Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Élet a vetélés után
Létrehozva: 2012. február 28. 12:52
Sziasztok!
Tudom, hogy sok ilyen topik nyílt már, de egy régi topikba nehezebb beilleszkedni!
Szeretnék megismerkedni itt olyan lányokkal, akik nem rég vesztették el a babájukat, mint én, és rengeteg kérdés van bennük, mint bennem...
Hogyan működik tovább majd a testünk? Mennyi ideig normális a vérzés, a tej beindulása, mikor lehet újra próbálkozni?
Szeretném ha itt elmesélhetnénk a bánatunkat, vígasztalnánk egymást, megosztanánk tapasztalatainkat, és végül együtt izgulhatnánk azokért, akik már újra próbálkozhatnak, és együtt örülhetnénk az új pocak lakóknak...
Olyan lányok is írhatnak, akik már rég túl vannak ezen a szörnyű időszakon, és elmesélhetnék hogyan is vészelték át ezt az időszakot és mennyi idő múlva sikerült újra!
Én két babámat vesztettem el, egyiket 8 hetesen, vérzés, görcsökkel, már nem volt szívhang, azt hittem ennél rosszabb nem történhet már, műszeresen befejezték. Pco-s vagyok, mellé II-es típusú diabéteszes. Aztán rá 9 hónapra sikerült újra teherbe esnem, minden tökéletes volt egészen a 23. hétig, mikor vérzéssel, görcsök nélkül kinyílt a méhszáj, távozott a buroksapka, szivárgott a magzatvíz...Közölték nincs mit tenni, meg kellett szülni, és utána még műszeresen befejezték...
Kisfiú volt, míg élek el nem felejtem, úgy marad meg emlékünkbe, ahogyan az Uh-on bohóckodott...
Szia Hatsep! Mond ez a név, hogy odree neked valamit? 2005 novemberében szültél?
Hát mire lettél volna kíváncsi?
Az egész onnan indult ki, hogy valaki megkérdezte "hogy vagyok?" Erre kata leírta, hogy nehezen, mert most lenne 3 hónapos a kislánya. Én szintén írtam, hogy nehezen mert 6 hónapos lenne és 2 hónapja halott. Erre beírt valaki, hogy nem kell elkeseredni, mert lám ő kétszer is elvetélt az első trimeszterben és most újra terhes. Érted?
Erre írtuk azt, hogy ezt nem lehet összehasonlítani, és kevéssé nyújt vigasztalást. Te magad is megerősítetted, hogy másképpen éreztél a 8 hetes vetélés és a 23 hetes magzatot megszületése után.
Természetesen bárki írhat, nem is erről volt szó. Csak arról, hogy nekünk az nem vigasz, hogy valaki terhes lett újra az első trimeszteres vetélése után, mert sajnos nálunk az első 12 hét leküzdése nem jelentette azt, hogy élő babát vihettünk haza a kórházból. Nálam még az élve megszületése sem jelnetette azt.
Pusztán erről volt szó, a többit te láttad bele.
de, neked címzem, mivel te írtad, hogy nem akarsz arról vitatkozni kinek a fájdalma nagyobb, szerintem erre szinonima a licitálás.
"Azért nyitottam ezt a topikot hogy egymást erősítjük, nem azért hogy ezen vitázzunk kinek a fájdalma a nagyobb..."
mivel csak azt írtam, hogy én sem szeretnék licitálni, nem értem mi a probléma ezzel.
Kicsinap, természetesen megértem, hogy borzalmas, embertpróbáló, amin keresztül mentél te is és tkata is. Itt mindenkit tragédia ért. Ez nem is kérdés. Az sem kérdés, hogy mindannyian máshogy dolgozzuk ezt fel.
Csupán azokat a kijelentéseket tartottam nagyon elrugaszkodottnak, amiket már szóvátettem.
Tkata, igen, azt is tudom, mert naponta szembesülök vele, hogy az emberek ilyenkor próbálnak "vigasztalni" azzal, hogy velük is történt hasonló. Ahogy a munkatársam is elmondja, hogy igen, érti, hogy nálunk nagyon nagy tragédia történt, de náluk is van ám tragédia, mert a férje depressziós, neki meg aranyere van (ezt mondta, nagyon komolyan) és nézzem meg, a másik munkatársamat, ahol meg a gyerekük hazaköltözött az unokákkal, mert válás lesz................
És ezek engem vigasztalnak??? Nem. De elfogadom, hogy neki az a tragédia, vagy annak érzi.
