Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Lélek

Miért, tudsz jobbat? – Ezért költöm el az összes pénzem, és nem bánom egy pillanatig sem

Csak az a keserű szájíz ne lenne a következő fizuig. Íme a vásárlásfüggő férfi ars poeticája.

Ahogy a legtöbb embernek a világon (az én generációmnak biztosan), nekem is megvannak a magam démonjai, amelyeket megtanultam ugyan nagyszerűen leplezni társas helyzetekben, de ettől még ott vannak kérlelhetetlenül, sosem kapok kimenőt, legfeljebb időnként meg tudom dumálni velük, hogy légyszi, most egy kicsit halkabban. Ahogy öregszem és egyre jobban ismerem magam, egészen ügyesen alkudozom. Egyébként meg, ahogy a legtöbb embernek, nekem is csak akkor esik le, hogy baj van, amikor már késő, vagy inkább akkor sem, amikor meg mégis azt hiszem, hogy időben és nem utólag vagyok okos, általában kiderül, hogy nincs is baj, vagyis nincs nagyobb baj, mint általában.

Ha a fenti bekezdésnek semmi értelme, gratulálok, téged elkerült az általános szorongás nevű több milliós magyar népbetegség, vagy nem került el, csak mint a legtöbb ember, nem is tudsz róla. Az általános (pszichológusul: generalizált) szorongás azért getva egy szindróma, mert sosem tudod, mikor mekkora a baj. Nem tudok aludni? Lárifári, egyébként sem tudok. Elönt a pánik? Az csak úgy jön és megy, ok nélkül, vagyis kézzel fogható, konkrét ok nélkül. Annak tehát, hogy éppen szarul vagyok, nincs különösebb köze ahhoz, hogy amúgy mi történik az életemben.

Egy kapaszkodóm azért van. Tudom, hogy baj van, amikor veszek valamit, amire semmi szükségem. Persze csak akkor, ha már megvettem. Minél drágább és minél kevésbé van rá szükségem, annál nagyobb a baj.

Mondanom sem kell, általában van baj. Ha erre most azt mondod, hogy ez mind csak béna próbálkozás, hogy ideológiát gyártsak a vásárlásfüggőségemhez, azt mondom, tök igazad van, de ettől még érdemes beszélnünk róla, mert egész biztos, hogy nem vagyok egyedül.

Nem emlékszem, hogy kezdődött. Talán akkor, amikor is elkönyveltem magam vicces, de amúgy semmirekellő lúzernek az iskolában. Nem direkt könyveltem el magam, annyira nem direkt, hogy nem is tudtam róla, hogy elkönyveltem, egyszerűen csak, ahogy a legtöbb szarság az életben, így alakult. Más perspektíva nem nagyon volt – vagyis nekem nem szóltak, hogy volt –, a sportban és mindenféle férfias, kompetitív helyzetben reménytelen voltam, a bulikban minden erőmmel azon voltam, hogy beleolvadjak a falba, miközben titokban irigykedve néztem azokat, akik jól érezték magukat. Dumám meg humorom azért volt, naná, hogy én lettem a vicces lúzer, ezt a szerepet még akkor is teljes elánnal hoztam, amikor tudtam, hogy rég nem velem nevetnek, hanem rajtam, nem baj, legalább jutott nekem is valami szerep.

Akkoriban főleg a geekekkel lógtam – persze nem ismertük ezt a szót, talán még nem is létezett –, nagyjából az egész életünket kitöltötte a számítógép, a kilencvenes évek közepén már neteztünk (betárcsázós modemről), pc-t építettünk, LAN-partiztunk, még saját játékot is írtunk, hogy miről szólt, azt inkább hagyjuk. A családi mantrák („mennél ki inkább a levegőre ahelyett, hogy a sötétben ülsz, és a gombokat nyomkodod”) leperegtek rólunk, vagyis ezektől nem álltunk fel a gép elől, csak némi rossz érzés motoszkált bennünk, hogy ezzel az egyetlen elfoglaltsággal, ami örömet okoz, csalódást okozunk. (Úgyhogy, légyszi, ti se mondjatok ilyet a gyerekeiteknek!)

