Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szerettetek. . .
Írtatok. . .
Írtatok.
Olvastok is?
Szeressetek!
Mindennapjaim oktondi oka
Az élet üteme.
Én nem tudom, miért szól rólam,
rólunk, minden fojtott sikollyá szelídült blues-futam.
Gyomromban érezlek.
Te vagy bennem az éhség s te vagy a jóllakott tunyaság
Szívemben érezlek
Te vagy a szorítva szűkölő halál
s te vagy a nevető győzelem, amit a puszta akarat arat.
Agyamban érezlek.
Te vagy a szó, a kimondott s a félúton megrekedt
s talán te vagy minden meg nem született gondolat, ami mégis belefér
egy kecsesre sikerült, táncos mozdulatba, amit csak nekem kerekít az asszonyi szeszély.
Lelkemben érezlek.
Poklok és a mennyek egyformán sivár tornácain.
A szín vagy itt: kacér kék, türelmes zöld, lobbanó, fortélyos narancs
Az öl vagy, mely bársonyba foglal és befogad s sima mosolyú kurafivá békíti démonaimat
A hatalom vagy bennem, a kimondhatatlan nyugalom, az ok, hogy holnap is éljek s fölvegyem reggel a cipőmet, - ha megtalálom.
Itthon, 1998. Szeptember. 25
az idő mint lassú halál topog
fejemben gondolatok kusza boglya
egy tart mindig fogva
mikor ölellek már karomba
el nem engedlek soha
homályból sötét alak nyúl feléd
rád emeli remegő kezét
kapok utána de késő már
elillan, arcán kaján kéj
szemében üzenet, ne remélj
érzem itt van figyel, mindent lát
hogy elvegye életem csillagát
testem reszket agyam nyüszít
nem bírja e temérdek kínt
fényt akarok forró meleget
véget nem érő szerelmet
veled
porhüvelyem kínja démoni volna
mit felajzott tudatom lopva gondol
előás rejtett zugokból
elmém meghasad, összeroppan,
lábam nem visz tovább, megroggyan
titkolt vágyak örvényében
toporzékol agyam
képzelt gyönyör reményében
részegítem magam
hozzám szegődik csábítón álnokul,
éjjel gyötörve az álom cinkosul
s zihálva közelít délibábként felém,
boldogan ölelném, hisz úgy érzem enyém,
hajnali fényben tőrnek markolatja
megcsillan, húsomban forgatja,
sötét verembe taszít gúnyosan
kitépném szívemből vadul, flúgosan,
keresve az érzést mely tébolyít egyre
pusztulást nyomort átkot hoz fejemre,
rohannék előle, menekülnék, bújnék,
de tagjaim ólmok, s mintha nem tudnék
mozdulni, sem lépni, csak lélegezni halkan,
vágtámnak vége, felébredek lassan
:o))
És még nem is ismertem. . . .
Csodaszép!!!!!!!!!!! :o))
Gyötrő, komor. . . valódi szerelem!
De nem kér semmit önző módra! Nem!
Hogy boldogabb légy, üdvösségemet
Akármely percben átadnám neked,
S jó tettemet nem rónám soha föl,
Hogy meg se tudd. . . Csak néha, messziről,
Gyönyörködném sugárzó életedben,
S örömmel súgnám: Ezt én cselekedtem!
(Cirano)
Ha Ha tudtam volna, jössz,
eléd terítem szívem vérét, s szemem bogarát,
Arcom lett volna lábad szőnyege,
hogy puhán léphess pilláimon át.
Bocsáss meg érte, nem bírtam tovább,
hogy ne mondjam el egyszer legalább,
hogy néma nevetésed mily varázs,
mint tüzes pipacs, virágzó parázs,
hogy arcod izzik tőle, mint az ég,
ha a szürke, tompa napból már elég,
s az alkony minden tündérit ígér,
mi emberszívbe s éjszakába fér.
Leírtam homlokod, melyet a gond
-sötét király- uszályával bevont,
mely alól örökké borult szemek
mint messze felhőkből tekintenek,
elérhetetlen, bármilyen közel,
a lélek lelket, jaj mikor ölel?
És elfordultam, ne lássa anyám,
hogy könny pereg szememből könny után.
