Tudom, tudom, igazi akadálypálya Budapest: a járdák egyenetlenek, több rajtuk a lyuk, mint az ementálin. Át kell ugrani az emeletes kutyapiszkot is, de a sokcentis magas sarkún egyensúlyozni is könnyebb, ha az ember lánya nézi, hova lép.
Gyalogszerrel, biciklin vagy a villamoson az okostelefont is muszáj simogatni, nehogy lemaradjunk a legfrissebb chat üzenetekről, amit olvasni úgy a legjobb, ha a fülünket is bedugaszoljuk mellé, had bömböljön a Jennifer Lopez. Akinek nem telik okos mobilra, azt gondolatai húzzák egyre lejjebb, annyira, hogy még a háta is belegörbül.
Aztán vannak azok, akik inkább a földet bámulják, csak hogy ne lássák azt, amihez nem juthatnak hozzá. Így konyul le a hajléktalan feje a pékség előtt, a rozsdás biciklisé a BMW mellett, a sápadt arcú lányé Miss Balaton mellett.
Lóg a feje a kukásfiúnak is, szégyelli, hogy az a munkája, ami; de a díszburkolatot pásztázza a szomorú szemű kislány is, akivel fiatal anyja úgy ordít, hogy az ember legszívesebben megrázná.
Tekintetét lefelé szegzi az a zsíros hajú pénztáros kislány is, akinek vállát a szemérem terhe nyomja, nem tud mit kezdeni természet adta idomaival, az idegen pillantásokkal.
A körmét rágja, a zebra csíkjait bámulja az öltönyös negyvenes férfi is, akinek szeme alatt fekete karikák, homlokán mély barázdák jelzik: valahol máshol jár, kellemetlen terepen.
A buszmegállóban tizenöt-húsz ember álldogál, közülük csupán egy szeplős kisfiú bambulja a felhőket, a felnőttek inkább a toldozott-foltozott aszfaltot választják, átszellemült szellemként várják a 29-es buszt.
Már majdnem az én fejem is lekonyul, amikor a közértből egy alacsony, pöttyös, pörgő szoknyás negyvenes nő lép ki. Fejét felfele csapja, háta egyenes, mint egy táncosé, mellei minden lépésbe beleremegnek, és úgy vibrál az élettől, hogy pöttyös jelenségébe majdnem beleszédülök. Akaratlanul is, de magamra öltöm mosolyát, testtartását. Igen, így határozottan jobb!
