Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
"Kiírlak magamból, meggyógyulok.
Állok melletted, ahogyan máskor más mellett nem, és annyira szeretnélek szeretni, nem is tudod, nem is tudom, érzem, érzem. Most úgy teszel, mintha, azután mégsem, és én nem nézek Rád, közömbös leszek, mostantól az akarok lenni és nem akarok a szádhoz érni, mint régen, mint tegnap. Mint egy perce még. Megérint, hogy itt vagy és úgy teszek, mintha másvalaki volnál és én se én, hanem az a másik lennék, aki nincs itt, akit nem érdekelsz. Már nem akarom megsimogatni a fejed, megnyugtatón és forrón és kinevethetően és banálisan. Nem akarom a szemedet nézni, amíg könnybe lábadok, nem akarlak megcsókolni és nem akarom, hogy megcsókolj. De mosolygok is Rád, és nem kerüllek el, szóba elegyedünk, beszéljük ostobán a semmit. Hétköznapi leszek Veled. Nem vagyunk ünnep többé, kár, hogy egyetlen percre se voltunk. Nehéz a szívem, de majd ha akarom, nem fáj. Nevetek magamon, új-kamaszként: mindegy, ugye mindegy. Gondolsz-e bármire, ha látsz, ha látlak, mit gondolsz? Jó így? Így jó most? Már nem akarlak meghódítani, álmomban látott kép vagy, és én nem kereslek ébren, majd ha tudlak, nem kereslek. Nem kívánlak és nem akarok a testedhez érni, mohó markolással és cirógatással. Tévedés, hogy megszerettelek, nem megszerezni, nem birtokolni akarlak, nem, nem, inkább a semmi. A halálos közömbösség. A csend, mint sikoly. Így akartad, akarjuk akkor így. Meggyógyulok. Kiírlak. Magamból.
Csak rám ne nézz."
Szerelemre vágyom!
Már a múlté régi üdeségem,
szemem fénye is megfakul lassan,
de a remény még nem hal meg bennem
csak a legutolsó pillanatban.
Szívem újra szerelemre vágyik,
testem tüzes, izzó szenvedélyre...
Szeretni szeretnék mindhalálig,
pedig fel kéne tán adnom végre!
Tán az tudna olyan nagyon kívánni,
aki ismerte az ifjúságom...
aki tudna hinni bennem, s várni,
hogy az álmát én valóra váltom.
Harcos Katalin
Őri István: Csend
Ne kérdezz semmit
csak ölelj
s ha én kérdezek
ne felelj
csak ölelj
mert most erre van szükségünk
a hangtalan melegre
a néma üzenetre
hogy legyünk szeretve
egymás által
nagyon
túl minden határon
az életig
a halálig
a szenvedésig
a boldogságig
hogy elfeledjük
a jelent
hogy, kit te szeretsz
s kit én is,
messze ment
Életünk elhagyott
de egymásnak megmaradtunk
hogy feledjünk
s szeressünk
nagyon
hát ne kérdezz semmit
csak ölelj!
Itt már a szavak mitsem érnek,
csak nézni kell és nem beszélni,
se kérdeni, se válaszolni,
csak nézni kell, csak nézni, nézni.
Lesni, amit szép arcod izmán
parancsolnak csöpp rándulások,
s ha keskeny űr szakad közébünk:
felmérni az arasznyi távot.
Szemekkel mindent megbeszélni
ékesszóló sugarak által,
s meleg, bársonyos egyességre
jutni egy titkos kézfogással.
Megérezni, amit te érzel,
kimondani, mi nyelveden van,
előbb dobbani a szívednél,
csókod előzni csókjaimban.
Itt már a szavak mitsem érnek,
ne szólj a száddal, csak szemeddel,
a szerelem akkor beszédes,
amikor beszélni már nem kell.
Ha most valaki halkan idejönne,
idelopózna a hátam mögé
és megkérdezné: fáradt vagyok-é?
