Az nlc. fórumon 20 éves fennállása óta közel 300 ezer témában indult csevegés, és több mint 1 millió hozzászólás született. A Facebook megjelenése és térhódítása miatt azonban azt tapasztaltuk, hogy a beszélgetések nagyrésze áttevődött a közösségi médiába, ezért úgy döntöttünk, a fórumot hibernáljuk, ezentúl csak olvasása lehetséges. Új hozzászólást és témát nem tudtok indítani, azonban a régi beszélgetéseket továbbra is megtaláljátok.
Férfit visszahódítani
Létrehozva: 2005. március 25. 21:08
Hasonló témában indult topic, mégis azt kérem, hogy olyan emberek szóljanak hozzá a topichoz, akik voltak pro/kontra ilyen helyzetben.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
A történetünk röviden:
A férjemmel 1 évnyi ismeretség után házasodtunk össze. Szerelmünk nagy volt, éltünk mint hal a vízben, semmiféle krízishelyzeten nem estünk át. Szinte rögtön teherbe is estem, aminek gyümölcse most 2,5 éves. Amikor ő született, kiköltöztünk egy nagyváros melletti kisvárosba. Igazából én ezt nem akartam, de a férjem teljesen "beleszeretett" a környékbe, házba, igazából nem tudtam meggyőzni, hogy nem nekünk való ez az élet, s mert az ő boldogságát is szem előtt tartottam, hát megvettük a házat, ahol kb 4 hónap alatt már ő is rájött, hogy ez nem nekünk való. A picivel teljesen elmagányosodtam. A barátaink, rokonaink, családtagjaink tőlünk 75 kmnyire laktak. Kint nem találtunk magunknak őszinte mély barátokat. Ez olyan kisváros, ahol gyerekeknek még egy játszótér sincs, kínomban kéretzkedtem be az oviba, hogy egy picit gyerekek között legyen a kisgyerekünk. A férjem -még így is elfogaható időben- este 19h körül járt haza. Egy ideig még velünk töltött egy kis időt, de mivel nem nagyon tudott mit kezdeni egy párhónapos csecsemővel, az én unalmas szoptatás-etetés-mosás-vasalás történeteim meg nem nagyon kötötték le, hát elhúzódott a dolgozó szobájába. Sokszor éjfélig is ott volt. Egyre rosszabbul éreztem magam. Nem csak egyfajta depressziós hangulat kezdett el bennem dolgozni, hanem már az is fájt, hogy miért nem foglalkozik a gyerekkel. Ahogy teltek múltak a hetek, ez a két érzés egyre nagyobb dühöt és elkeseredettséget váltott ki bennem. A végén már semmi nem volt jó, a férjem meg nem értette, hogy miért nem örülök a szép háznak, autónak a gyönyörű kisbabának. Sajnos nagyon sokszor elbeszéltünk egymás mellett házasságunk 3 éve alatt. Mondtam neki, hogy mi a baj, de ő csak az első évben mutatott megértést. Felajánlotta, hogy adjuk akkor el a házat és menjünk vissza a nagyvárosba. Ezek után meghírdettük a házat, de persze nem kellett ősszel már senkinek sem. A problémák pedig maradtak, de inkább mélyültek. Ha vitára, vagy veszkedésre került a sor, tulképp egyszer sem jutottunk kompromisszumra, csak valahogy a végén egyikünk, vagy másikunk feladta, abbahagytuk a vitát. Tavaly tavasszal azt mondta a férjem, hogy mi lenne, ha megszoknánk a házat. Persze, nem a házzal a körülményekkel volt gond. Mielőtt megismerkedtünk mindig jártunk társaságba, moziba, színházba stb. A gyerek születése után ez = 0-val. A hétvégén végre menni akartam, a férjem meg nem, mert ő egyész héten megy, meg különben is baromi messze van a város egy kis csecsemővel. A férjem egyre inkább elkülönült tőlünk. Amit nem is csodálok. Kinek van kedve hazatérni egy kedvtelen feleséghez. Aztán miután láttam, hogy a férjem nem nagyon foglalkozik semmivel ami itthon van, hát én is belekezdtem egy hobby-ba, tulképp egymás melletti szobában töltöttük az időnk nagyrészét... folytatom.
Nagyon sokat számít ám!Le tudják rombolni az ember lekét.
Ez bármelyikünkkel előfordulhat bármikor, nem csak a megromlott házasságokban hanem a jókban is, a szerelmes félt semmi és senki más nem érdekli tovább csak a szerelme.
Aki itélkezik az járhat holnap ugyanígy!!!!!!!!!
