Jó szex hosszú távú kapcsolatban – létezik?

(A cikk a Nők Lapja Pszichében jelent meg.)

Feltettem néhány alapkérdést egy férfi és egy nő pszichológus-szexológusnak, akik mindketten foglalkoznak párterápiával, vagyis sok olyan kapcsolatot látnak, ahol elakadás van, ahol a párok ragaszkodnak egymáshoz, de néha elbizonytalanodnak, érdemes-e még. És a fókuszba gyakran a szex kerül.

Milyen gyakori, hogy a szexuális életet érintő problémával érkezik hozzátok egy pár?

Sarkadi Bálint klinikai szakpszichológus, szexológus, az Intim Tanácsadás munkatársa: Elég gyakori, hogy vagy ez a gond, vagy mással jönnek, de viszonylag hamar eljutunk idáig. Jellemző ok még az, hogy valamelyik fél félrelépett vagy szerelmes lett – ez is elválaszthatatlan a nemi élet kérdéseitől. A nehézség az, hogy sokszor csak az egyik fél akarja igazán a terápiát, illetve az is tipikus, hogy azt mondják: ezt még megpróbáljuk, aztán ha ez sem segít, elválunk – ami nem túl jó kiindulási alap. Persze az is igaz, hogy ha teljes szívvel vágnak bele a párterápiába, akkor is lehet válás a vége, hiszen ez a folyamat szembesít. Ezt mindig elmondjuk az elején.

Skultéti-Szabó Katalin klinikai szakpszichológus, szexuálpszichológus: Nálam is sokszor jelentkeznek a szexuális gondok miatt, hiszen mindenki azt gondolja, hogy a szex egyfajta barométere a kapcsolat minőségének. Ez azért nem ilyen egyszerű, bár valóban látványos jelzés. Jönnek huszonéves párok is háromévnyi házasság után azzal, hogy már egy éve nem szeretkeznek, és megkérdezik, hogy ez probléma-e, ha amúgy az élet minden területén jól működnek.

És probléma?

S-Sz. K.: Nem feltétlenül, csak ezt így nem nevezném párkapcsolatnak. Ilyenkor inkább úgy élnek együtt, mint a testvérek.

Egy szexmentes házasság nem lehet jó?

S. B.: Nagyon sok a szexmentes házasság, de hogy valóban jó lenne, olyat még nem láttam.

A többségnél azért nem a harmadik évben áll be az az állapot, hogy alig van vagy egyáltalán nincs szex, esetleg nem igazán jó (most feltételezzük azt az esetet, hogy az elején az volt). De hiszen törvényszerű, hogy egy hosszú kapcsolatban alábbhagy a szenvedély, nem?

S-Sz. K.: Az, hogy fakuljon és ezáltal megváltozzon az együttlétek gyakorisága, jellege, az szerintem is törvényszerű. Legalábbis a párok elsöprő többségénél így van, hiába volt az elején szerelem, szenvedély – és általában volt, mert ma az a jellemző, hogy ennek alapján választunk párt. Minden kapcsolatnak van egy dinamikája, természetes, hogy azzal a hőfokkal, amivel megismertük egymást, nem élhetünk életünk végéig.

“Egy plüssmacival nem tudok szeretkezni” – 14 mondat szex nélkül élő magyar pároktól

A nagy szerelem neurokémiai folyamat, melyben elmosódnak az énhatáraink. Olyan ez, mint egy szimbiózis: a pár mindent együtt akar csinálni. De ez hosszú távon nem fenntartható. Ahogyan például anya és gyermeke egykor egy test, később azonban fokozatosan le kell válniuk egymástól – ez is ilyen. Egy idő után vissza kell találnunk magunkhoz, a barátainkhoz, a hobbijainkhoz, a tanulmányokhoz, a karrierhez. A legtöbb párral az a baj, hogy nem kerülnek ki ebből a szimbiózisból: mindent együtt csinálnak, közösek a barátaik… Ez a kötődés az intimitás érdekében tökéletes, de a szerelmet megöli, szembemegy a szenvedéllyel. Ahhoz kell az izgalom, a vágy, a kíváncsiság. Az, hogy kicsit kockázatos, kicsit néha elérhetetlen legyen a másik.

S. B.: Az átalakulás szerintem is elkerülhetetlen. Hiszen a párok sokféle szerepen mennek keresztül onnan, hogy egyedülállók, aztán jegyesek, majd adott esetben anyák, apák lesznek. Ilyenkor az intimitás óhatatlanul háttérbe szorul.

Akkor ez ellen nem is kell tenni? Csak elfogadni?

