Alig múltam tízéves, amikor hatalmasat fordult velem a világ. Barátságos kézilabda-mérkőzésre indultunk csapattársaimmal a szomszéd faluba, amikor a buszon egy magas, lenszőke, szabályosa arcú, csillagszemű fiú ült le mellém. Ahogy a válla az enyémhez ért, furcsa tünetek jelentkeztek a testemen: arcom tűzpirosra lobbant, gyomromat finoman tépázta a görcs, kezeim áramütésszerűen remegtek, a szívem pedig olyan indulót kalapált, amilyet korábban még soha.
Zavarba jöttem a váratlanul érkező fiziológiás tünetektől, és hogy nehogy buta helyzetbe hozzam magam, a busz ablakára tapadtam, és húsz percen keresztül se lélegezni, se megszólalni, se balra fordulni nem mertem. Nem tudom, hogy ezekben a pillanatokban a köztünk lévő láthatatlan erőtérben miféle reakciók zajlottak, mindenesetre az út végére már az ő arca is lángolt, és kedvesen megkérdezte, kérek-e vajkaramellát.
Bár a kézilabdában soha nem voltam pótolhatatlan csúcsjátékos, aznap én voltam a császár: nagyon meg akartam mutatni a magas fiúnak, mit tudok, a pálya szélére kipillantani azonban már nem volt merszem. Mind a mai napig élesen emlékszem, mennyire feldúlt ez a fura állapot. Miközben a pályán hősként röpködtem, valójában megállás nélkül szédültem, remegtem, nevettem, szárnyaltam, és azt éreztem, a boldogságnak ez a foka szinte már elviselhetetlen. A meccs végére meg is súgtam a legjobb barátnőmnek: úgy érzem, szerelmes vagyok.
Mivel a barátnőkre mindig lehet számítani, újonnan felfedezett titkom még ott, a tornateremben futótűzként terjedt tovább – egészen a magas fiúig, aki ezek után feltűnően gyorsan távozott a helyszínről, hogy aztán megannyi kérdőjelet hagyjon a szívemben. Pechemre aznap nemcsak a szerelem édes érzését fedeztem fel, de a csalódással, bizonytalansággal fűszerezett fájdalmat is.
A buszutat némán sírtam végig, és amilyen magasan lebegtem pár órával korábban, annyira mélyre zuhantam estére. Hosszú napokon át vigasztalhatatlan voltam, tízévesen pedig megfogalmaztam, semmi értelme így az életemnek. Alig pár nappal később már kámforként illant el fejemből a halálvágy, Tamás ugyanis tenyérnyi fehér cetlin üzenetet küldött. Randira hívott a falu egyetlen fagyizójába. A buszos tünetek újra elborítottak.
Az első közös fagyizás igazán kínosan indult, az izgatottságtól nemcsak én, de ő sem tudott túl sokat beszélni, így a randink fele zavart nevetgéléssel és mélységes hallgatások közepette telt. Szerencse, hogy mindez egyikünket sem tántorította el a folytatástól, másnap újra találkoztunk, hosszú kilométereken át kerékpároztunk, végül pedig a faluvégi sportpályáján találtuk magunkat, hogy kapura lőjünk. Még másfél évig aztán ez a pálya lett az a biztos terep, ahol bátran olvadtunk fel a szerelemben.
Bár tízévesen a szerelem formai megjelenése kicsit más, mint felnőttkorban, életem egyik legszebb emlékeként égett a lelkembe: fel tudom idézni a kettő darab szerelmes verset, amit nekem írt; emlékszem izzadós tenyerének ideges szorítására; a réti virágokból szedett kajla csokrokra; az enciklopédiában préselt négylevelű lóherére; a rózsaszín selyemcukrokra; és az első csókra is, ami szeplős orcám bal felén landolt – egyszer.
Miközben gyermeki párkapcsolatunk boldog képkockáin mosolyogtam, megbeszéltük, szakításunk (!) után kit merre vitt tovább az élet – és bár már mindketten alulról támadjuk a negyvenet, ha az első nagy szerelemről van szó, az ember épp olyan suta, gyermeki és bájos lesz, mint tízévesen, és nagyon hálás a másiknak azokért az érzésekért, amikbe gyermekfejjel félelem nélkül vetette bele magát.
