Ózdi Csibészek, utolsó menedék, emberéletnyi szeretet – ezek voltak fotósaink kedvenc anyagai 2017-ből

Révai Sára – „Tízéves vagyok, és öt éve zenélek“ – bemutatjuk az ózdi Várkonyi Csibészeket

Nekem messze kiemelkedett a sorból a Várkonyi csibészes anyagom. Ez a pár tizenéves hátrányos helyzetű roma fiú nekem akkora meglepetést és élményt nyújtott azon a napon amikor velük lehettem, Ózdon, hogy azt sosem felejtem el. Bearanyozták a napomat a zenéikkel és a kedvességükkel. Egy napig kísértem őket, a nap végére azt éreztem hogy családtag lettem. Visszahúz a szívem, azóta többször is jártam náluk, nemsokára a kisfiamat is leviszem hozzájuk. – Kattints ide, és ismerd meg a Várkonyi Csibészeket!

Neményi Márton – Emberéletnyi szeretet két nap alatt: sérült gyerekekkel osztálykirándultunk

Egyszerű kis riportnak indult, életem legintenzívebb két napja lett belőle. Ez az osztály, a Pető Intézet ötfős, testi sérült gyerekekből álló kis közössége lett az ország kedvenc általános iskolai osztálya az NLCafé szavazós versenyén. Mivel a róluk szóló cikket és képeket is én készítettem, természetes volt, hogy megnézem, hogy telik a nyeremény-osztálykirándulás. Elmentem hát Veszprémbe kattintani párat, és ott ragadtam, a tíz gyerek – ekkor már ennyien voltak, mert vitték a testvérosztályt is a legkülönbözőbb testi és értelmi diagnózisokkal – ugyanis akkora bulit csinált, hogy szó nem lehetett arról, hogy csak úgy kiszállok, ha úgy érzem, kész vagyok. (Nyilván így sem lettem kész.) Vicces, megható és torokszorító volt egyszerre, és azt, hogy egyszerre, szó szerint értem, nem úgy, hogy volt ez is meg az is. Az pedig külön öröm, hogy azóta számomra ismeretlen konduktorok, segítők, önkéntesek és szociális munkások ugrálnak a nyakamba, és köszönik, hogy végre valaki leereszkedő sajnálkozás és erőltetett könnyfakasztás nélkül, viccesen tálalt egy ilyen történetet. Rettenetes, modoros közhely, hogy ezért érdemes csinálni, de hát mit tegyek: ezért érdemes csinálni. Azt a régi újságíró-alapvetést pedig, hogy nem tesz jót a cikknek, ha az író érzelmileg bevonódik a történetbe, ezennel kiegészíteném azzal, hogy van, amikor mégis jót tesz. – Kattints ide, és éld át te is egy kis tündéri kis csapat örömét!

Kováts Dániel – „Az utolsó helyőrség, ennél lejjebb már nincs semmi” – Rehabilitációs otthon a falu szélén

Őszintén szólva sokkal rosszabbra számítottam. A Diótörés Alapítvány olyan emberekkel foglalkozik a festői szépségű Lulla nevű somogyi településen, akik ki tudja, hányszor megjárták már a poklot, és senki sem tudhatja biztosan, hogy nem kerülnek vissza megint. Sorsuk csak kis részben saját, gyakran elhibázott döntéseik következménye: ide olyan emberek kerülnek, akik már születésükkor sem kellettek senkinek, és akikkel az állami ellátórendszer felnőttként már nem tud mit kezdeni. Az intézmény vezetőjétől sokat lehet tanulni sikerről és bukásról. Tamás az itt eltöltött első évek tapasztalata alapján megtanulta, hogy a teljes rehabilitáció nem lehet valós cél, és annak kell igazán örülni, ha klienseik hazatalálnak ide szökéseik után. – Kattints ide, és ismerd meg azokat az embereket, akikről már mindenki lemondott!

Czvitkovits Judit – Egy hely Európában, ami kigyógyít a kiégésből

Az egyik legkedvesebb anyagom életem egyik álomutazásán készült: Gran Canarián. Hónapokon át gyűjtöttem azért, hogy el tudjak utazni három hétre, és kicsit kihúzzam magam a kiégés állapotából, ami hónapokon át kísértett már. Nehezen indultam el, a bőröndömet minden szisztéma nélkül pakoltam össze, szállást is csak az utolsó pillanatban intéztem, a repülőgépre pedig úgy szálltam fel, mint egy holdkóros. Nem voltam magamnál, robotként mentem előre, és szépen, lassan belesétáltam egy álomba, ami életem egyik legnagyobb kalandjává duzzadt. Hatalmas megkönnyebbülés volt megnyomni a „reset” gombot és egy olyan környezetben pihenni, ahol ötpercenként elsírja magát az ember a szépséges látványtól. Lassan egy éve lesz annak, hogy feltettem magam a repülőgépre, de mind a mai napig eleven él bennem az a 21 nap, ahol rengeteg kedves, bölcs és jólelkű ember volt a kísérőm, és hosszú idő után újra megtapasztaltam, hogy milyen jó néha megadni magamat a szabadságnak.–Kattints ide, és vegyél repülőjegyet Gran Canáriára! 

Leéb Ádám – Így védd meg magad az utcán! Önvédelmi tippek mindenkinek

Ha egyetlen cikket választhatok az elmúlt évből, az Szatmár Enikő taekwondo mesterrel készült, önvédelmi tippeket bemutató anyagunk. Azért is volt különleges ez a fotózás, mert kamera híján rövid animációkat készítettünk a mozdulatsorokból, így még látványosabb lett a végeredmény. A kedvencem a Jackie Chan filmeket idéző repülőrúgás, amivel leterítette Dávid kollégámat.– Kattints ide, és ismerkedj az önvédelemmel!

Pál Anna Viktória – Ilyen kisgyereknek lenni a riói utcazenészek világában

„A szamba kerekei” az a közösség, akik közül hazamenni sem akartam a brazíliai utazásom során, pedig amikor felszálltam a metróra Rio de Janeiro egyik aluljárójában, azt sem tudtam, hogy hová tartok, kikkel találkozom majd. Ezért is volt nagy meglepetés, hogy az első szamba tánctanárom egy idős brazil bácsika lett, és nagyon sok karakteres dél-amerikai emberrel találkoztam azon az éjszakán. A zenéről írni sajnos nem könnyű, a zenét hallani kell. A szamba zenészei tudják, ha gyógyítani szeretnének hangszerekkel és énekléssel, nem elég néhány órán át játszani. Fájdalmaik és örömeik mélységei és csúcspontjai egyre nagyobb hullámzást adnak, amit a dobok monotonul ismétlődő ritmusa kísér,és simít el legbelül. Annyira sokat adott számomra az élő szamba megtapasztalása, hogy ebben az évben aligha akadt koncert, ami felülmúlta volna őket. Fotókon keresztül próbáltam átadni valamennyit az ősi rabszolga zenészek életérzéséből. – Kattints ide, és éld át Anna képein keresztül a szambát!