Túl egyszerű lenne az élet, ha mindig minden válságot naprakészen tudnánk várni. Ahhoz, hogy valami ne működjön, idő kell. Mint ahogy ahhoz is , hogy rendbejöjjön, ha rendbe tud
A Kicsi úgy hallom nagyon köhög, így itt kell hagyjam valszeg hamarosan a fórumot. Nagyadriék!! Nagyon ksözi az összes hozzászólást. Nickdáma! ne hari, de ezek nekem most egyáltalán nem építő jellegű megjegyzések! Apák-lapja: szuper gondolataid vannak, kérlek hogy írj még!! Tapasztalt érett vagy, nekem ez most sokat jelent!
Csikócsőr 113-as hozzászólástól:
Telejsen korrekt amit írsz. Nem úgy akarom, hogy visszajöjhjön, hogy egysezrcsak becsenget, hogy íme itt vagyok. Neki ezt nagyon át kell godnolni, hogy hogyan tovább, mert így megint uoda jutunk vissza! Telesen új alapok kellenek!
Talán nem kéne ERRE a lóra visszakapaszkodni, hanem általában visszakapszkodni. Ha már azt látod hogy a pasik elkezdenek zümmögni körülötted, akkor nagyon jó irányba mész. Sőt, akkor már vissza is kapaszkodtál. Nyerd valahogy vissza a régi tartásod. Tök mindegy mitől (wellnes, fehérnemű, fodrász, munka, hobbi, akármi).
Ne párod visszanyerése lebegjen a szemed előtt célként, hanem a magad visszanyerése. Az itt leírtakból sugárzik, hogy bár most megkeseredett, de nagyon okos nő vagy. Hiszem, meg találod magad!!!!
ugyan, mi működött ebben a házasságban? a kezdeti szerelem, mi minden kapcsolatban megvan? hisz már korábban elfordultak egymástól és max. problémákat beszéltek meg (mi semmirese jó, mert ha nincs meg vágy megoldani, közelíteni a másikhoz, csak fölös szájtépés és idegelése egymásnak). párhéttel ezelőttig miért nem jutott asszonynak eszibe változtatás, közeledés? miért volt akkor elég egymás mellett élés? és pali miért játszotta meg rendbehozatali szándékokat, miközben már félrekefélt, s nőért elis hagyta párját? ez lenne jólműködő házasság:(
Te feladtad önmagad ebben a házasságban! Beletörődtél mindenbe amit a férjed kitalált, akart, tett, nem tett! /házvásárlás, gyerek nevelése, gondozása/ Gondold át ki és milyen voltál anno mikor megismerkedtetek és milyen lettél a házasságban amit közösen vállaltatok!
Ő mennyit adott fel önmagából, az életéből? És hányszor beszélgetett veled erről a problémádról? Vagy hogy nem érzed jól magad elzárva? Hogy emiatt vagy depi? Mondtad neki és meghallgatott ha színházba, vagy szórakozni akartál menni? Felajánlotta hogy menjél drágám sétálj egyet, vagy fodrászhoz stb majd én elleszek 1 órát a GYEREKÜNKEL. Mert kettőtöké, de nekem úgy tűnt, te neveled, ő "csak " az anyagiakat biztosítja. Ami szükséges, de nem minden!.
És az évezrede duma jó amit Nők_apja mondott, de akkor azt még nem tettük helyére, hogy akkor az miért van, hogy régen ugyan otthon volt 5-10 gyerekkel asszonypajtás, és bizony erősen leamortizálódott az évek folyamán, de apjuk azért kitartott mellette egy életen át. Más kérdés, hogy lehet titokban félrejárt:) de el nem hagyta.
Vagy csak félreértettelek?
olyan nincs, hogy visszahódítani!
valaki vagy szeret, vagy nem.
Én elengedtem valakit, pedig nagyon beleszerettem.
Elengedtem, mert ha szeret, visszajön úgyis, ha pedig nem jön vissza, soha nem is volt az enyém.
Most várok, ez nehéz.
de egyértelmű.
Nők_apjának is sok mindenben igaza van. Egy nőnek sok mindent kell egyszerre tudnia - legyen Anya, Feleség, Nő, Barát, Szerető - stb (van erre egy jó kis mondás, de nem pontosan jut az eszembe, hátha másnak:-)))
De én férfi vagyok és a CSELEKVÉS az nekem létfontosságú. Az ÉN büszkeségemet, önbecsülésemet a MAGAM által elért sikerek növelik.
mikor embert elhagyják, legyen bármilyen szar a kapcsolat, hirtelen érzi veszteséget, elmúlt évek ottan lebegnek nosztalgiaként. nem minden házasság megmenthető, főleg akkor nem, ha eleve rosszul működött:( mert egyik félnek sem volt hajlandósága jobbításra, max. szavakban. tettekben hűlőben volt az egész