Ingyen is lehet meghirdetni dolgokat

A jó árképzés minden hirdetések alapja. A túl magas ár nem jó, mert a kutya sem fog jelentkezni. Kivéve… ha egyáltalán nem sürgős neked az eladás, akár meg is tartanád az adott holmit, ha úgy alakul, de ha nagyon sokat kapnál érte, akkor az boldoggá tenne. Ilyen esetben épp ellenkezőleg kell gondolkodni: jó magas árat kell megadni. Az használt adás-vételekben az a jó, hogy mindig történhetnek csodák. Bármikor felbukkanhat az az egy ember, aki pont akkor pont azt keresi, amit hirdetsz, és bármilyen okból szinte bármit megadna érte. Na, ő a te embered. Erre azért a legkisebb az esély, de nem nulla, úgyhogy érdemes megpróbálni. És itt a következő szabály: engedni mindig lehet az árból, felemelni jóval nehézkesebb. Szóval ha akár csak kis időd is van, kezdd magasabban!

Ha azonban mielőbb szeretnél megszabadulni a megszabadulandótól, akkor felejtsd el, amit eddig írtam. Akkor tűpontossággal kell belőni, mi az, amit maximálisan ki lehet hozni a dologból. Azt az árat, ami se nem túl sok, se nem kevés, pont jó, és még esélyesen lesz is, aki ugyanígy gondolja a maga szempontjából. Na, ez a művészet. Én hozzászoktam, hogy húsz százalékkal mindent többért teszek fel, mint amit kapni szeretnék érte, hiszen évszázados hagyománya van az alkunak itt, felénk. Ám ez mára kicsit kiszámíthatatlanná vált. Tapasztaltam, hogy egyes eladók szinte felháborodnak, ha alkudni próbálok, és a másik oldalon: egyes vevők meg sem próbálnak alkudni. Így nehéz kalkulálni. Mivel azonban vegyes a kép, azt javaslom, ha magas árral találkozunk, azért tegyünk egy alacsonyabb ajánlatot, ha azonban közel vannak egymáshoz az elképzelések, akkor nem érdemes filléreskedni.
Na és itt jön a következő lépcsőfok: a túl alacsony ár. Ez a legnagyobb baklövés, ha mi vagyunk az eladók. Lehet, hogy nagyon hamar (gyanúsan hamar) túladunk az ingóságunkon, de utána nem hagy majd nyugton minket a kérdés: mi lett volna, ha…? Hát igen, és itt életbe lép az egyes pont. Ha eladó vagy, van mozgástered. Kezdd magasabb léccel!

Viszont minden eddigi szabály borul abban a speciális esetben, amikor bármilyen okból nagyon gyorsan kellene megszabadulnod a bizonyos dologtól, főként, ha már nem képvisel túl nagy értéket számodra. Majdhogynem a kuka mellé is kitennéd nyugodt szívvel, de mivel még használható, ezt mégsem teszed.

Adományként is elvihetnéd valahova, de az több szervezést igényel. Esetleg szét kell szedni, cipelni kell, megtisztítani…

Na ilyenkor jön a Jófogás adu ásza: az „ingyen elvihető” ütőkártya. Ha ezt írod a hirdetésedbe, biztos lehetsz benne, hogy pár órán belül legalább húsz üzenetet fogsz kapni, és mindenki könyörög, hogy neki add a szóban forgó tárgyadat. Elvileg nagyszerű dolog ez, hiszen te lomtalanítasz, valaki boldog, még adakoztál is… szívmelengető. Csakhogy ez csapdahelyzet. Ugyanis nem leszel boldog. Mert egy embert tudsz csak boldoggá tenni, az összes többi jelentkező szomorú lesz, hiszen azt érzi, ő azonnal írt, és hát mi kiírtuk, hogy ingyen, meg hogy elvihető, hát miért nem kapta meg?! És neked nem lesz időd, energiád, türelmed mindenkinek elmagyarázni, hogy bocs, de csak egy tárgyad volt, választanod kellett. És hát mi alapján választasz? Hogy ki a szimpatikus? Hogy vélhetően kinek van nagyobb szüksége az adott dologra? Hogy ki nem fogja holnap pénzért továbbadni? Hogy kit engedsz be szívesen a házadba arra az öt percre is? Hogy ki kérte a legkedvesebben?

Én egy időben – hogy védekezzek a saját előítéleteim ellen – az első jelentkezőnek adtam. Aztán ez felborult, amikor a kisfiam rácsos ágya került sorra. Akkor az anyai szívem már nem adta akárkinek a szeretett, és a korábbiaknál mégiscsak értékesebb tárgyat. Mert adtam már oda ingyen mindenféle kábeleket, amikről azt sem tudtam, mire jók, meg foltos szőnyeget, amiről azt hittem, biztos, hogy senkinek nem kell, és hasonlókat. Ezeknél jól működött a szisztémám, és jó érzés volt segíteni. Kiságyra viszont olyan sokaknak volt szükségük, hogy összeszorult a szívem. Ugyanez az etetőszékkel. Nem felejtem el azt a borsodi férfit, aki a hármasikreinek vadászott három széket, és nagyon megörült, hogy egy már van. Én meg persze rögtön azon gondolkodtam, hogy szerezhetnék neki még kettőt. Na, ilyen helyzetekbe keveredhetsz, ha elkezdesz jótékonykodni. És persze, ha van rá energiád, csináld, és jobb lesz a világ, újrahasznosítás meg minden, de ha rád omlik az egész, akkor inkább azt javaslom – és itt most látszólag ellent fogok mondani megint csak a fentieknek – adj meg egy alacsony árat. Az még mindig olyan lesz valakinek, mint egy ajándék, de mégsem válik kezelhetetlenné a jelentkezők sokasága.

Egy biztos: ez a legjobb dolog, ami egy megunt, de másnak még nagyon is hasznos használt tárggyal történhet.