Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Szeretném elmondani!
Létrehozva: 2006. november 18. 10:57
Szeretettel köszöntök mindenkit!
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Biztosan mindenkinek van egy kedvenc verse, amit szeretne elmondani, de nincs rá lehetősége, nincs hallgatósága. Mondjuk el egymásnak!
Hallgassuk meg egymás kedvenc versét.
Arra gondoltam, hogy van magyarnóta topik, sok szép magyar nótával, de csak akkor tudjuk elénekelni, ha a dallamát is ismerjük. A vershez nem kell más, mint az, hogy szeressük.
Most a Karácsony közeledtével még inkább előtérbe kell, hogy kerüljön a szeretet, hiszen ez a szeretet ünnepe, hagyjunk fel egy kicsit a gyűlölködéssel.
Szeressük egymást! Szóljon ez a topik a szeretetről!
Az én kedvenc versem egyike:
Várnai Zseni:
Csendes éj…
A csendes éjben anyámra gondolok,
Szívemben most az ő szíve dobog.
Szegény özvegy volt, sokat szenvedett,
Nem volt egyebe, csak a szeretet.
Szájától vont meg minden falatot,
És ha mi ettünk, ő is jóllakott.
Játékot venni nem tudott nekünk,
Varrással kereste kenyerünk.
Ő mesterkélt ünnepre szép babát,
Levágta hozzá dús hajfonatát,
Gyöngyöt fűzött, topánkát varrt neki,
Hullottak rá könnyének gyöngyei.
Láttam a föld sok szép kirakatát,
De nem találtam hasonló babát,
Oly tündérszépet, olyan kedveset,
Nem ért más hozzá. Csak a szeretet…
A szeme kék, a haja barna volt,
S a kóc mögött picinyke szív dobolt.
Anyám elment, nem érte meg szegény,
Hogy a világ forduljon tengelyén,
Pedig, hogy várta, várta mivelünk..,
Hogy nekünk is virradjon ünnepünk.
Ó, most ha élne,
Vehetnék már neki
Ruhát, cipőt,
S nem kéne küzdeni.
Ó emberek, míg él anyánk,
Nagyon szeressük őt, mert elmegy egy napon,
És visszahozni többé nem lehet
Az elmulasztott jó szót, tetteket,
A késő bánat mit sem ér neki,
Az élőt kell szeretni, érteni.
Mert újra érzem,
Látom, hallom őt,
S csak ámulok, hogy mily magasra nőtt,
És újra szép és újra fiatal,
S mintha szívéből zengene a dal,
Amit írok csöndes éjszakán:
Még most is adsz nekem, Anyám… Anyám…
Szeretettel: Jutka
Rabindranath Tagore
Választás
A gyermek csak egyet gondol, és már fenn is
van a menyországban.
Nagy oka van, hogy nem hagy el bennünket.
Hogy sose lássa többé az anyját - Ó nem! Ha
elfárad, a kebelén megpihen.
A gyermek minden bölcs szót tud, kár, hogy
itt a földön csak kevesen értik meg.
Nagy oka van, hogy nem akar beszélni mégsem.
Csak egyet akar: és ártatlan arccal tanulja az
anyja szavait az anyja ajkáról.
A gyermek úgy jön a világra, mint egy koldus,
pedig mennyi aranya és gyöngye van.
Nagy oka van, hogy álruhában érkezik.
Icipici csupasz koldus, aki tökéletesen tehetetlennek
tetteti magát - így koldulja a
mérhetetlen anyai szerelem gazdagságát.
A gyermek tökéletesen szabad volt
a növekvő hold kicsi országában.
Nagy oka van, hogy feladta szabadságát.
Elcserélte a végelen boldogságok termével,
ami ott van az anyja szíve sarkában,
mert tudta, hogy minden szabadságnál
édesebb, ha megöleli és a karjába szorítja.
A gyermek a tökéletes boldogság országábanű
lakott, és nem ismerte a könnyeket.
Nagy oka van, hogy mégis a könnyeket választotta.
Mosolyog, hogy meghódítsa anyját,
de a szánalom és szerelem kettős bilincsét piciny,
könnyes tragédiáiból fonja.
Te még nem indultál el utnak
S engem űzzön az unalom,
Sok-biróknak e dühös láza,
Száz iramú, vad utamon.
