A konyhaablakra ragasztott tejfólia alá egy buborék szökött – nem szúrom ki, inkább elrévedek. A vezetékes telefonom 7-es gombja fekete, rajta fehér a szám, semmi különös – tekintetem mégis hosszú másodperceken keresztül ezen pihen. A laptopomhoz tartózó egér élénkpirosan várja, hogy megmozdítsam – nem teszem, helyette elmerülök a fényes felületben. Egy madárka csücsül az ablakpárkányon, és bár eredetileg tollának színeibe kapaszkodik a tekintetem, hamar elveszítem a fókuszt, és a hátteret adó sárga falba merülök.
Az ilyen és ehhez hasonló pillanatok újra és újra belopóznak a mindennapjaimba, az agyam észrevétlen leáll, nem gondolok semmire, csak süllyedek valamiféle békés mélységbe, amire az elmémnek naponta szüksége van. Szüleim szerint egész gyerekkoromban jellemző volt rám ez a réveteg álmodozás, de nem csináltak belőle nagy ügyet, mindössze arra kértek, hogy az iskolában próbáljak jobban odafigyelni. Felnőttként már a barátaim jelezték, hogy megint „nem voltam jelen”, néhányan a szememből látják, hogy máshol járok, hiába próbálom intelligens tekintettel palástolni.
Az agyi „áramkimaradás” nem tart sokáig, maximum harminc másodpercig, és hogy mikor következik be, azzal csak nagyjából tudok elszámolni. Egy izgalmas beszélgetés során például képes vagyok belebambulni a másik arcába, de elvész a figyelmem a rutinszerű, monoton tevékenységek közben is (például: habverés, szobabiciklizés, rágás, fogmosás). Rendre elbambulok, ha unalmas eseményeknek és embereknek teszem ki magam, az agyam ilyenkor különösképp fontosnak tartja, hogy énidőt kérjen magának.
Kutatók a bambulás állapotát a hipnózishoz hasonlítják, ezekben a pillanatokban ugyanis egyáltalán nem veszünk tudomást a külső ingerekről, az agy „úgy dönt”, hogy semmi fontos/veszélyes dolog nem történik odakint, és egyszerűen elvágja a külső és belső világ közötti kapcsolatot. Ebben az állapotban nincs más, csak a kalandozó belső terünk. Érdekes, hogy ilyenkor még a pupillánk sem jelzi a külső környezet változásait.
Nagyon sokáig zavart, hogy az agyam önkényesen átveszi fölöttem az irányítást, egy szakcikk azonban kioltotta a szorongásom, kimondta ugyanis, hogy a bambulás hasznos dolog. Ez a sokak által megmosolygott viselkedés azt a célt szolgálja, hogy az agy pihenjen – de ezek azok a másodpercek is, amikor a befutott információkat az agy feldolgozza, elraktározza, és memóriává alakítja. Ha ez nem lenne elég meggyőző, ezek azok a pillanatok, amikor az embernek, szinte a semmiből, a legjobb ötletei támadnak. Viselkedéskutatók pedig állítják, hogy a bambulás a lázadás egy formája is: így hadakozunk az elvárások felgyorsult, stresszes, szinte már követhetetlen tempója ellen. Vagyis a pillanatnyi offline állapot nem tiszteletlenség, annak fontos okai lehetnek.
