Gyerekfejjel még nem láttam, nem értettem, mennyire szerencsés ember vagyok, hogy J. Béla lett az édesapám, aki születésem pillanata óta nemcsak szülőm, de barátom, bizalmasom és rendre döbbenetem tárgya. A hetvenéves Béla virágkorában alulról súrolta a két métert, egyenes tartása erőt és büszkeséget sugárzott, míg karjainak mozdulatai a biztonságot hozó gyengédséget sejtették. Soha nem volt hangos, mindig keveset beszélt, ám ha kellett, felemelte a hangját. Utóbbira csak akkor került sor, ha rosszhiszemű emberrel volt dolga, aki vette a bátorságot, hogy ujjat húzzon másokkal.
Nem félt berontani a paplakba, hogy magas decibelen számon kérje a lelkek pásztorát, miért tépte meg egyetlen lánygyermeke fülét; nem félt hátrafeszíteni annak a férfinak a kezét, aki vadállatként támadt oldalbordájára; nem félt félreállni az út szélére, hogy átsegítsen egy idős nénit a jeges zebrán; nem félt tetten érni a pincért, aki duplán számította fel az ételt; nem félt ringatni az ezüstszőrű uszkárt, aki a fájdalomtól sípolt; nem félt kirúgni harminc embert, hogy aztán valamennyinek új munkát találjon; nem félt zokogni barátja koporsója felett; nem félt szerencsétlen bohócnak öltözni fia születésnapi buliján; és nem félt bókolni annak a nőnek, akinek ötven évvel ezelőtt hűséget esküdött.
Miközben az emlékeim között kutatok, mind a mai napig megvan az élmény, hogy a Bélára mindig mindenki nagy szeretettel és tisztelettel gondolt, férfiak és nők is, mert egész egyszerűen ezt váltotta ki a környezetéből. Kislányként csak úgy dagadt a mellem a büszkeségtől, mert bár nem értettem, nagyon is éreztem, hogy az én apukám egy különleges ember, akivel mindig mindenki kezet fog. Nemcsak óriás termete, ereje, de a szép ruhái, színes nyakkendői, parfümjének illata is levett a lábamról, és tízévesen már biztos voltam benne, hogy az apukám egy sztár – vagy, ahogy akkoriban mondták rá, egy úriember –, és nem véletlenül.
Fotó: Profimedia
Amikor a faluban az oroszt felváltotta az angol, egymást érték a kultúrházban a nyelvtanfolyamok: két fiatal nyelvtanár odautazott a közeli nagyvárosból, hogy a felnőttek fejébe verje az alapokat. Így eshetett meg az, hogy szüleim generációja megtanulta a gentleman kifejezést – annak összes romantikus jelentésével együtt, és bár az emberek oroszhoz szokott nyelve nehezen állt rá az angol dallamokra, az úriemberből dzsentlimen lett, a trendi és modern kifejezést pedig ráragasztották az apukámra, a Bélára.
Ma, negyven évvel később, miközben a falu pénztárosával, a Rózsikával beszélgetek, újra rádöbbenek, hogy a Béla mind a mai napig úriember hírében áll, akiről Rózsika őszintén úgy hiszi, ő az utolsó ezen a planétán. Bár az ő fantáziájában a dzsentlimen maga James Bond, az én apukám nem egy elegáns főhős – csak egy velejéig jó ember.
A gentleman az a férfi, aki nem fél másoktól, erős, igaz és hűen ragaszkodik az elveihez. Még annak árán is jól cselekszik, ha ezzel elveszíti népszerűségét. Karaktere erős, ami azonnal átjön, ha belép a terembe. Hiányzik belőle az arrogancia, mert egy igaz gentleman barátként közelít. A „gentle” (gyengéd) kifejezés nem a puhaságra utal, sokkal inkább arra a magabiztosságra és aurára, minek hatására mások kényelmesen érzik magukat a társaságában. A gentleman az a férfi, akinek viselkedése nyugodt, jelenléte biztonságérzetet ad, gondolkodása okos, udvarias, eszes, jól nevelt, harcos, aki a jó ügy mögé áll – mindezt szavakkal és nem fegyverrel teszi. (Urban Dictionary)