Szeretők és cimborák hulltak
Vesztek mellőlem sorba ki,
De nem tudtak eloltani
Száz életet oltó fuvalmak.
Lendületek és szünetek,
Tivornyák, villámlások, lármák
Vakok voltak és süketek.
Nem volt soha oda-adásom,
Valaki féltően fogott:
Nem indultál, nem jöhettél még
S valójában nem lobogott
Életem még a poklokban sem,
És eltemettek százszor is
És száz életből vigan tör ki
Egy teljes élet, mámor is,
Ujságos izével a vágynak
Pirulón és reszketegen
Hajtom megérkezett, megérett
Drága öledbe a fejem.
És mégis megvártalak
Ady Endre - És mégis megvártalak
G. Apollinaire
Búcsú
Letéptem ezt a hangaszálat
Már tudhatod az ősz halott
E földön többé sose látlak
Ó idő szaga hangaszálak
És várlak téged tudhatod
(Vas István fordítása)
És még egyet?
ANYÁM
Hazamennék és átkarolnálak!
Sírni szeretnék válladon!
Elzokognám Neked szipogva,
Minden eddigi bánatom.
Mióta otthonról eljöttem, mindenhol bánat ér.
Arcom hajadba fúrnám, mely fehér, hófehér.
Látni szeretném kedves mosolyod!
Beszélni szeretnék veled!
Arra vágyom, hogy simogasson
Újra kérges tenyered!
Anyám
Kimegyek hozzád még ma a temetőbe,
Mert bele szeretném hajtani fejem,
Fájó fejemet, újra az öledbe.
Rákoskeresztúr, 2oo3 o1. o3. jakabanikó
Már csöndesen szeretlek
szelíd szavam se szól.
Könnyebb neked, ha vágyam
csak hangtalan dalol.
Nem várlak, nem kereslek,
nem álmodom veled,
feloldom gondod, vétked,
mit én hoztam neked.
S a csöndes könnyek éjén
én áldva áldalak,
köszönnöm kell, hogy voltál
egy boldog pillanat.
Lenyugszik lassan bennem
a lánggal égő láz,
de életedre titkon
tekintetem vigyáz.
Szabó Ila - Epilóg
Jutka, sajátom is jöhet?
Ha…
Ha életed ötvenhez közelít,
ha szívedben üresség kong,
ha amit elértél kudarcba visz,
ha az üresség érzése zsong
ha óceán és ég színét nem élvezed,
ha a zenében már örömöd nem leled,
ha a rózsakert sem mesésen színes,
az ágy és a takaró, már nem elég meleg,
akkor érkezik el az idő
változz, és lassíts!
Mielőtt nem késő!
Csodálkozz rá mindenre,
ami körülvesz,
az emberré válás pillanata ez.
Ekkora hited majd tartást ad neked,
Bízzál Istenben, Ő elvezet
abba a világba, melyet Embernek teremtett…
megtaláltad az utat, mely a Forráshoz vezet.
Rákoskeresztúr, 2oo4 o2.28. jakabanikó
Gyermekké tettél. Hiába növesztett
harminc csikorgó télen át a kín.
Nem tudok járni s nem ülhetek veszteg.
Hozzád vonszolnak, löknek tagjaim.
Számban tartalak, mint kutya a kölykét
s menekülnék, hogy meg ne fojtsanak.
Az éveket, mik sorsom összetörték,
reám zudítja minden pillanat.
Etess, nézd - éhezem. Takarj be - fázom.
Ostoba vagyok - foglalkozz velem.
Hiányod átjár, mint huzat a házon.
Mondd, - távozzon tolem a félelem.
Reám néztél s én mindent elejtettem.
Meghallgattál és elakadt szavam.
Tedd, hogy ne legyek ily kérlelhetetlen;
hogy tudjak élni, halni egymagam!
Anyám kivert - a küszöbön feküdtem -
magamba bujtam volna, nem lehet -
alattam ko és üresség fölöttem.
Óh, hogy alhatnék! Nálad zörgetek.
Sok ember él, ki érzéketlen, mint én,
kinek szemébol mégis könny ered.
Nagyon szeretlek, hisz magamat szintén
nagyon meg tudtam szeretni veled.
