Amikor párterápiába kezdünk, az első lépések között szerepel, hogy megkérdezzük, mikor mennyi időt tudnak együtt tölteni, ezt mire használják, és mennyire elégedettek mindezzel. És bizony vannak párok, akiknél nem olyan egyszerű kivitelezni a dolgot, amikor arra kérjük őket, hogy hetente legalább egyszer randizzanak, töltsenek együtt minőségi időt.
Amikor a hivatás mindennél előbbre való
András orvos, egy állami kórházban dolgozik. Ügyel, jóval többet, mint kellene, sokszor órákkal később ér haza, mint ahogy munkaideje lejár, és mivel kevesen vannak, nemegyszer a kórház közelében kell lennie akkor is, amikor nem dolgozik, hogy be tudják hívni, ha szükséges. Anikó, a felesége gyógypedagógus, ő zömében délután, este, de nem ritkán hétvégén jár ki családokhoz. Két nagy kamasz gyermekük van, ők „önjárók”, tehát a napi rutinjukhoz nincs szükségük szüleik segítségére.
A pár eltávolodását Anikó észlelte először, amikor azt tapasztalta, hogy nem rohan haza, hanem szívesen elbeszélget munka után. Egy este hazafelé azon kezdett gondolkodni, hogy melyik nap is beszélt utoljára Andrással. Meglepődött, mert nem tudta megadni magának a választ. Hazaérve megvárta ébren a férjét, és arra kérte, menjenek terápiára. Itt jött az első nehézség. Nem András állt ellen, ő saját lelki állapotának javulását is várta felesége ajánlatától, hanem időpontot találni volt szinte kivitelezhetetlen. Nagy huzavona után egy szombat délelőttben állapodtunk meg. Ez két éve volt.
Ne ijedjen meg senki, egy átlagos terápia nem tart ilyen hosszú ideig, de velük a legjobb esetben is csak havonta egyszer tudunk találkozni, sőt olyan is előfordult, hogy három hónap telt el két találkozó között. Visszatérve az első terápiás ülésre, azt adtam a párnak házi feladatul, hogy készítsenek egy naptárt, és jelöljék be azokat az időpontokat, amikor találkoznak, írják le azt is, hogy mi mindent tudtak együtt csinálni, valamint azokat az időpontokat is jelöljék meg, amikor valamelyiküknek lett volna némi szabadideje.
fotó: istock
Az első naptárak nagyon elkeserítőek voltak. Napok teltek el a nélkül, hogy akár pár percet is együtt tudtak volna tölteni. Az azonban, hogy ez kézzelfoghatóvá vált, arra ösztönözte őket, hogy megkeressék azokat a szabad perceket, órákat, amikor tudnának kicsit egymásra figyelni. Így két év távlatából elmondhatom: nagyon sok eredményt tudtak elérni. Egyrészt felismerték, hogy nem annyira a mennyiség, hanem a minőség a lényeg. Lehet, hogy napi tíz-húsz perc is gazdagabb tud lenni, mint ha egész nap egymás mellett lennének, de semmi kapcsolat nem volna közöttük.
A másik fontos momentum volt, hogy megtanultak előre tervezni. Legalább egy hónappal előre kitűzik, hogy melyek lesznek azok az esték, hétvégi napok, amikor mindketten szabaddá tudják tenni magukat. Rájöttek, hogy nemcsak estékben lehet gondolkodni, hanem egy közös reggeli is jó program lehet. Őket is meglepte, hogy a gyerekekkel is új alapokra került a kapcsolatuk: ők is egyre több programba kapcsolódtak be, velük is egyre többet kezdtek beszélgetni.
Azt hiszem, Anikó és András történetében sok pozitív tényező volt és van is. Egyrészt a kapcsolatuk jó alapokon állt. Szeretik, szerették egymást, és a nehézségek ellenére sem kerestek másik kapcsolatot vagy valamilyen kiskaput a kapcsolatban. Még időben észrevették, hogy nem jó az, amiben vannak, ami felé tartanak, és ezen akartak is változtatni. Beépítették az életükbe, hogy mindennap beszéljenek legalább telefonon néhány percet, és randiznak minden héten (sőt esőnap is van, ha bármi közbejönne).
András egyéni nehézségeiben is sok változást hozott a párterápia. Azt mondja, a munkahelyi stresszt könnyebben viseli úgy, hogy tudja, érzi, mellette van Anikó. Az együtt töltött idő megerősíti, feltölti, és tudja, ha előbb nem is, de este lesz kinek elmondani, mi volt a legnehezebb a napjában.
