Bár nincs két egyforma ember, az egyének közötti különbségek pedig nem nemtől függően keresendők, mégis vannak olyan evolúciósan és gyerekkorunktól belénk kódolt sémák, amik alapján lányként vagy fiúként, nőként vagy férfiként hajlamosak vagyunk egy bizonyos módon viselkedni a közösségi oldalakon – legalábbis erre enged következtetni számos kutatás. A szakemberek szerint ebben semmi sztereotipizálás nincs, tényleg a fent említett két tényező az, ami a viselkedésünket és az észlelésünket sok esetben befolyásolja, illetve predesztinálja azt, hogy bizonyos esetekben hogyan fogunk viselkedni.
„A fiúknak gyerekkorukban azt mondták, amikor elestek, hogy »ne sírj, milyen katona lesz így belőled?«, kékre festették a szobájukat, katonákat és autókat adtak a kezükbe. Afelé terelték őket, hogy az erő, a biztonság és a gyengébbek védelme az érték – mondja Józsa Tamás klinikai gyermek-szakpszichológus, család- és párterapeuta. – Ezzel szemben a lányok babáztak, színük a rózsaszín volt, aszerint dicsérték őket, hogy milyen szépek, csinosak, ápoltak. Mielőtt azt hinné valaki, hogy ezek durva sztereotípiák, érdemes megnézni azt a videót, ahol a beavatatlan felnőtteknek azt mondják, hogy az illető kislány – miközben kisfiú –, és ennek tudatában ülnek le hozzá játszani a földre, vagy fordítva, fiúnak mondják, de igazából kislány a gyermek, és úgy játszik vele a felnőtt. Nagyon szépen kirajzolódnak a felnőttek fejében élő prekoncepciók, még akkor is, ha – ahogyan a kísérlet utáni interjúban el is mondták a felnőttek – ők egyébként az elsők, akik küzdenek a nemi sztereotípiák ellen és igazából nagyon nyitottnak is gondolják magukat.”
Hasonló véleményen van Villányi Gergő pszichológiai tanácsadó, akinek szakterülete a digitális pszichológia. „A nőknek szexinek, kedvesnek, vidámnak, csinosnak »kell« lenniük, ez adja az »értéküket«, és ezt irigylik a többiek, erre figyelnek fel. A férfi kemény, jól szituált, izmos, és státuszszimbólumai vannak. Érdemes megemlíteni, hogy az állatok és a kisgyerekek is egyre inkább megjelennek a közösségi oldalakra kitett képeken, mintegy pluszként – sajnos tényleg gyakran csak a cuki kiegészítő szerepe jut nekik. Mindemellett fontosnak tartom megjegyezni, hogy az általánosítás, pláne az emberek fix tulajdonságokhoz kötése veszélyes és káros, hiszen az értéket nem ez adja. Emellett a generációk sok szokást, normát átalakítanak vagy saját képükre formálnak, úgyhogy a digitális énkép – az, ahogy magamat online bemutatom – nagyon változóban van.”
Fotó: Christopher Polk/AMA2014/Getty Images for DCP
Ezen túl azonban egyre több a hasonlóság a nemek között, igaz, más-más okoknál fogva. Míg régebben a nők voltak azok, akik több platformon – az Instagramon, a Facebookon, a Twitteren – is jelen voltak, addig ez mára, a multitasking korában már nemtől függetlenül jellemző. Senki sem akar lemaradni semmiről, erre már egy kifejezés is született, a FOMO (fear of missing out), ami az ennek kapcsán ébredő szorongást hivatott leírni. Józsa Tamás szerint már nemcsak a hírességek, de az „átlagemberek” agyi jutalmazó központja is egyre több ingerre vágyik, ezért keresi azokat minél több platformon.
A nők jobban, bátrabban kommunikálnak
Villányi Gergő úgy véli, azért van oka annak, hogy számszerűen még mindig több nő van jelen egyszerre több közösségi oldalon – mégpedig az, hogy a nők általában sokkal jobb kommunikációs és szociális készségekkel rendelkeznek, mint a férfiak.
„Több kapcsolatuk van, sokkal jobban ráhagyatkoznak a közösségekre, barátokra, ismerősökre, csoportokra, valamint jobban és bátrabban kommunikálnak a gondolataikról, érzéseikről, mindennapjaikról, és nem félnek segítséget kérni sem. Mindennek az árnyoldala az, hogy a kitűnni vágyás, a szeretetpótló figyelem, a lájkvadászat, valamint a figyelem által kapott értékességérzet ezeken a felületeken valósítható meg és érhető el. Aki önbizalomhiánytól vagy szeretethiányban szenved, vagy azt éli meg, hogy az online kapott bókok és lájkok áramlása biztosítja az értékesség érzetét, azt az élményt, hogy »számítok az embereknek«, az minél több platformon fenn lesz, hogy mindegyiken bezsebelje a megerősítéseket.”