Elmondtam, milyen magas termeted,
lábujjra állva vállig érhetek,
s emlékeztem, hogy mily édes gyönyör
hozzád hajolni, s mennyire gyötör,
hogy mindig új vagy, idegen és más,
elporzó hullám, örök változás…
nyugtalan vággyal ég felé lehelsz,
ahogy borulsz, elomlasz, felemelsz,
az ölelés vagy, élő és örök,
az első mozgás, melyből a körök
indulnak s visszatérnek szüntelen,
lelkünk egymásban sohasem pihen…
És felriadtam -, régen hallgatok,
anyám mit gondol, jaj, kérdezni fog…
s zavartan mondtam: anyám, a kezét
ha látnád, milyen gyöngéd, barna, szép,
-és hirtelen elállt lélegzetem,
kezed éreztem hűlő szívemen,
és elfutottam, hadd legyek magam,
egyedül tiéd és zavartalan…
… most tudom, oly nagyon tiéd vagyok,
szivárványosak mind a nappalok,
hársillatúak mind az éjszakák,
s téged virágzanak künn mind a fák,
ezüstpárákban álmodó hegyek,
tündéri folyók feléd lejtenek,
melyek fölé az ámult ifjú hold
aranyló arca szomjasan hajolt,
s úgy csókolja a vizeket a fény,
ahogy emlékeimben téged én.
/Hajnal Anna/
Te vagy az, akit vakon is megtaláltam.
Te vagy az, akiért érdemes az élet.
Te vagy az, akibe egyszer majd belehalok.
(Kassák Lajos: Négy sorok)
Belső zsebedbe bújva
lehetne élni szépen
dobogós boldogságban
halálig szívverésben.
(Szécsi Margit: Körülötted bolyongok)
Idegeidben az a lobbanást,
tudod, melyiket, a villámcsapást,
amely megolvasztott, megvakított,
s egy percre csillagokig tágított,
s az utat közben, mely lángként sodort,
és mind a jót, ami előtte volt,
s az utózengést, mely oly lankatag
zsongatta még ájult tagjaidat,
mondd, a zuhogó, görcsoldó varázst,
testedben azt az édes robbanást,
azt a legfőbb, közös pillanatot,
melynek nevet még semmi sem adott,
hacsaknem vallás, s amelyben velem
együtt haltál-születtél, gyermekem,
mondd, de csak úgy mondd, hogy ne mondd ki, mit,
mondd, édes, azt a percet, s társait
(ne szólj, elég ajkad mosolya) -
el tudnád felejteni valaha?
(Szabó Lőrinc: Felejteni?)
csupasz a vállad, csupasz a vállam,
s akár a bőrre tapadó inget,
cipeljük pőre kétségeinket,
meg azt a terhes, meg azt az áldott, azt a keserves bizonyosságot.
Szándékot szándék félve kerülget,
karjatárt árnyék lopva feszül meg,
szólsz botladozva, szólok dadogva,
s legyűrnek félszeg, didergő félszek.
Szempillád néha nyugtalan rebben,
mint lüktetés a kötözött sebben,
s szavunk a semmi rácsához koccan
kétemeletnyi hűvös magosban.
Valami lomha időtelenség
süketen kongja ideges csendjét,
s ebből a csendből,
ösztönünk börtön-odvából feltör,
feltör dübörgőn az a parázsló,
magát veszejtő, meg nem bocsátó,
el nem eresztő, eszelős, fojtott kényszerűség,
vérünkbe oltott védtelen hűség,
az a sikoltó, láncokat oldó, borzongó óhaj,
sunyi, kegyetlen,
emberi szóval nevezhetetlen,
amitől félsz, és amitől félek,
amiért élsz, és amiért élek.
(Majtényi Erik:Virágének)
". . . ha megszeretlek,
kopogtatás nélkül bejöhetsz hozzám.
De gondold jól meg.
Bántana, ha azután
sokáig elkerülnél. . . " (József Attila)
Mikor az est szellő uszálya lebben,
S madár dalol a zöldellő ligetben,
Mikor az égen első csillag ég,
S a nyárfa lombja suttog halk mesét,
Bíborba nyíló álmod alkonyán
Gondolsz-e rám?
Ha lelked, mint egy mámoros madár
Az ég sötétkék bársonyára száll,
Mikor a fényt koszorúba fonod,
S azzal köríted tiszta homlokod,
Repeső vágyad tündér hajnalán
Gondolsz- e rám?