„Olyan volt, mintha egy irodában éltünk volna”
Sajnos nem mindenkinek a története alakul ennyire jól. Judit azért keresett meg, mert nem tudott szabadulni az előző házasságából hozott félelmeitől. Férje építkezéseket vezetett, így rengeteget volt távol a családjától, és sokszor otthonról is telefonált, vagy épp jöttek a munkások valami problémával, így nemegyszer vissza kellett mennie, máskor pedig hétvégén is kint kellett lennie az építkezéseken. Ahogy Judit fogalmazott, nem volt egy perc nyugtuk sem; olyan volt, mintha egy irodában éltek volna.
Sokszor próbált erről beszélni a férjével, aki ettől egyre feszültebb, idegesebb lett. Igazságtalannak tartotta, hogy ő a családért dolgozik éjjel-nappal, értük vállal ennyit, és nemhogy egy kedves szót nem kap otthon, hanem csak cseszegetik, hogy hol van már, miért nem jött még haza. Mindennapossá váltak közöttük a veszekedések, és Tamás egyre több olyan munkát vállalt el, ami nem a lakhelyük közelében volt, így kizárólag hétvégén, sőt sokszor csak néhány hét után ment haza. Judit egy ideig kereste naponta telefonon, de azok a beszélgetések is inkább kiabálásba, vádaskodásba torkolltak, így végül ezeket is mellőzték.
Közel három évet húztak le így egymás mellett, amikor is Tamás bejelentette, hogy megismert valakit, így válni szeretne. Judit úgy érezte, megsemmisült. Évekig panaszkodott Tamásnak, hogy nincs ez így jól, változtassanak, keressenek megoldást. Minden nehézség ellenére kitartott a férfi amellett, aki ezek után csúnyán elbánt vele. Nem megoldást keresett a közös problémájukra, hanem egyszerűen csak odébbállt.
Valószínű, hogy a kellő időben érkező segítség megmenthette volna a kapcsolatukat, ugyanis Tamás Judit első kérésére eljött egy közös terápiás ülésre, hogy tegyék rendbe, mi is történt közöttük. Tamás azt érezte, hogy nem kapott kellő támogatást, pedig a családot tartotta szem előtt. Először csak testileg távolodott el tőle a felesége, majd egyre vádlóbb lett, és úgy érezte, ha beszélnek, az csak arról szól, hogy ő milyen rossz férj, milyen rossz ember. Judit ezzel szemben azt élte meg, hogy ő nem elég fontos, mindig ő szorul a háttérbe, ha történik valami, őt sosem hallgatja meg Tamás.
Miért következett be mindez, hogyan jutottak idáig? Mindketten a sok munkát és a kevés közösen eltöltött időt azonosították kapcsoltuk megrontójaként. Tamás azt hitte, egyszer csak lesz annyi biztos hátterük, hogy belassíthat, és akkor majd foglalkoznak a kapcsolatukkal, akkor majd lesz idejük egymásra. Sajnos nem jutottak el ide, mert közben szétmorzsolódott a kapcsolatuk, pedig szerették egymást. Minél közelebb kerültek ahhoz, hogy több időt tölthessenek együtt, annál kevesebbet szerettek volna egymás társaságában lenni, mert nehézzé, fojtogatóvá vált az együttlét.
Szívesen mondanám mindenkinek, hogy szánjon időt arra, akit szeret. Nem szükséges sok idő – bár jó lenne –, elég pont annyi, hogy tudjuk, számíthatunk a másikra, mellettünk van, és mi is mellette. Legyen idő beszélgetni, összebújni, hogy tudjuk, nem vagyunk egyedül. Sokszor van, hogy azt gondoljuk: mi töltünk együtt időt, most is itt van mellettem, miközben ezt olvasom. De vajon együtt vagyunk, vagy csak ugyanott vagyunk ugyanabban az időben? Lehet, hogy vannak, akik például a munkájuk miatt keveset, kevesebbet lehetnek együtt, és lehet, hogy ezen nem is tudnak változtatni. Azon azonban, hogy milyen a közösen eltöltött idő, és hogy megtalálják-e ezeket az alkalmakat, az már nagyon is rajtuk áll vagy bukik. Fontos lenne tudni, hogy mit szeretnénk a másiktól, és mire van neki szüksége, és ezt össze kell hangolni az együtt töltött időt tekintve is.