Fotó: iStock
Kérdés persze, hogy ezek a megerősítések mennyire valódiak, és mennyire pótolják a személyes kapcsolatokat, a fejsimogatásokat vagy öleléseket, esetleg mennyire lehet káros a hiányuk, vagyis az, ha elzárják a lájkcsapot? „Hogy hogyan hat a férfiak és nők pszichéjére a közösségi média, az tényleg egyénfüggő – véli Józsa Tamás. – Nagyon sokan vannak olyanok, akik a saját épülésükre, tájékozódásukra, a szeretteikkel és barátaikkal történő kapcsolattartásra használják ezeket az oldalakat, viszont ennek az ellenkezője is igaz. Egy átlag amerikai például naponta 150-160-szor néz rá a telefonjára, ami megszülte a mai fiatalok – lányok és fiúk – körében a nomofóbia jelenségét: olyan erős szeparációs szorongást éreznek akkor, ha el kell távolodniuk öt lépésnél messzebbre az okostelefonjuktól, ami már kibírhatatlan fizikai és érzelmi distresszel jár számukra. Különösen veszélyeztetettek ebből a szempontból a fejlett és a fejlődő országok, köztük az EU-tagállamok és Magyarország is – ránk ugyanúgy hatnak az ott jelenlévő negatív mintázatok.”
Villányi Gergő is azon az állásponton van, hogy a felhasználó szándékától és a közösségi oldalon töltött idejétől függ minden.
Árnyoldala ennek, ha ott keresünk szeretetet, figyelem- és kapcsolódáspótlékot, mivel tévúton járunk. Akárcsak akkor, ha a digitális énünk, vagyis az, amit magunkról üzenünk, nagyon eltér az offline valóságunktól. Fontos megtalálni a két jelenlét közötti egyensúlyt, és legalább ilyen lényeges, hogy szűrni tudjuk az online tartalmakat, mert sok a félrevezető, hamis hír vagy manipuláció.
Ha ekkora már a függés, akkor természetesen felmerül a kérdés, hogy mi történne akkor, ha hirtelen, egyik napról a másikra megszűnnének a közösségi oldalak. A szakértők szerint az szinte garantálható, hogy először lenne egy pánikreakció. „Három nehéz és súlyos tünettel is meg kellene birkóznunk, ha ilyen történne – mondja Villányi. – Az egyik az említett platformokon felépített énkép vagy az ott tárolt tartalmak eltűnése lenne. Ez utóbbi tényleges emlékveszteség is volna, gondoljunk csak a fotókra. A másik tünet a gyászreakcióhoz hasonlítana. Egyfajta elvonási tüneteink lennének, hiszen gondoljunk csak bele, mennyire integrált része lett a sok közösségi oldal a mindennapjainknak: beszélgetések, információk, hírek, programok, események, szakmai oldalak tűnnének el online, és új csatornát kellene keresni, ahol mindehhez hozzájutunk. A harmadik dolog, amit más eszközökkel, más módon át kellene hidalnunk valamiképpen, a kommunikációs deficit volna – és ez a szokásainkat, a kapcsolattartási normákat és azt is érintené, hogy kikkel, hogyan és milyen gyakran tartjuk a kapcsolatot.
Józsa Tamás a jelenséget a pár héttel ezelőtti New York-i áramkimaradáshoz hasonlítja. „A megkérdezett emberek töredékének volt otthon gyertyája, sőt többen arról számoltak be, hogy egész eddigi életük során úgy nőttek fel, hogy mindig volt elektromosság, s emiatt többek reakciója a városban a »flight or fight« (üss vagy fuss) magatartás volt; terrortámadástól tartottak, már a menekülésben gondolkodtak, nem gondolkodtak racionálisan. A Broadwayn ezzel szemben például abba sem hagyták az előadást, hanem kimentek a színház elé az utcára, és ott folytatták tovább a produkciót. Minden bizonnyal személyesebb volt az élmény.”
Fotó: iStock
De mégis, mit lehet tenni, ha már ebben élünk? Hiszen, valljuk be, egyelőre nem úgy tűnik, hogy egyhamar megszűnnének a közösségi oldalak. A két szakember azt javasolja, időről időre tartsunk szünetet a használatukban, illetve tudatosan korlátozzuk az ott töltött időt. Villányi Gergő szerint magunkon is van mit dolgozni: először is tisztában kell lennünk azzal, hogy online megváltozik a viselkedésünk, az érzékelésünk, és megváltoznak a pszichés folyamataink is. „Erősebbek az érzelmeink, gyengébbek a határok és az érzelmi fékek, hamarabb bízunk meg idegenekben, valamint hajlamosak vagyunk dehumanizálni, nem embernek tekinteni a másikat, főként, ha nem ért egyet velünk. A vitakultúránk csapnivaló és rettentően agresszív online. Itt lép be a következő tényező: a szankciók és a következmények. Felelősséget kell vállalnunk a mondandónkért, és nem lenne szabad kamu profilok és anonim fiókok mögül üzengetni. Ez persze felveti azt is, hogy könnyebben kinyomozhatóak leszünk, de a szavaknak, mondatoknak, amiket »csak úgy«, leírunk nagyon súlyos következményei lehetnek. Régóta tudjuk, hogy a lelki és a fizikai fájdalmakra az agynak ugyanaz a része reagál. Tehát a szavakkal, hozzászólásokkal is megpofozunk, ellökünk vagy kigáncsolunk valakit, és lehet, hogy a mi odaszúrásunk a végső csepp, hogy tragédia történjen. Az agresszió és a gyűlölet nem párolog el, nem szívódik fel, hanem valamilyen módon – önbántalmazás vagy mások bántása útján – továbbadódik. Gyakorolni kell, hogy úgy nyilvánuljunk meg, mintha egy barátunkkal, szeretett családtagunkkal kommunikálnánk, és a stílusunk se csapjon át személyeskedő, agresszív vagdalkozásba.”