József Attila - Gyermekké tettél
hozzám,
de gondold jól meg,
szalmazsákomra fektetlek, porral sóhajt a zizegő
szalma.
A kancsóba friss vizet hozok be néked,
cipődet, mielőtt elmégy, letörlöm,
itt nem zavar bennünket senki,
görnyedvén ruhánkat nyugodtan foltozhatod.
Nagy csönd a csönd, néked is szólok,
ha fáradt vagy, egyetlen székemre leültetlek,
melegben levethesz nyakkendőt, gallért,
ha éhes vagy, tiszta papirt kapsz tányérul, amikor akad
más is,
hanem akkor hagyj nékem is, én is örökké éhes
vagyok.
Ha megszeretlek, kopogtatás nélkül bejöhetsz
hozzám,
de gondold jól meg,
bántana, ha azután sokáig elkerülnél.
József Attila - Kopogtatás nélkül
Azt hiszem, hogy szeretlek;
lehúnyt szemmel sírok azon, hogy élsz.
De láthatod, az istenek,
a por, meg az idő
mégis oly súlyos buckákat emel
közéd-közém,
hogy olykor elfog a
szeretet tériszonya és
kicsinyes aggodalma.
Ilyenkor ágyba bújva félek,
mint a természet éjfél idején,
hangtalanul, és jelzés nélkül.
Azután
újra hiszem, hogy összetartozunk,
hogy kezemet kezedbe tettem.
Pilinszky János - Azt hiszem
Ha mennél hideg szélben
a réten át, a réten át,
rád adnám kockás takaróm,
öleljen át, öleljen át!
S ha körülzúgna sors-vihar
rémségesen, rémségesen:
szívemben volna házad,
oszd meg velem, oszd meg velem!
Volna köröttem zord vadon,
sötét, veszett, sötét, veszett;
mennyország volna nékem az
együtt veled, együtt veled!
S ha volnék minden föld ura
az ég alatt, az ég alatt:
koronám legszebb ékköve
volnál magad, volnál magad!
R.Burns - Ha mennél hideg szélben
Az ábrándok, mik itt élnek szívemben,
Immár tudom, hogy nem maradnak itt,
Minden, ami szép, gyorsan tovalebben, -
Az élet erre lassan megtanít.
Mert mi az élet? Percek rohanása;
Fagyos viharként száguld mindenik,
Mögöttük sír a kertek pusztulása,
S a rózsabokrot földig letörik.
Illatos szirmok, zöldelő levélkék!...
A vihar szárnyán mindez elrepül,
Aztán ragyoghat, nevethet a kék ég:
Ott áll a kert siváran, egyedül.
Én sem számítok semmi kegyelemre,
Én felettem is végigzúg a szél,
Lelkemnek alvó, rózsaszirmos kertje
Jobban megvédve nincs a többinél.
Én készen állok minden fájdalomra,
Nem hall ajkamról senki sem panaszt,
De most szívemnek még egy vágya volna.
S ha jó az Isten, meghallgatja azt:
Ne vágtassanak szegény rózsakerten
Az összes szelek, mind, egyszerre át,
Ne várjon rájok elfásulva lelkem,
Ne törjenek le minden rózsafát;
Tépjék szirmait egyenként le, lassan;
Mind külön fájjon, sajogjon nekem,
És mindegyiket nagyon megsirassam
És minden könnyem egy-egy dal legyen.
Dsida Jenő - Az én kérésem
Tündérfok
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Mely rejtve őrzi boldogságod,
Egy sziklafok, ahonnan Te az élet
Töretlen teljességét látod,
Hol imádkoznál hosszan, térdenállva,
Mert onnan végtelen a panoráma.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Körös-körül őserdő, ősbozót
Keresztül-kasul vágtató csapások,
A sok hamistól nem látni a jót,
Isten előre ment, a csúcson vár be
Csak az kérdés, hogy odatalálsz-e?
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Hová a mélyből kibukkan fejed
S a szépség minden gazdagsága, fénye
Megáldja két csodálkozó szemed,
Hol tiszta vagy, mint a kristálypatakok
S megnyitod szíved, mint egy ablakot.
