Gyakori párkapcsolati probléma, hogy a folyamatos sérelmek összeadódnak, és a hatásuk egyre csak erősödik, aztán persze majd valamikor robban a bomba. Ha valamilyen bántás, nem megfelelő reakció rendszeresen ismétlődik, hihetetlenül gyorsan összejön egy nagyobb veszekedéshez elég muníció. Az egyik ilyen ismétlődő, apróbb tüskékkel járó szituáció az a mindennapi élethelyzet, amikor a nőnek csak értő figyelemre és egy kis lelki támogatásra van szüksége.
A nő együttérzést szeretne, a férfi gondolkodik a megoldáson
Bizonyára mindenki tapasztalta már, néha mennyire nem értik meg férfiak és nők egymást, például a vigasztalás esetében sem. Általában a nők egy rázós munkanap vagy magánéleti bosszúság esetén szeretik kibeszélni magukból a feszültséget, és ilyenkor odafigyelésre, ölelésre vágynak. A bökkenő sajnos ott van, hogy a férfiak többsége nem így vigasztal: ők általában egy megoldást vázolnak fel, empátia és összebújás helyett igyekeznek más perspektívából megközelíteni a problémát.
Andi (34) így mesélt erről: „Nálunk sok veszekedés abból származik, hogy úgy érzem, nem érti meg az aktuális nyomoromat a párom.
Elmesélem neki, mi idegesített fel az irodában, vagy épp elsztorizom, hogyan bántott meg az egyik barátnőm, mire ő azzal jön, hogy keressek másik munkát, vagy hogy biztosan lesz majd egy jobb barátnőm a jövőben. A legjobban az veri ki nálam a biztosítékot, mikor azt hozza fel, hogy gondoljam végig, milyen jó dolgom van, egészséges vagyok, munkám is van satöbbi. Hát engem ez nem nyugtat abban a pillanatban.
És az is eléggé idegesítő, mikor látom, hogy neki van valami baja. Csak a vak nem látja, mennyire magába van fordulva, de persze el nem mondaná, mi történt, vagy min agyal… Ilyenkor úgy érzem, tehetetlen vagyok.”
Megkérdeztük Andi férjét, Pétert (39) is, ő hogyan vélekedik minderről:
Nem értem és soha nem fogom megérteni azt, hogy ha van valami gebasz, azon hogy változtat az, ha azt mondom, »nem lesz semmi baj, ne aggódj semmin, itt vagyok neked satöbbi«. Megölelem, ha erre van szüksége, de nem fér a fejembe, hogy ez mire jó.
Hiszen ezzel nem oldottunk meg semmit: ami miatt rosszul érzi magát, az még ugyanúgy fennáll. Ha pedig egy nagyobb távlatot mutatok neki, hogy máshol például éheznek, és neki milyen jó élete van, akkor még le is vagyok szidva. Sehogy nem jó, plusz még szarul is érezhetem magam. Abban az esetben pedig, ha nekem van valami problémám, szeretném, ha nem nyaggatna senki; köszi, meg tudom oldani. Maximum majd szólok, ha mégsem.”
El kell fogadni a megváltoztathatatlan tényt: mások vagyunk
Az efféle nézeteltérések forrása egy alapvető működési különbség – mondja a téma kapcsán Hanuderné Tamaska Tünde klinikai szakpszichológus. „A férfiak jellemzően analóg gondolkodásúak, problémamegoldásra vannak »programozva«. Lineáris módon néznek rá egy gondot okozó ügyre, és a megoldási képletük az, hogy A-ból B-be hogyan lehet egy rövid vonallal eljutni. A nők viszont többször operálnak érzelmi központú metódussal. Az A-ból B-be való eljutás közben vannak leágazások, kacskaringók, és sokszor a végpont nem esik egybe a férfi által megtalált végponttal.”
„Megölelem, ha erre van szüksége, de nem fér a fejembe, hogy ez mire jó” (Jelenet a Szakíts, ha bírsz! című filmből)
A szakember szerint jobb megbarátkozni vele, ha a másik másképp gondolkodik és másképp reagál, mert megváltoztatni úgysem tudjuk. „Nem várhatja el senki, hogy a másik fél máshogy működjön. Egy férfi nem fog a lineáris gondolkodásból átváltani, és eltérő szemszögből nézni egy szituációt, ha nem képes rá, és egy nő sem tud változtatni a gondolkodási struktúráján. Ezt kell mindenképpen megérteni, megemészteni és elfogadni. Csak ezután lehet lépeseket tenni annak érdekében, hogy ebből ne legyen veszekedés, és hosszú távon ne okozzon törést ez a kapcsolatban.”
