttmaradnak.
ajánlom a David Attenborough sorozatokat vagy bioszkonyveket ha nem hiszed...
Érdekes volt olvasni a hozzászólásokat. Akármilyen sokfélék is, (lehet, hogy ellentmondásosan hangzik) mégis mindegyikben van valamennyi igazság szerintem.
Sokfélék vagyunk. A szüleink is azok. Kinek ez a jó, a másiknak az borzalmas lenne.
Én 25 évesen költöztem külön anyámtól. Nem vettem lakást, máshogy alakult a szitu, de ez most lényegtelen. Akkor már régóta dolgoztam. Emlékszem, sokan cseszegettek, mert agyilag akkoriban felfoghatatlan volt, hogy ha egy lány nem megy férjhez, akkor mi a francnak akar különmenni a szüleitől. (nekem akkor már csak anyám élt). Nos, én még ezt is egy örökkévalóságnak éltem meg, mert ha tehettem volna, már 16-17 évesen különköltöztem volna. Ilyen elementáris vágy volt bennem az önállósodásra. Szóval innentől számítva iszonyat hosszúnak tűnt az az idő, amíg tényleg külön tudtunk menni. Akárhogy szereti az ember az anyját, számomra akkor is már olyan egészségtelen és kibírhatatlan volt vele együtt lakni. Nagyon különböző típusú emberek vagyunk ő meg én. Más volt a társaságunk, az életritmusunk, a napi beosztásunk, a hobbink, minden. Hozzám jöttek a fiatal barátaim, hozzá a halottsiratók. Én bevittem a szobámba a vendégeimet, anyám nem, így a konyhában ültek le a nyanyák és mindenbe belekötöttek: miért azt eszem ebédre, miért azt iszom, miért dohányzom, miért szól a magnóm, miért olyan a hajam színe, stb. stb. Egy darabig jól nevelten tűrtem, de aztán kénytelen voltam kiutálni a ronda vén banyákat. Erre anyámmal lett konfliktus, hogy mindenkit elüldözök. Én mindig nyüzsögtem, jöttem-mentem. Anyám meg leült a tévé elé csipegetni. Én szerettem kommunikálni, ő kummogó alkat, napokig nem is szólt hozzám. Ha még pár évig otthon laktam volna, szerintem megöljük egymást. A mai eszemmel már 18 évesen elhúztam volna egy albérletbe, még ha annak az az ára, hogy szárazkenyéren és vízen élek is.
A bátyám pont az ellentéte. Ő fiatalon nősült, gyereke lett, elköltözött. De minden nap futkozott haza anyucihoz a kaja miatt, süti miatt, panaszkodni, meg hogy a gyerekére vigyázzunk. Ő még válás után is hazaköltözött volna, ha lett volna hely. Amin kiakadtam, hogy még évekig kulcsa volt és azzal járt be. El lehet képzelni, így mennyi intim szférája lehet az embernek, ha tudja, hogy bármikor rányithatnak.
Egyébként szerintem valóban sokan elköltöznének, csak pénz híján nem tudnak. Nekem van egy barátnőm, ő már elmúlt 40 éves. 2 éve tudott lelépni otthonról, mert sikerült egy külföldi meló neki meg egy pasival is összejött. Fogalmam sincs, hogy bírta eddig az idős muterjával meg még a bátyjával is együtt.
De van egy olyan fura divat is, amit végképp nem értek. Házunkban lakik (lakott) 2 "fiatal" srác, bár már ők is 40 fele ballagnak. Mindegyiküknek sikerült lakást vennie, bár családja még egyiknek sincs (mégcsak felesége sem). Viszont minden megáldott nap hazajárnak kajálni (nemcsak hétvégén). Sőt, egyikük péntekenként egy nagy szemeteszsákban nyühüli fel a harmadikra a szennyest a muterjának, aki kimossa, kivasalja neki a cuccait, és vasárnap a gyerek vállfán viszi el az élére vasalt ingeket. Nekem ez olyan fura. Külön is akarnak élni, meg nem is. Vagy csak a külön magánélet a vonzó, az önmagukról való gondoskodás már nem annyira? Ugató kutya legyek, ha értem. Én nagyon élveztem, amikor végre egyedül lehettem és berendezhettem a kis önálló életemet.
17 voltam amikor elköltöztem otthonról (2000), barátokkal hárman béreltünk egy kétszobás lakást, így mindenki kijött a fizetéséből, de szórakozásra, egyebekre már nem nagyon maradt. Suli mellett egy gyárban dolgoztunk, senkinek nem volt szülői támogatás
Kb 7 évig albérleteztünk így kisebb-nagyobb baráti társasággal, kisebb-nagyobb lakásban valahol jó "buli" volt. Viszont amikor megismerkedtem a férjemmel, akkor már nem tűnt annyira jónak, szerettünk volna kettesben is lenni, de nem nagyon volt megoldott.
Szerencsére a férjem munkáltatója fizetett albérlettámogatást, így külön tudtunk költözni és nem szakadtunk bele anyagilag.
Nem tudom, hogy ma belemernék e vágni ugyanígy. Nem hiszem.