Kicsi kezét, mint tearózsa szírmát
finom-borzolón fürtjeimbe lökné
s én azt hinném, hogy úgy marad örökké.
Leoldaná selyempuha kendőjét
és vállamra tenné, hogy meg ne fázzam.
Ajkával mérné: nincs-e lázam?
Nem lenne szava, nézne csak,
míg én hallgatnék magamat keresve,
lelankadva egy félbemaradt versre. . .
S ha már szabályos lett a pihegésem
és lelkem földjén álom-eke szánt át, -
vigyázva, halkan elfödné a lámpát. . .
/DSIDA JENŐ/
Keresek egy verset de sajnos sem a címét, sem az íróját nem tudom. Csupán foszlányokra emlékszem belőle. Búcsú vers, az írója búcsúzik kedvesétől. Valami olyami is van benne hogy megteríti az asztalt és most is két főre és gyertyát is rak ki talán..A végén pedig valami olyasmi hogy olyan leszek nélküled mint veled voltam..
Mikor ezt a verset hallottam nem voltam olyan helyzetben, hogy az íróra vagy legalább a címre emlékezzem.
Remélem valakinek eszébe jut erről a kevés információról is valami.
Előre is köszönöm!
Dóri
Bijou : Tánc
Maradt még a táncunk után
Pár emlék s egy szép színes álom
Maradnék, ha tudnám hogyan
Ha volna még egy dalunk
Ha lenne még egy lassú tánc
Egy éjjel s egy reggeli után
Elindulsz hogy új csoda várjon
De lesz még egy szép délután
Mi úgy lesz majd a miénk
Hogy nem zavar hogy késő már
Még a táncunk után
Pár emlék s egy szép színes álom
Maradnék ha tudnám hogyan
Ha volna még egy dalunk
Ha lenne még egy lassú tánc
Nem vagyok sem ördög, sem angyal
De remélem hogy eljössz elém
Majd felveszem a szép kék kabátom
S így futok majd eléd
Így újra körbejárjuk a várost
És benézünk a felhők mögé
Így keresve a szép régi álmot
Míg elmúlik a varázs
És véget ér a lassú tánc
Keresném az ellopott időt
Maradnék de nincs mire várnom
Elfutnék a kérdés elől
Hogy merre visz az utam
Ha véget ér a lassú tánc
Egy váratlan kaland
Egy táncnál is többet ígérhet
Nevetnék, csak lennék már szabad
Csak múlna el a varázs
És kezdődne egy újabb dal
Nem vagyok sem ördög, sem angyal
De remélem hogy eljössz elém
Majd felveszem a szép kék kabátom
S így futok majd eléd
Így újra körbejárjuk a várost
És benézünk a felhők mögé
Így keresve a szép régi álmot
Míg elmúlik a varázs
És véget ér a lassú tánc
/Hártó Szilvia/
Vita aeterna
Ne nézd, hová vezet, s mi fájdalomba visz
szeretni bárkit is, kivel
e földi körhintán csak úgy véletlenül,
s oly szükségképpen találkozol!
Te állsz, ő szembejön, röpíti őt a gép,
arcodba néz, kapaszkodik,
és jól tudom: rémítő gyorsan elforog
- de hát nem ő akarja így!
A kaktusz négy-öt évben nyitja szirmait,
s négy-öt nap teltén hervad el,
de mondanád-e: akkor kár is nyílnia,
ha ily rövid szépségre jó?
Hogy ki meddig miénk, az nem ránk tartozik,
a mi dolgunk szeretni őt.
Ha félsz, ne nézd a körhintát reménykedőn,
tudod, hogy úgyis elforog!
Ajándék légy, aki ön-sorsáról mit se tud,
ki örömöt nem vár, csak ad,
s akkor talán a hinta egyszercsak megáll,
s a kaktusz nyitja szirmait.
Értelme magvait a sorsom
szétszórja már, mint záruló virág.
Félelmeim úgy könyörögnek érted,
mint égre kulcsolt ágú őszi fák.
