Ahogy egyre idősödik az ember, úgy egyre kevésbé az ajándékok fontosak a karácsonyban – inkább az, hogy együtt legyen a család. Lát ilyen összefüggést?
Van az Indul a bakterház című filmnek egy elhíresült mondata: „nem olyan családból származom én, hogy fázzon a lábam”. Ha azt tudom, hogy milyen családból származom, akkor azzal identitást nyerek. Ezért van jelentősége az ünnepeknek. A családi identitás hat az én-identitásra, ami ad az embernek egy adott viselkedési normát a legkülönfélébb területeken. Például arra nézve, hogy egy veszélyes helyzetbe belemegy-e vagy nem. Mondok egy példát. Az USA-ban élő, spanyol ajkú nők esetében azzal arányosan csökken annak a kockázata, hogy elkapják a HIV-et, hogy mennyire tudnak sokat az őseikről. Az összefüggés áttételes: a tudás a családról tartást ad nekik, és így kevésbé mennek bele kockázatos kapcsolatokba.
Persze személyiségfejlődésünk során sok hatás ér minket: kortársak, kulturális trendek, nemzet, család – ezek mind fontosak a személyiség szempontjából. Az más kérdés, hogy mit fog az ember elfogadni abból, ami körülveszi… de az kétségtelen, hogy a család az elsődleges szocializációs helyszín, a családtagok értékei fontos hatással bírnak ránk. A szociális családmodell négy pontja úgy néz ki, hogy az első a kötődés a családi hagyományokhoz, a második az elköteleződés ezek felé, a harmadik az aktív részvétel bennük és a negyedik a hit, hogy ha az ember ezeket megtartja, akkor meg tudja találni a számításait azon a pályán, amire született. Érdekes, amikor valaki újító akar lenni… Popper Péter mondta egyszer, hogy egy kolostorban mondta valaki egy svájci embernek, aki éppen Indiába készült kivándorolni, hogy neki inkább Svájcban kéne csinálnia valamit. Az ember nem véletlenül született oda, ahova. Ezzel lehet azonosulni, vagy ellen-azonosulni. Például ha az apám vízvezeték-szerelő volt, és én gázszerelő akarok lenni, mert egy teljesen más halmazállapotú anyaggal akarok foglalkozni, akkor annak meg lehet találni az okát, de nem lehet mondani, hogy ezek a dolgok nem hatnak ránk.
Szemelyácz János (Fotó: Hernád Géza)
Ahány család, annyiféle ünnepi hangulat – vagy épp hangulattalanság…
Már önmagában annak van jelentősége, hogy összejövünk és beszélgetünk vagy sem, azaz az ember mindenképpen visszajelzést kap. Érdekesek a különbségek, amelyek az ünnepek apropóját illetik: ha a karácsonyról van szó, akkor azt lehet többféleképpen értelmezni. Lehet a szeretet ünnepének, egy egyházi ünnepnek, Jézus születése alkalmának tartani vagy annak a helyzetnek, amikor végre van egy rakat ajándék. Vagy csupán egy szükséges rossznak, amikor nem járnak a buszok. Az emberi szocializációban fontos, hogy én hogyan látom a világot, ebben mindig van egy adag narcizmus, és ennek az egészséges szintre való terelése többek közt a családi kapcsolatok által működik. Hiszen a szüleim az elsők, akiktől a visszajelzést kapom, hogy én vagyok a legügyesebb, és ezt pont olyan emberektől kapom, akikre a világ legcsodásabb lényeiként tekintek. Ilyen szempontból a csecsemő egy teljesen narcisztikus lény. Utána jönnek a pofonok: például az, hogy vége van az anyatejes időszaknak, és én dühös vagyok emiatt. Ebből a két dologból alakul ki egy olyan egyensúly, amely egészséges mértékű narcizmust hoz létre. Visszatérve az ünnepekre, a családi kapcsolatok akkor is bennem vannak, ha árva gyerek vagyok; a családi rendszer akkor is rendszerként működik, ha éppen nincs: nem a világmindenségben függünk egy kanócon.
Az ünnepek tartása tehát kicsit küzdelem a kanócon függő lét ellen?
Újévi fogadalmakat például rengetegen tesznek, ami azért vicces, mert azt, hogy mikor van az új év, mi találtuk ki. De például azt is, hogy mikor volt a 2000-es év. Ebből az látszik, hogy az embernek fontos, hogy a dolgoknak legyen eleje, közepe és vége. A dolgokat szakaszoljuk: a pszichológiában a fejlődéskrízisek jelölik a szakaszokat, és ezekben számít az ember kora, például a 18, a 30, az 50. Ilyen módon ragaszkodunk ahhoz is, hogy az újévvel új időszámítás kezdődik. Az emberek ugyan nem szokták megtartani a fogadalmaikat, de mégiscsak van jelentősége az egy évnek, mert ez az az időtartam, amit az ember át tud fogni az elméjével. Az idő múlásának, illetve számon tartásának és az ezzel kapcsolatos szorongásoknak egy része az emberi élet végességéről szól.