Én minden este kis faludba szállok,
Hol most javában nyílnak a virágok,
S szívem titkos, halk ütemre dobban,
Ha látlak olykor állni ablakodban;
El-el merengsz… s ugy érzem, igazán
Gondolsz reám! Wass Albert (1926)
Biztosan van mindenkinek egy szerelmes verse, amit megoszthatna velem!
Írjatok!!! :)))
Hálás köszönetem a sok gyönyörű versért és a segítségért! :)
Az "Adj egy verset" fórumról már kigyűjtöttem a szerelmes verseket, most ellátogatok a "Legkedvesebb versem"-re is. Aztán jöhetnek sorba az általatok ajánlott honlapok. . .
Mindent összegyűjtök, amit csak találok. Ha kész lesz a gyűjteményem, nagyon szívesen elküldöm bárkinek, aki igényli. :)
Benne van szívemben, fáj
Arcom mögé rejtem
Hajnali álmom
Életem részévé vált
S halkan kiáltom
Mindazt ami ég, ami vágy
S eltölt a szomorúság
I.
EGY BOKRÉTA MELLÉ.
Van itt virág, tömérdek szép virág.
Szinük felséges, illatjuk csoda.
De a te lelked többet ér nekem,
Mint a virágok összes illata!
Amíg mosolygó, napfényes szemed
Szerény sorsomra nyájasan ragyog:
Nem kérek semmit. Mert mindenkinél
Elégedettebb, gazdagabb vagyok!
II.
KINCS.
Van egy kincsem: a te szíved!
Ezzel áldott meg az ég.
Ennél hűbb szív, ennél hőbb szív,
Ennél drágább, szeretőbb szív
Tán nem is volt soha még!
Ó ha ezt a drága kincset
Elveszítném valaha:
Én volnék e dús világnak
Legszegényebb, legsilányabb,
Legszánandóbb koldusa!
III.
IGAZÁBAN BOLDOG. . .
Igazában boldog
Csakis akkor voltam,
Amikor szerettem,
Amikor daloltam!
Én a jó Istentől
Ezt a kettőt kérem!
Szerelemmel, dallal
Holtomig beérem!
Holtomig e kettő
Bennem ki ne haljon!
Szívem is, dalom is
Téged magasztaljon!
IV.
HOGYHA EZT A. . .
Hogyha ezt a sok bűnt, rosszaságot,
Ezt a sok bősz, cudar embert látom:
Úgy érzem, hogy tán jobb volna nékünk
Nem is élni ezen a világon!
De mikor te átölelsz, megcsókolsz,
Mikor otthon együtt vagyok véled:
Akkor aztán sajnálom szivemből,
Hogy örökké nem tarthat az élet!
V.
FIDES.
Bár néha búsnak, közönyösnek látszom,
Egész valóm mély szerelemben ég.
A láng, amit te gyujtottál szivemben,
Mint Veszta-tűz lobog mindegyre még.
A láng, amit te gyujtottál szivemben,
Nem szalmatűz volt, drágám, angyalom.
Nem nagy szeszély, melyből kis szerelem lesz
Nem!. . . Sírig tartó, gyöngéd vonzalom!
Im, bizonyítom a te hű sziveddel,
S te bizonyítod holtomig velem,
Hogy a világon semmi sincs erősebb,
Szilárdabb, mint a gyöngéd szerelem!
- 1881. -
Veled örökké! Ó mi szép,
Mily édes lesz az élet!
E nagy világban, kedvesem,
Együtt bolyongni véled!
A vándort csillag vezeti,
Mosolygó szemed engem.
Felhő takarhat csillagot,
De a te szemedet nem!
E tiszta ég el nem borúl,
Meg nem törik sugára,
Csak néha ejt szent harmatot
A mások bánatára.
Pacsirta-hangod dallama
Ébreszt föl kora reggel, -
És éjjel, mint a csalogány,
Elringatsz énekeddel.
Megyünk ki a mezőre és
Apró virágit szedjük. . .
S mindazt, mi gőg és hiuság,
Szivünkből kinevetjük.
De hogyha jő egy védtelen,
Az vendég lesz minálunk.
Enyhítni szomját, üdítő
Forrás-vizet kinálunk.
Járunk-kelünk a földön át
Mint két eltévedt gyermek,
Míg értünk küldött angyalok
Végtére majd föllelnek.
Akkor, szerelmem, elmegyünk
A kedves angyalokkal,
Egy földön kezdett, végtelen,
Örökbe játszó csókkal!