Ekkor ismertem meg az állandó elégedetlenséget: mindig jobb kellett, és sosem volt. Az osztályban mindenki előrébb tartott nálam, Attila faterjának elektronikai boltja volt, otthon is sorakoztak a polcon az elképzelhetetlenül menő cuccok, Zoliék gazdagok voltak, külföldről hozták a Pentiumot, Dávidék pedig csórók voltak ugyan, de nem úgy, mint én, hanem rafkós csórók, akiknek hozzáférésük volt a korszak jellegzetes, kamionról leesett tételekből álló számítógépes feketepiacához. Én csak simán csóró voltam, akkor lettek „új” cuccaim, amikor valaki eladta őket, mert ő vett (vagyis a szüleitől kapott) tényleg újakat, így aztán a perifériára szorultam még ebben a közegben is. A geek közösség nyilván pont olyan kompetitív volt, mint a focisták meg a zselés hajú diszkópatkányok, legfeljebb a játszmák voltak kevésbé látványosak – mi nem csapkodtuk egymást törülközővel tesi (vagy bármilyen sport) után, már csak azért sem, mert általában fel voltunk mentve.

Akkor és ott úgy tűnt, hogy az egyetlen út a boldogság felé: mindenből újabbat, jobbat szerezni. Még csak mutogatni sem akartam őket, nem volt kedvem menőzni, boldog voltam (lettem volna) én egyedül is. Jó lenne leírni, hogy ez rég volt, azóta többet éltem, mint addig, és az ilyesmit már rég kinőttem, de nem akarok hazudni.

Mindig nagyon fontos volt a pénz. Úgy volt fontos, hogy egyáltalán nem vagyok anyagias. Nem az érdekelt, hogy gazdag legyek, még csak az sem, hogy legyen pénzem, inkább egyszerűen az, hogy költhessem. Soha semmire nem volt olyan könnyű indokot és ürügyet találni, mint a pénz elköltésére.

Amikor zsebpénzt kaptam, albumokat vettem, még aznap – kellettek, és kész. Amikor egyetemista voltam, nem volt dilemma, mert pénzem sem volt, amikor a családom el akart zavarni dolgozni – jó szándékkal, és nyilván tök igazuk volt –, fogalmam sem volt, hogy miért kellene nekem dolgozni, amikor nógattak, hogy tegyek félre, gondoljak a jövőre, nem tudtam, mégis milyen jövőre kellene gondolnom, így aztán nem is láttam indokoltnak a megfontolt spórolást. Semminek semmi értelme nem volt, miért pont ennek lett volna. (Az évekig tartó öntudatlan és diganosztizálatlan depresszió így tizenöt évvel később sem vicces.) Amikor dolgozni kezdtem, kellett a pénz arra, hogy elkezdjek élni is mellette, amikor lakásom lett, be kellett rendezni, amikor fotózni kezdtem, megismerkedtem az emberi civilizáció egyik legnagyobb vívmányával: a bankhitelekkel… a többit el tudjátok képzelni.

Végül valamikor harminc és harmincöt között eljött az a pillanat, amiről sosem gondoltam volna, hogy megérem: megvolt mindenem. Addig gondolkodnom sem kellett, hogy tudjam, milyen tárgy hiányzik a boldogságomhoz (mert nyilván tárgyak hiányoztak a boldogságomhoz); aztán, egyik napról a másikra, ha gondolkodtam, sem tudtam kitalálni, mi lesz a következő, amit, ha megveszek, jobb, teljesebb lesz az élet, és talán egy kicsit végre értelmet is nyer. Úgy képzeltem, na jó, nem képzeltem sehogy, de ha képzeltem volna, úgy képzeltem volna, hogy abban a pillanatban, ahogy eljön ez a pillanat: megvan mindenem, eljön vele a zen is, áramlani kezd a csí, meglátom a Nirvánát, vagy mit tudom én, megnyugszom kicsit végre. Ehelyett mit csináltam?

Elköltöttem a maradék pénzemet is.