S. B.: Szerintem minden azon múlik, hogy ketten együtt változzanak. A gondok abból adódnak, ha nem egyszerre fejlődnek, ha egyikük elmegy egy irányba, a másik viszont szeretne benne maradni a megszokottban. Vannak, akik szerint az a jó, ha barátot választunk házastársnak, mert a szex úgyis háttérbe fog szorulni. Szerintem is fontos, hogy az illető jó barátunk legyen, de a szenvedély legalább ennyire lényeges, hiszen az hoz egy erős férfi-női jellegű elköteleződést. Mindazonáltal azt javaslom, ne a szerelem tetőpontján házasodjunk. Érdemes előbb megnézni, hogy a lila köd elmúltával, a konfliktusos, egyszerű hétköznapokban hogyan működik a kapcsolat.

Tegyük fel, hogy megértjük ezt, és nem is várjuk el a kezdeti lángolást. De úgy érezzük, azért még vannak tartalékok a szexuális életünkben, és lehetne több – vagy épp kevesebb –, nekünk jobban eső együttlétünk. A legtöbbször mi a magyarázata annak, ha a pár valamelyik vagy mindkét tagja elégedetlen?

Sarkadi Bálint klinikai szexológus

S. B.: Az én praxisomban sokszor fordul elő az, hogy valamilyen diszfunkció miatt kezdenek elmaradozni az intim alkalmak. Például adódott párszor merevedési gond vagy korai magömlés, és a párok egy idő után nem mernek próbálkozni, félnek az újabb kudarctól. Aztán… sok kapcsolatban látok szerepcserét a hagyományos felfogáshoz képest, vagyis azt, hogy már a nő kezdeményez többet – a férfiaknál ez is okozhat teljesítményszorongást. Hallok olyan magyarázatot, hogy a társa vágyait – például, hogy a párja „szájjal csinálja” – különleges igénynek bélyegzi a másik.

S-Sz. K.: Igen, a „kudarcos szex” komoly elrettentő lehet, hiszen ez egyfajta negatív kondicionálás: a szexhez kellemetlen élmények kapcsolódnak. Pedig érdemes tudni: nincs olyan férfi, akinek még nem volt merevedési problémája – néhány alkalom teljesen normális. Van azonban egy olyan tényező is, aminek sok kárát látom, ez pedig a pornónézés és az arra való maszturbálás – mármint ha eléri a függőség szintjét.

Az emberek hogyan reagálnak arra, ha fennakadás van? Ha elmennek hozzátok, az már jó jel, nem?

S. B.: Mindenképp. Hiszen sokan egyáltalán nem tudnak beszélni minderről. Nem is mondom, hogy könnyű, ez mindenki számára érzékeny terület, ahol ha kritikát vagy elutasítást kap az illető, az mély sérülést okozhat. Vagy épp nem vállalunk fel konfliktusokat, nehogy megromoljon a viszony, és elhagyjanak minket. Pedig pont a konfliktussal, a befektetett energiával lehet fejlődni. Anélkül az egész olyan, mint egy Instagram-kép: tetszetős, de hamis. Sokan például képtelenek kimondani a vágyaikat, sőt, kijelentik: „Nehogy már mondani kelljen!” Pedig ha nem mondjuk, honnan tudná a másik? Még egy dolog, amit sokan nem mernek megtenni: az, hogy nemet mondjanak a közeledésre. Miért is ne lehetne?

Azt hiszem, nagyon gyakori, hogy egy félrelépésből értik meg a felek, hogy valami hiányzik valamelyiküknek. Vagy nem biztos, hogy ezt jelenti? Egyszerűen csak nehéz a teljes életen át tartó hűség?

S-Sz. K.: A monogám házasság intézménye akkor alakult ki, amikor az emberek átlagos élettartama sokkal rövidebb volt, így egy-egy pár legfeljebb tíz-húsz évet élt együtt. Most ez akár ötven-hatvan is lehet, amit valóban nem egyszerű egyetlen emberrel végigvinni. Mégpedig azért, mert szerintem az alaptermészetünk nem monogám: az ösztöneink nem ezt diktálják.

De akkor miért törekszünk mégis a legtöbben biztonságos párkapcsolatra? És miért azt tartja a közvélemény nagy része is ideálisnak?

S-Sz. K.: Mert a felettes énünk megérti, hogy egy stabil párkapcsolat olyan pszichés támogatást képes adni, ami semmi mással nem pótolható. Kutatások kimutatták, hogy a házasságban élő emberek a legegészségesebbek, és ők élnek a legtovább. A házasságban szövetségesek vagyunk, ez pedig mindig erősebb, mint az egyének külön-külön. Ettől még persze nem egyszerű fenntartani.

Akkor ezek szerint nem feltétlenül van baj a házasságunkkal vagy épp a szexuális életünkkel, ha jön egy külső kapcsolat, csupán győznek az ösztöneink?