Tűpontosan mondjuk el, mit szeretnénk!
A szakember azt mondja, a vigasztalás másmilyenségéből fakadó ellentét igen gyakori párkapcsolati konfliktusforrás, a párterápia pedig többek között abban is segíthet, hogy egy új beszédnyelvet sajátítsanak el, gyakoroljanak be a felek. A kommunikációs megoldás az lehet, ha a párkapcsolatban a valódi igényeket fejezzük ki, és konkrétan, szinte szájbarágósan fogalmazzuk meg, mire van szükségünk. Ha például egy nő csak annyit szeretne, hogy meghallgassák és megvigasztalják, explicit érdemes kinyilvánítania:
Elmesélem, mitől borultam ki a munkahelyen, és most csak azt várom, hogy figyelj rám, míg elmondom, aztán ölelj meg.
Ha pedig a férfinak ez nehezére esik, le kell reagálnia azzal, hogy kimondja: „Valószínűleg nehéz lesz nem elmondanom azt, szerintem mi lenne a helyes, de értem, hogy erre nincs szükséged, ezért csak figyelek.” Amennyiben pedig egy férfinak van gondja, de nem szeretné megosztani a párjával, szintén egyértelművé kellene ezt tennie, például így:
Van egy probléma, amin jár az agyam, de egyedül szeretném megoldani, úgy tudsz segíteni, ha most hagysz rágódni.
Nem kaphatunk meg mindent a párunktól
Tündi (45) a házassága alatt rájött, hogy náluk soha nem fog a gyakorlatban beválni, hogy higgadtan, egyértelműen, a fenti tanácsokat alkalmazva kommunikáljanak, ugyanis szerinte az élet nem ilyen. Viszont tudatosította magában azt, hogy a férje soha nem lesz jó partnere az őt ért kellemetlenségek feldolgozásában, „kiventilálásában”. Tündi arra a következtetésre jutott, hogy ha valami méltánytalanság éri, vagy panaszkodnia kell, akkor inkább a barátnőihez fordul: „Tőlük megkapom azt a fajta megértést, amire vágyom. A férjem úgyse fogja tudni soha ezt nyújtani, de ha nagy baj van, akkor nem fordulnék senki máshoz, csakis hozzá.”
A szakpszichológus szerint ez is kiváló módszer:
El kell fogadni azt, hogy nem fogunk a párunktól mindent megkapni, és az érzelmi kielégülésnek vannak más formái. Ilyen, ha egy másik nőhöz fordulok – barátnőhöz, nőrokonhoz –, ha együttérzésre vágyom.
Fontos ugyanakkor, hogy megadjuk a férfinak is azt a lehetőséget, hogy ő is tud segíteni. Tehát amikor valóban szükségünk van a megoldásra, például karriert szeretnénk váltani, akkor a férjünk, a párunk tanácsát kérjük, és ezáltal adjunk neki lehetőséget a sikerélményre. Azt érdemes látni, hogy a férfi valóban segíteni akar. Amikor ez nem sikerül, az számára kudarc, amikor pedig igen, az siker. Célravezető jól kiválasztani a szituációkat ehhez.”
Nem árt, ha eszünkbe véssük azt is, hogy a férfiakat túlnyomórészt nem arra szocializálták, hogy kimutassák az érzelmeiket, hanem arra, hogy elnyomják, magukba fojtsák őket, így az empatikus készségük sokszor nem olyan módon fejlett, mint a nőké. Ugyanakkor a nőket támogató viselkedésre tanítják már gyermekkoruktól kezdve, ezért bennük óriási frusztráció gyűlik fel, ha nem tudnak segíteni a párjuknak, amikor az épp „magába roskadva, szótlanul” morfondírozik. A szakember szerint el kell hinniük a nőknek, hogy egy férfi számára valóban teljes értékű támogatást jelent, ha hagyják, hogy a saját módszerét követve – ha kell, egyedül – oldja meg a problémát. Vagyis ha nem piszkáljuk a párunkat azzal, hogy mi a baj, beszéljük meg, hanem csak békén hagyjuk, ő azt úgy éli meg, hogy konkrétan segítünk neki.
Néha azt hisszük, hogy ha nem a magunk módján támogatjuk a másikat, akkor semmit nem teszünk érte… Ezen kell túljutni azzal, hogy megértjük, mennyire különbözőek vagyunk, és nem támasztunk irreális elvárásokat a másikkal szemben.