Mindig volt valami, amiből kellett egy jobb, mindig volt valami, ami elromlott, kicsit eljátszottam, hogy mérges vagyok (magam előtt is), aztán jött a jól ismert, semmivel sem pótolható izgalom, a kutatás öröme, az eufória, ami addig tartott, amíg megvettem, vagyis másnapig, akkor ugyanis magam előtt sem tudtam titkolni többé, hogy nem, nem lett jobb az élet az új tévétől, Xboxtól, hangfaltól, okosórától. Mintha egy fekete lyukba szórtam volna bele mindent.

Adódik a kérdés, hogy miért nem hagytam abba: hát azért, mert nem volt más. Nem drogoztam, visszafogottan ittam, illedelmesen buliztam, a főnökeimet körültekintően kiszolgáltam, a magánéletem, izé, rendezett volt, szóval mondom, mindenem megvolt, értelme viszont semminek sem volt. Eközben csodás kis egzisztenciát kanyarítottam magam köré: pénzem mindig volt, félretett pénzem sosem, és ezt a status quót bizony nem boríthatta fel sem feleség, sem gyerek, tettem róla, hogy így legyen, például úgy, hogy nem is lett egyik sem. Nehogy már valaki rákérdezzen, hogy ezekre a szarokra meg mi szükségem, ahelyett, hogy…

Dramaturgiailag most lenne indokolt a lezárás, a tanulságlevonás, az elhatározás, hogy ezentúl minden jobb lesz, vagy legalább az, hogy (akár ironikusan) felvillantsam a megoldást. Ez azonban most technikai okokból elmarad, úgy, ahogy a sarki zöldséges is technikai okokból zárt be átmenetileg három éve, azóta is ott a papírfecni a lakat mögött. Úgy lenne kerek a történet, hogy oké, van ez: az üresség, a nihil, meg van a másik: a rendes, tisztességes, kerek élet, aminek van eleje-közepe-vége, szépségekkel, nehézségekkel, jóban-rosszban összetartással, ilyenekkel.

A helyzet azonban az, hogy eddig nem sok jelét láttam annak, hogy ez az élet létezik, és ha igen, akkor tárt karokkal vár engem is. Vagyis ennél is rosszabb: volt, hogy majdnem, de aztán mégsem.

 

Jelenleg tehát úgy áll a dolog, hogy nincs megbízhatóbb és tutibb örömforrás, mint a frissen kibontott szilikon és nyomtatott áramkörök illata, a szétdobált kartondobozok és buborékfólia, az első bekapcsolás izgalma, meg persze a kicsit keserű szájízzel ismételgetett mantra, hogy mindegy, a következő fizuig csak kihúzom valahogy. Egyébként meg tényleg jó érzés szó szerint testközelből figyelni a technológia (különösen a szórakoztatóelektronika) fejlődését, és különben is ki kell használni ezt az utolsó hajrát, hiszen pár évtized múlva vége lesz az egésznek.

Persze, ha valaki tud jobb receptet az élethez, szóljon, ahogy mondani szokták, minden megoldás érdekel.

12 főbűn az nlc-n

Az nlc új sorozatában azokról a főbűnökről szeretnénk beszélni tabuk nélkül, amelyek részei a mindennapjainknak, mégis valamiért szemlesütve emlegetjük őket, mintha igazi bűnösök lennénk. Ez persze nem egy nagy online búcsúcédula-börze, senkit sem szeretnénk feloldozni. Egyszerűen arról van szó, hogy ideje nyíltan beszélni arról, hogy vannak bőven gyengeségeink, amit hol elég elfogadni, hol pedig érdemes mélyrehatóbban foglalkozni vele. Így hát tizenkét hónapon át minden hónap első péntekjét a bűneinknek szenteljük. Az első hónap a féltékenységé volt, a második, az augusztus a pazarlásé.

Itt találod a témában további cikkeinket:

Elmúlik minden: hány percet pazarolsz el az életedből?

„Legszívesebben az arcodba vágnám, hogy ne pazarolj el!”

Hiába próbáljuk megvásárolni a boldogságot, előbb leszünk függők, mint elégedettek

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top