Nagyon nehéz ez az élethelyzet, életválság. Nálam ez az egész történés (párhuzamosan más családi tragédiával együtt sajnos) teljesen megrengette a biztonságérzetemet. De amit tehetek, az hogy ezt fel kell dolgoznom. Mert vagy feldolgozom, vagy beleőrülök. Ez a két lehetőségem van. Így aztán nem foglalkozom azzal, hogy ki mit mond körülöttem, hogy ki hogy "vígasztal" (az előbb említett módon) és nem fogom senkinek magyarázni, mit érzek. Nem értik. Aki ezen nem ment kereszül, az csak jön az üres frázisokkal. De biztos én sem tudnék okosabbat mondani az ő helyükben.
Ezért azt gondolom, hogy az a minimum, hogy itt, ahol tényleg megértjük és a bőrünkön érezzük, ki, min megy keresztül, tiszteletben tartjuk egymás fájdalmát, még ha nem is ugyanaz a tragédia ért minket.
És inkább a ránk váró következő babavárásban erősítjük egymást. Mert ez mindannyiunknak ismét nehezebb időszak lesz, minden szépsége ellenére.
De az, hogy egyszer sikerült nem jelenti azt, hogy most fog. Az én barátnőmnek kétszer lett természetes úton gyereke 4-6 hónap alatt. Most már 3 éve szeretnének egy újabbat, és nem sikerül...
Igen, nekünk más a feladat. Lehet, hogy nem a teherbeesés (bár az sem annyira könnyű), hanem az, hogy egészségben épségben kihordjuk és utána haza hozzuk. Nem tudom érted-e. Nem mentem sokra vele, hogy tavaly teherbe estem. Mert nincs belőle élő gyerekem, és eltelt több, mint egy év.
Nekem végigcsinálni a terhességet, na az lesz irtózatos. Katáról meg nem is beszélek...
Ma reggel sírva ébredt a nagylányom hajnalban, és átjött a mi szobánkba, hogy nagyon hiányzik neki a kistestvére, és miért nem lehet velünk...
A harmadik gyerekem meg reggeli öltözés közben azon kesergett, hogy nincs senki, aki vele aludjon (korábban azt mondtuk neki, hogy a kistestvére az ő szobájában fog majd aludni, mert két gyerekszobánk van).
Nem semmibe vesszük, csak azt mondjuk, hogy az teljesen más. Abban a pillanatban óriási a fájdalom és a veszteség. Tudom, mondom, hogy én is átéltem. Ráadásul most azt hiszitek, hogy ja, ennek könnyen ment, pedig nem így volt. Nekem akkor azt mondták, hogy nem lehet többet gyerekem természetes úton. Sírtam rajta egy sort, elrendeztem az életem meg minden, aztán mégis lett, ez más dolog.
A gyerekem érkezése teljesen elfeledtette velem a korábbi vetélés fájdalmát. De most tudom (azért is, mert beszéltem már olyan anyukákkal, akikkel hasonló történt, olyannal is, akinek utána 4 gyereke született), hogy ha sikerül is, most nem így lesz. A kisfiam elvesztését semmi nem feledteti és senki nem pótolhatja.
Nem megy fájdalmi licit, és nem is mondom, hogy az én fájdalmam a legnagyobb, ennél még rosszabbak is vannak, sajnos.
Csak nekem már tele a hócipőm azzal (gondolom katának is) amikor kiderült a minket ért tragédia és jönnek azzal, hogy én is elvetéltem egy-két babát 6-7-8-9. héten. Ilyenkor sikítani tudnék.
egyébként pedig én is azt hittem, hogy a 12. hét után minden ok, vagy a 24. hét után, hiszen itt már a babáknak nagyon jó esélyük van a túlélésre. aztán 25 hetes terhes voltam, amikor a 17 hetes terhes ismerösöm - azóta már barátnöm - elmesélte, hogy a 30. héten halt meg a 2. kisfia alig 1,5 évvel korábban, és semmi rendelleneset nem találtak nála. még ekkor sem hittem, hogy ilyesmi sürün megtörténhet. aztán a 38. héten találkoztam egy anyukával egy játszóházban, aki közölte, hogy 6-szor szült, de csak 5 gyereke van, mielött bármit kérdezhettem volna töle, elkezdett integetni a férje és elköszönt tölem.
most pedig, amikor elmeséltem hogy meghalt a lányom, szinte mindenki tud hasonló példát mondani az ismerösei köréböl. ez az, ami elkeserítö - a 21. században.