S. B.: Én azért hajlok rá, hogy egy harmadik személy csak akkor tud hosszabban belépni, ha az illető életéből hiányzik valami. Lehet, hogy ezt nem kapja meg otthon, lehet, hogy nem is tudja kérni. Ilyenkor úgy van vele – akár tudat alatt –, hogy még a lebukás veszélyével együtt is könnyebb azt a valamit másnál keresni (mondjuk egy szeretőnél, aki állandó pozitív visszajelzést sugároz). Pedig szerintem ez az út sokkal nehezebb.  

„Szégyellem, hogy megcsaltam a férjemet, de megvolt rá az okom”

S-Sz. K.: Egyébként van olyan páciensem, aki nagyon is tudja, hogy mi hiányzik a kapcsolatából, azt másnál pótolja, miközben tudatosan képes kontrollálni a helyzetet. Például havonta csak egyszer találkozik a szeretőjével, nem csinál vele közös programokat, és megmondja neki, hogy többről nem lehet szó köztük. Ez persze inkább férfiaknak szokott sikerülni. Ők nem gondolják túl a megcsalást, náluk általában tényleg csak a szexualitás motivál. Illetve ha ennél többről van szó, akkor ott valami biztos nincs rendben az alapkapcsolattal. Egy férfi kényelmes, úgyhogy kisebb dolgokért nem borít. Egy nő viszont inkább a visszaigazolást keresi, neki sokszor elég az udvarlás is, az, hogy érezze, hogy vágynak rá. Ilyesmire még stabil párkapcsolat mellett is szükségünk lehet olykor. Úgy is mondhatnám: a nőt kielégíti pusztán az érzelmi maszturbáció. Mert a vaginális és klitorális orgazmuson kívül létezik érzelmi is. Úgyhogy ha egy nő félrelép, az már nem félrelépés, hanem megcsalás, mert a nő a testét-lelkét odaadja. Nem véletlen, hogy ha bármi ilyesmi kiderül, a férfi azt kérdezi: „Lefeküdtetek?”, a nő viszont azt: „Szerelmes vagy?”

Tegyük fel, hogy egyéjszakás kalandról volt szó. Bevallani vagy nem bevallani – ez itt a nagy kérdés.

Skultéti-Szabó Katalin szexuálpszichológus

S-Sz. K.: Én mindig azt mondom, ha tényleg csak egy szex volt, és a kapcsolat amúgy jól működik, akkor egészségére az illetőnek, és tartsa magában élete végéig. Ne alázza meg a partnert, mert olyan kárt okoz vele, ami kijavíthatatlan, őt pedig bűnbaknak kiálthatják ki, és ez sem mindig igazságos. Mindenesetre a bizalom onnan kezdve elveszett, a másikban kialakul az az érzés, hogy ő megcsalható. Mindenkinek kell az illúzió.

És ha lebukik?

S-Sz. K.: Amíg lehet, tagadjon. Az emberek sok mindent el akarnak hinni annak érdekében, hogy összetartsanak egy kapcsolatot – főként a nőkre jellemző ez.

Azt hiszem, teljesen más kategória az, ha beleszeretünk valakibe. Ha az egy éjszakából kettő, majd sok lesz, majd reggelek és délutánok – és már nem tudunk elszakadni.

S. B.: Én azt mondom, ilyen helyzetben is megpróbálhatjuk még rendezni az életünket azzal, akihez „hivatalosan” tartozunk. Csak próbáljuk meg partnerként kezelni őt, őszintének lenni, és közösen megnézni, van-e még tovább. Sajnos sokan ilyenkor egyéni döntést hoznak, már kész helyzet elé állítják a másikat: szakítanak, elköltöznek anélkül, hogy esélyt adnának.

S-Sz. K.: Eddig azt mondtam, hogy egy félrelépés beleférhet egy házasságba. Viszont az érzelmi belekeveredés mindig benne van a pakliban, és az bizony a legnagyobb veszély. Sokan azonban összekeverik a megkívánást a szerelemmel, és kilépnek, mert a harmadikkal „minden működik”. Márpedig gyakori csapda azt gondolni, hogy a másikkal később is minden jobb lesz. Mi a garancia rá, hogy az illető nem fogja megismételni azt a kapcsolati hibát, amit az előzőben elkövetett? Ami pedig a „megtalált” szenvedélyt illeti – minden kapcsolat stabilizálódik egyszer.

S. B.: Csak hát az „élj a mának” filozófia eléggé elterjedt. Nagyon impulzívak lettünk. „Egyszer élünk, bármit megtehetünk, nehogy el kelljen nyomnunk az igényeinket!” A tökéletes kapcsolatot keressük, és ha már nem az, keressük az újat. Azt mondjuk, biztos van jobb. Persze, mindig van jobb. De megéri?