Ha már szóba került a narcizmus… igaz, hogy „narcizmusjárvány” van?
Szokták mondani, hogy a narcizmus a mai kor metaforája, mert a világ sikerorientálttá vált. Ez egy olyan személyiségzavar, ami az élet előrehaladtával romlik: más zavar javul, ez éppen nem, mert az ember öregszik: ha huszonhárom évesen azt látja, hogy még nem valósította meg a grandiózus terveit, az más, mint amikor hetven-, nyolcvanévesen érzi ezt, esetleg próbál erőltetetten fiatal maradni.
Fotó: Hernád Géza
A közösségi média játszik szerepet ebben?
Az Instagram és a többi közösségi média használata, azaz a bennünket körülvevő közeg mindig hat ránk, így lett most a narcizmus jellemző zavarrá. Az 1900-as évek elején például az elfojtás okozta hisztéria volt a jellemző tünet, mert akkoriban semmit nem lehetett hallani, látni, beszélni róla; nem lehetett nyíltan vállalni például szexuális ösztönöket. Az álszentségnek pedig pszichés következményei voltak. A kilencvenes években, amikor egyre több kamera jelent meg, jött velük együtt tünetként a paranoia. Az őrült képiség a közösségi médiában pedig narcizmushoz vezet.
Hogyan lehetne észrevenni a másik emberen a narcizmus tüneteit?
A narcizmus egy spektrumon helyezkedik el, ahol a szélsőségek a problémásak. A narcisztikus személy ellentéte Füles a Micimackóból, aki azt mondja, hogy „bocs, hogy élek”, a narcisztikus személy pedig a Tigris. Az igazság valahol középen van, amikor vannak bennem altruista vonások, de ugyanakkor van véleményem is, és ki tudok állni az igazamért.
Ez lényegében személyiségstruktúra vagy viselkedési mód?
A spektrumot úgy kell érteni, hogy egy koordináta egyik tengelyén helyezkedik el az a tulajdonság, amely a narcizmust jelöli (onnan indulva, hogy „szürke vagyok és nem számítok” addig, hogy „én vagyok a legjobb”), a koordináta másik tengelye pedig a spektrum az introvertáltság és az extrovertáltság között. Ezen a koordinátarendszeren mozoghatnak a jellemzők emberenként és az ember életében időszakonként is. Ebből kétféle narcisztikusságra való lehetőség adódik, az introvertáltra, amit sértődékenység, és az extrovertáltra, amit arrogancia jellemez. Illetve lehet úgy is modellezni, hogy a narcizmusnak van egy harmadik, önfeláldozó típusa. Az egyik arrogáns és tapos rajtam, a másik meg állandóan meg van sértődve. Ha választani kell, én az introvertáltat választanám, de azzal sem jó élni, aki állandóan lelkiismeret-furdalást kelt.
Ez is egyfajta abúzus? Milyen károkat okozhat?
Ilyen emberrel nem lehet túl sokáig párkapcsolatban lenni, mert az introvertáltnak valami mindig hiányzik, az extrovertált meg egy arrogáns barom, aki semmibe vesz. Ez azért abúzus, mert a kapcsolat udvarlásos szakaszában az én csodálatom tükrözésként az ő nagyságát bizonyítja, hogy milyen jól bánik velem.
Fotó: Hernád Géza
KI jönne össze egy narcisztikus emberrel?
Mondjuk, akiket ez be tud rántani, azok a személyiségdeficienciával rendelkezők: mondjuk egy dependens személyiségzavaros, esetleg egy borderline vagy egy másik narcisztikus; vagyis nem stabil személyiséggel rendelkező embereket, akiknek a narcisztikus ember ott és akkor, amikor összejönnek, valamilyen érzelmi igényüket kielégíti.
Mikor kell gyanakodni?
Ha az ember labilis, kiszolgáltatott állapotban van, akkor a narcisztikus egy ideig meg tudja vezetni. De ha már belecsúsztunk, akkor ezen változtatni kell, azaz frusztrált helyzetbe kell hozni a másikat, határokat meghúzni, következetesnek lenni, egyértelműen kommunikálni.
Ez hogyan nézhet ki a gyakorlatban?
Ez a kapcsolat szakítópróbája. A nyereség szakítás esetén az lehet, hogy az ember megszabadul a másiktól. A másik lehetőség, hogy a narcisztikus elkezd önreflektíven működni, azonban a spektrum szélén elhelyezkedőket nehéz visszahúzni. A pozitív irányba mutató fejlődéshez két dolog kell: szeretet és keretek.