Az életednek van egy titkos csúcsa,
Vezetnek hozzá szent véletlenek,
Jaj, hogy leszállni kell, jaj, hogy nem adhatsz
A pillanatnak örökéletet!
S botlasz újra rögös, buta úton.
De mindegy. Egyszer fenn voltál a csúcson.
Természetesen várjuk az elbeszélést végig, mert valóban nagyon szép. Ugye milyen tartalmasan lehet időt eltölteni? És nem az egymás mocskolásával tölteni a kedves napjainkat. Nagyon örülök, hogy ebben egyetértünk. Sok-sok kedves verset tudunk igy majd összegyűjteni magunknak. Még az ismert versek is itt jobban "ízlenek"
Mióta készülök, hogy elmondjam neked
szerelmem rejtett csillagrendszerét;
egy képben csak talán, s csupán a lényeget.
De nyüzsgő s áradó vagy bennem mint a lét,
és néha meg olyan, oly biztos és örök,
mint kőben a megtestesült csigaház.
A holdtól citromos éj mozdul fejem fölött
s zizzenve röppenő kis álmokat vadász.
S még mindig nem tudom elmondani neked,
mit is jelent az nékem, hogyha dolgozom,
óvó tekinteted érzem kezeim felett.
Hasonlat mit sem ér. Felötlik s eldobom.
És holnap az egészet újra kezdem,
mert annyit érek én, amennyit ér a szó
versemben s mert ez addig izgat engem,
míg csont marad belőlem s néhány hajcsomó.
Fáradt vagy s én is érzem, hosszú volt a nap, -
mit mondjak még ? a tárgyak összenéznek
s téged dicsérnek, zeng egy fél cukordarab
az asztalon és csöppje hull a méznek
s mint színarany golyó ragyog a terítőn,
s magától csendül egy üres vizespohár.
Boldog, mert veled él. S talán lesz még időm,
hogy elmondjam milyen, mikor jöttödre vár.
Az álom hullongó sötétje meg-megérint,
elszáll, majd visszatér homlokodra,
álmos szemed búcsúzva még felém int,
hajad kibomlik, szétterül lobogva,
s elalszol. Pillád hosszú árnya lebben.
Kezed párnámra hull, elalvó nyírfaág,
de benned alszom én is, nem vagy más világ.
S idáig hallom én, hogy változik a sok
rejtelmes, mély, bölcs vonal
hűs tenyeredben.
Radnóti Miklós - Tétova óda
Mostmár csak az elejét írom be. Bocsi, nem tudom miért csinálja.
Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek
Amikor még pici voltál,
Olyan nagyon enyém voltál... (folyt. az előző hsz-emben.)
Na ez a vacak nlc lecsípte az elejét.
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbeli babám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
Nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.
Sziasztok! A topic szuper ötlet! Elysa-nak engedjük meg a készeműt, igaz Mind bőgni fogunk, ha elolvassuk, tényleg györnyörű. Én is írok be egy verset.
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.
Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy idegenbe.
Ha itt vagy is csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.
Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbeli babám voltál.
Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
Nem éreztem gyöngeségem.
Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig hogy felérjen.
Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat –
fölemeled az anyádat.
Családi kör:
Reggel van, reggel van, mindenki ideges
Ház ura üvöltve tiszta zoknit keres.
Feketés csészével boglya fejű asszony,
Ajánlja az égnek, hogy rája rogyasszon.
Mintha szélből volna a nagylánynak lába,
Sebesen bevonul a fürdőszobába.
Hosszú perceken át pingálja a szemét
Testvéröccse ordít: - Gyere ki, te szemét!
Konyha melegében jó pirítós mellett
Nagymama mosolyog, ahogy tőle telhet.
Min vigyorog mama? - kérdezi a veje,
Csupa borotvahab összevagdalt feje.
Wc-be zárkózik a legkisebbik gyermek,
Most írja a leckét - na még csak ez kellett.
Ajtó előtt jár a család furcsa táncot,
Szemük szikrákat szór, arcuk sok-sok ráncot.
Mire a rádió mondja a hét tizet,
Elromlik a bojler, nem ad meleg vizet.
Az asszony begörcsölt kezekkel mosogat,
Férje jeges vízben sziszegve mos fogat.
A nagylánynak immár fél keze kabátban,
A másikban pöttyös kakaós pohár van.
