Micsoda kapcsolódási pont lett a válás ténye… Mintha valamiféle kollektív sorsközösséget alkotnánk, pedig sokkal inkább érzem azt, hogy általa csak újabb címkéket aggatunk magunkra. Vannak, akik menekülnek előle, míg mások örülnek, ha túljutnak rajta. A válással kapcsolatos nézőpontok és hozzáállások igen széles skálán mozognak. Mégis van egy közös mindegyikben: (érték)ítéletet fűzünk hozzá, ami nagyban hozzájárul ahhoz a helyzethez, ahogy a válásra jelenleg tekintünk egyénileg és társadalmilag egyaránt.
1. A válás mint bűn
Számos nőnél tapasztalom azt, hogy azért nem mernek a válásra mint opcióra még gondolni sem, mert azt egyfajta “bűnös” dolognak tartják. Rossznak éreznék magukat attól, ha elválnának, akár azért, mert magukat ítélik meg/el, akár azért, mert félnek a társadalmi, baráti, családi ítéletektől. Ezért inkább megmaradnak a kapcsolatban, még akkor is, ha tudják, hogy az már régen nem működik.
A társadalmi, családi nézőpontoknak nagy szerepe van a kérdés megítélésében. Az, hogy a vallás évszázadokon keresztül tiltotta a válást, szintén nagyban közrejátszik. A változó világunk azonban változó élethelyzeteket hozott, amire minél inkább tudunk rugalmasan reagálni, annál könnyebb és boldogabb lesz az életünk.
A válás mint “szükséges rossz”
Akiknek a nézőpontja már kicsit rugalmasabb, elismerik a válás jogintézményének létjogosultságát, de egyfajta szükséges rossznak tartják. Ebben még mindig benne rejlik az a veszély, hogy ezzel együtt nemcsak a válást, de saját magukat vagy a másik félt is rossznak tartják. Az ezzel járó bűntudat vagy bűntudatkeltés azonban nem épp a legfelemelőbb energiák közé tartozik. Érdemes tehát úgy tekinteni rá, mint ahogy az élet többi eseményére: értékítéletek nélkül, sem jónak, sem rossznak nem címkézve.
3. “Végre túljutottam rajta”
A másik lehetséges helyzet a nehezen végbemenő válásokhoz kapcsolódik. Vannak olyan szituációk, amikor már az is öröm, ha az ember túljut rajta. A válás megakadása és elhúzódása számos dologra visszavezethető, ami közül az egyik az is lehet, hogy túlzottan ragaszkodunk akár csak egyetlen dologhoz. És ez nem feltétlenül anyagi jellegű. Sokkal inkább elvek, ideák, vélt vagy valós igazságok.
Ilyenkor azt érdemes megfontolni, hogy az elveinkhez való ragaszkodással mit teremtünk az életünkben? Nincsenek egyetemes igazságok, hiszen van, amikor a léleknek azt kell megtanulnia egy válásból, hogy kiálljon magáért, és van, hogy azt, hogy ne ragaszkodjon túlzottan a saját igazához, tudjon engedni az irányításból, a kontrollból.
4. A válásba menekülés a megoldások elől
Számosan azok közül, akik a válás ellen vannak, azt hozzák fel érvként, hogy sokszor anélkül történik meg, hogy a konfliktus megoldására próbálkozás történt volna. És igen, vannak személyek, akik a válásba menekülnek, mert nem akarnak vagy mernek szembenézni a helyzetükkel. De ezt sem lehet általánosítani.
Végtelenül nagy éberséget és tisztánlátást igényel az, hogy rá tudjunk nézni úgy a házasságunkra, hogy tudjuk, minek van itt az ideje: megoldást keresni, vagy látni, érezni és tudni, hogy ez a kapcsolat csak eddig tartott. Erre sincsenek univerzális szabályok. Az önmagunkkal és a másikkal való őszinteség azonban nélkülözhetetlen kellékei (lennének) a folyamatnak.
Ha képessé válunk arra, hogy mi magunkban és magunkat ne ítéljük el a válás miatt, akkor idővel a társadalomban érezhető jelentős megítélés is csökkenhet. Hogy egy ilyen helyzet ne arról szóljon, hogy védekeznünk kelljen mások legtöbbször tanácsba burkolt támadásai ellen, de ne is arról, hogy mellünket büszkén verve hirdessük azt, hogy elváltunk, mintha ez valamiféle érdem lenne.
Amikor pedig a válás intézménye meg tud tisztulni ezektől az ítéletektől, akkor talán idővel mi is képesek leszünk úgy tekinteni rá, mint életünk egy lépésre, ami megtörténhet ugyanolyan természetességgel és szeretetben, mint bármi más. Még akkor is, ha ezt most még nehezen tudjuk elképzelni…