Amerre lépek: szétterülve, törten,
emlékeink hullt erdője zizeg,
s levéltelen napjaim ágbogán át
eget betöltve sóhajt a neved.
Ordítanék utánad, de hiába:
oly néma vagyok, béna, mint az állat,
és mint a kő, mely megütött, s utána
ha belerúgsz, még felvérzi a lábad.
Hegedűként, felsodort idegekkel,
kiszáradva és megfeszülve élek,
oly vágyakkal utánad, hogy vonótlan
sikolt, szikrázik belőlem az ének.
Mi volna, ha megtudnám, nem szeretsz?
Ha egy reggel nem kelne fel a Nap,
akkor volnék csak boldogtalanabb.
De ebbe az írtózatos sötétbe,
belesütne emléked régi fénye,
s mint a vakond a sűrű föld alatt,
elindulnék hogy megtaláljalak.
S mi volna, hogyha megtudnám: szeretsz?
Megírnám, hagyj el s felejts el hamar,
mert különben sóbálvánnyá meredsz.
Két szív közül mindig csak egy szeresse
a másikat, ha elmegy, ne keresse:
a kölcsönös szerelem szörnyen éget,
kettős önzése pusztító enyészet!
Jékely Zoltán
Tüzes, sajgó seb vagyok, égek,
Kínoz a fény és kínoz a harmat,
Téged akarlak, eljöttem érted,
Több kínra vágyom: téged akarlak.
Lángod lobogjon izzón, fehéren,
Fájnak a csókok, fájnak a vágyak,
Te vagy a kínom, gyehennám nékem,
Nagyon kívánlak, nagyon kívánlak.
Vágy szaggatott föl, csók vérezett meg,
Seb vagyok, tüzes, új kínra éhes,
Adj kínt nekem, a megéhezettnek:
Seb vagyok, csókolj, égess ki, égess.
Kedves Carei*
Boldog új évet kívánok és bátorkodtam a versedet az általad feltett képre írni!!
Remélem nem haragszol meg érte!
Üdv.
tisztelettel és sok szeretettel
Carie
P. Pálffy Julianna
Tündértánc
dallamot lépnek,
apró lábak táncolnak
- álom zongorán
álomból - valóságba
átlebbenő tündérlány
2007.12.18.
P. Pálffy Julianna
éjféli gyertya
gyertyaláng lobban
illatos méze hozzád
visz gondolatban
2007. 12. 16.
Kívánság haiku
tenyeremben az
arcoddal, selymes tavaszt
ígérjen a tél
2007.12.13.
Köszönöm kedves Carie*.
ÉN TÉGED TUDLAK
Nem rejtőzhetsz el már előlem,
nem menekülhetsz. Fogva tartalak.
Rab vagy. S megalvadt bánatomban
már csak rabságod vigasztalhat.
S hogy még gonosznak sem kell lennem:
ha futni vágysz, én futni hagylak.
S milyen könnyű szívvel! hisz tudom már:
emlékeimtől visszakaplak.
Egy mozdulat, egy szó, tekintet…
bennem, köröttem rezgő részek.
De ha úgy akarom, belőlük.
felépíthetem az Egészet.
Téged. S köréd a szobát, házat,
az utcát is a béna fákkal.
S a napszakot… Így kaplak vissza
tested köré varázsolt tájjal.
Mit rejthetnél el már előlem? –
Megtanulta szemem az ívet,
amit karod hasít a légben,
ha magadra húzod az inget.
S a guruló víz-gyöngyök útját
has és comb közt, a test árkában,
amikor nyújtózkodva, lassan
felállsz fürdés után, a kádban.
Kifosztottalak, lásd be végre,
elloptam, íme, minden titkod.
Tudom félő, lágy harapásod
s bőröd alatt az eret, izmot.
S mikor szeretsz: leheletednek
gőzét. Síró, kis lihegésed.
Megtanultalak én örökre,
nem rólad tudok már, de téged.