Le is önti rögvest frissen mosott blúzát,
S kabátján vastagon megkent kiflit húz át.
Az utcáról szalad vissza a ház ura,
Lábán cipő helyett megszokott papucsa.
A reggel számára eléri a csúcsát,
A cipőben megleli elveszett slusszkulcsát.
Reggel van, reggel van, ideges mindenki,
Az asszony is elment nincs már otthon senki,
Bevetetlen ágyon gyűrött párna feszít,
És a WC-tartály sistereg egy picit...
Köszönöm szépen a gyűjteményem javára elmentettem.
Én egy mai verset idézek Nektek, már az egyik topikon "kaptam" szeretném veletek megosztani, az igaz, hogy nagyon mai vers, nem "nagymamás", nyugis, hanem inkább pergős, dolgozós, a fiatalabb korosztály talán át is érzi, de amikor dolgoztunk ránk is ez volt a jellemző, hallgassátok:
Ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi, a kutyának sem kell,
hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megvert szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
szorongást és nem vágyat érez
ha hozzáér egy nő öléhez,
ha ölel - magának bizonygat,
bőrén jeges esők kopognak,
a nász utáni halk örömnek
egét elfüggönyzik a könnyek,
ki hozzábújik szánakozva
csupán csak magányát fokozza,
mert nem segíthet utcalány se
sorsán, s a bor és jóbarát se,
már önmagát se vallja végül,
nem lép tovább, csak tovaszédül,
mások elől kitér az utca-
zsivajgásban, falhoz lapulva,
munkája babrálás csupán, a
beidegzettség gyatra tánca,
s ha szól a gyár dudája - álmos,
széttárja karját: és hová most?
Hideglelősen bújik ágyba,
taszítja ébrenléte, álma,
lepedőn-hánykódása mintha
veríték-hiányjelet írna,
mint megtört szívre keserűség
mellére ül az egyedüllét,
ha egynek már nem kell az ember,
úgy érzi: a kutyának sem kell.
Már nagyon sok versem van lementve, de ez még nem volt meg a gyűjteményembe.
Szép napot neked: Jutka
Vörösmarty Mihály: A vén cigány
Húzd rá cigány, megittad az árát,
Ne lógasd a lábadat hiába;
Mit ér a gond kenyéren és vizen,
Tölts hozzá bort a rideg kupába.
Mindig igy volt e világi élet,
Egyszer fázott, másszor lánggal égett;
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Véred forrjon mint az örvény árja,
Rendüljön meg a velő agyadban,
Szemed égjen mint az üstökös láng,
Húrod zengjen vésznél szilajabban,
És keményen mint a jég verése,
Odalett az emberek vetése.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Tanulj dalt a zengő zivatartól,
Mint nyög, ordít, jajgat, sír és bömböl,
Fákat tép ki és hajókat tördel,
Életet fojt, vadat és embert öl;
Háború van most a nagy világban,
Isten sírja reszket a szent honban.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Kié volt ez elfojtott sohajtás,
Mi üvölt, sír e vad rohanatban,
Ki dörömböl az ég boltozatján,
Mi zokog mint malom a pokolban,
Hulló angyal, tört szív, őrült lélek,
Vert hadak vagy vakmerő remények?
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot,
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Mintha ujra hallanók a pusztán
A lázadt ember vad keserveit,
Gyilkos testvér botja zuhanását,
S az első árvák sirbeszédeit,
A keselynek szárnya csattogását,
Prometheusz halhatatlan kínját.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
A vak csillag, ez a nyomoru föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn, szenny s ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében,
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy uj világot zár magába.
Húzd, ki tudja meddig húzhatod,
Mikor lesz a nyűtt vonóbul bot:
Sziv és pohár tele búval, borral,
Húzd rá cigány, ne gondolj a gonddal.
Húzd, de mégse, – hagyj békét a húrnak,
Lesz még egyszer ünnep a világon,
Majd ha elfárad a vész haragja,
S a viszály elvérzik a csatákon,
Akkor húzd meg ujra lelkesedve,
Isteneknek teljék benne kedve.
Akkor vedd fel ujra a vonót,
És derüljön zordon homlokod,
Szűd teljék meg az öröm borával,
Húzd, s ne gondolj a világ gondjával.