Tegyük fel, hogy racionálisan gondolkodunk, és szeretnénk minden energiánkat a meglévő kapcsolatunk javítására fordítani. Konkrét technikákkal javíthatunk-e a szex kalandosságán, minőségén?

S. B.: Általános tanácsok nincsenek. De például a szerepjáték sok esetben segít, hiszen olyankor bárkik lehetünk, az álarc leveszi rólunk a felelősséget, és tompítja a gátlásokat.

S-Sz. K.: Én először is letiltom a társakat a maszturbációról. Ezenkívül gyakran alkalmazom a két-háromheti szexmegvonást. Ez nem egy paradox instrukció, amit meg kell szegniük a pároknak, miközben én titokban várom, hogy legközelebb boldogan jöjjenek a szexpróbálkozásaikkal. Tényleg elvárom, hogy ne szeretkezzenek ez idő alatt. Tulajdonképpen azért, mert a szex, a behatolás nem működik, negatív élmény kapcsolódik hozzá, és nem szeretném, hogy a kudarcot ismételjék. Gyakorolják inkább a hosszú, szenvedélyes pettinget. Hiszen erre is meg kell tanítani őket – kezdjük az elején! Sokszor foglalkozom külön is a felekkel, mert vannak gyakorlati praktikák, csak azokat nem jó egymás előtt megbeszélni. És azt mondom: kezdjenek el csókolózni. Utálom látni, amikor ovis puszit adnak egymásnak. De nem kell aggódni: a szexviselkedés az, amin a legkönnyebben lehet változtatni. Csak felejtsük el „apát” és „anyát”…

Felejtsük el „apát” és „anyát” (Jelenet a Szexvideó című filmből)

Mit tanácsoltok akkor, ha a pácienseitek bármiféle nyitáson, nyitott kapcsolaton gondolkodnak?

S. B.: Erre elég nagy skála van, és minden párnál más fér bele. El tudom képzelni, hogy működjön, de az sosem jó, ha valaki a másik kedvéért megy bele. Ha helyén tudják kezelni, mint egyfajta szexuális segédeszközt, akár lehet jó is. Ugyanakkor egy komolyabb vonzalom mindent boríthat.

S-Sz. K.: Én nem szoktam támogatni ezt az ötletet, hozzáteszem, nem erkölcsi szempontból. Ha két fél már unja egymást, és elég intelligensek hozzá, hogy beszéljenek erről, akkor racionálisan sok minden elképzelhető, de más a fantázia és a valóság. Az érzéseinket nem tudjuk kiszámítani. Tapasztalataim szerint amennyiben egy harmadik fél közös bevonásáról van szó, az nem emeli, inkább rombolja a kapcsolatot. Rettenetesen veszélyes játék.

Gondok, törések, ki nem beszélt hiányok… Van visszaút? Meddig és honnan van még?

S. B.: Minimális vágynak lennie kell egymás iránt, csak akkor tudunk mire építkezni. Ha van, akkor a hogyant már meg lehet beszélni. De ha azzal jön ide valaki húsz év után, hogy csak az első évben volt jó a szex, azon már nemigen lehet mit hajlítgatni, az már törik… Fontos még, hogy legyen közös jövőkép, némi rugalmasság és változási hajlandóság. Csak sajnos sokan a kompromisszum szót a megalkuvással teszik egyenlővé. És ha valaki úgy jön el, hogy lélekben már lezárta a kapcsolatot, onnan nagyon nehéz kimozdulni.

S-Sz. K.: Minden kapcsolatban van olyan periódus, hogy nem kívánjuk a másikat, sőt akár taszít is. Még szerelmesek is lehetünk másba. Csak ne mindig és rögtön az legyen a megoldás, hogy menjünk az aktuális érzés után. Hát nem, az élet nem erről szól. Azt látom, hogy a szeretet, a tisztelet és a lojalitás szép szavak, de ha baj van, nem ezek tartják össze a párt, hanem az akaraterő. Ha nem hiszünk a közös jövőben, ha nem teszünk bele energiát, ha nincs önismeretünk és párkapcsolati önismeretünk, akkor nem fog menni. Akarni kell megérteni a másik álláspontját, nem csak a saját sérelmeinket hajtogatni, hiszen nem ellenségek vagyunk: egy csónakban evezünk.

Egy pszichológus számára a válás feltétlen kudarc, amit lehetőleg ne is vegyünk számításba?

S-Sz. K.: Szó sincs erről. A válás krízishelyzet, de nem tragédia. Természetesen van az a helyzet, amikor mindenkinek az a jobb, például a gyerekeknek. De amíg lehet, érdemes arra törekedni, hogy ha nem is tökéletes, de elég jó kapcsolati példát mutassunk fel számukra.