Én téged tudlak és úgy tudlak,
mint az isten, aki teremtett.
Rezgésből, árnyból és színekből
ujból és ujból megteremtlek.
Emlékké szépülnek a pillanatok...
Emlékké szépülnek a pillanatok,
hiába fogytak el a percek, nem
lettek hónapok és évek, mégis mi
voltunk egymásnak lélegzet, szomjat
oltó nedű, vad éhet csillapító étek.
Balzsam voltál a szívemen, fényem,
visszaragyogtál rám csillagom,
csak néha folyhatott titkon érted
könny az arcomon, mert úgy szerettelek,
gyengéden féltve - óvtalak magamban is -
s nem vártam semmit cserébe.
Ha téged álmatlanná sújtott a bánat,
magányod metsző hidegét sütötte felém
börtönbe zárt vágyad; és te, szikrázni
hívtál, lángoló örvényben mámortól édes
édenben élni, ahol megtanítottál engem,
- vagy én tanítottalak téged, kedves? -
csókdallamokkal szerelemzenélni.
2007
Marina Cvetjana
Neved
Neved-madárfiók tenyeremben.
Neved-mint jégcsap üdíti nyelvem.
Szájmozdulat-egyrezzenetű.
Neved-öt betű.
Szép labda, égbe szökkenő.
Ezüstszínű csengő.
Csendes tóba vetett
kavics visszhangja neved.
Döndül tompa zenével,
mint éji dobogás úgy enyész el.
Verdes, mint a magány,
homlokhoz szorított fegyver ravaszán.
Neved-tudod mi nekem?
Neved- csók lehunyt szememen.
Dermedt századok fagya enged,
hóra hullt csókjára nevednek.
Kék csobogású hűs italom,
neved álom, mély nyugalom.
Sziasztok!
Csak erre jártam...
Rajki Miklós: Látni
Úgy szeretném felkutatni,
Körbevinni, megmutatni
Mindent, ami szép,
Miben szíved-lelked gyönyörködnék.
Annyi szép van.
Annyi kis csoda.
Nézz ide, nézz oda,
Mi minden, mi szépnek otthona.
Egy bokor, vagy egy kis virág.
A fa, a fán meg egy ág.
Az ágon az éneklő madár.
Messze nézve, a végtelen határ.
Torony, mi a keresztet hordozza,
Harang, mi épp a delet harangozza.
Ember, ki megpihen,
Gyermek, ki hófehér, szívében-lelkében.
Ott egy pár, csókba forrva.
Eggyéváltan, boldog álmodozva.
Folyó, mi alattad folyik el,
Sirály, mi sikoltva ér vizet.
Vízen a híd, mi átvezet,
Kedvesed, ki fogja a kezedet.
Szellő, mi estfelé simogat,
Az éjszaka, mi szétválaszt napokat.
Ugye mennyi a szép?
Csak látni kell,
S magunkkal
Szívünkben vinni el.
Úgy szeretném megmutatni!
Tegnap váratlanul meghalt a szerelmem.
Birtalan Ferenc: A huszonegyedik nap
Eltelt egy nap, és újra egy,
és ez is együtt és veled.
Ennyi a halál, látod, ennyi.
Nem-lennem kell, hogy tudj ne-lenni!
Magad, belőlem haltad el,
de vagy, míg nekem vanni kell,
mert egylétünkben, anyagtalan
nincsed súlyát hordozom magam.
Hiába romlott össze tested,
bennem te maradsz csak egynek,
s ha bárhol is, ha millió darab vagy,
naponta újra, újra összeraklak!
Enigma
Sólymot nevelgettél cifratollú kedvest
Zúgó szélviharrá változik a szárnya
Elbújt tenyeredben, válladról etetted
Ronggyá szakad izmod körmének utána
Egyetlen aranytoll hullott az öledbe
Lángokba borítja, bárhol van, a házad
El mégsem parázslik, midig tüzesedve
Most hát te bocsásd el, vissza sose várjad