Elton Jamaicában nőtt fel, ahol LMBTQ-aktivistaként mindennap veszélyben volt az élete. Többször is megtámadták, ám mikor 2018 júliusában egy férfi megpróbált betörni a lakásába, tudta, hogy ha életben akar maradni, el kell hagynia szülőhazáját.
Dennist Ugandában LMBTQ-aktivistaként folyamatosan érték fenyegetések. Azzal vádolták, hogy megrontja a fiatalokat, és homoszexuálissá teszi őket. Folyamatosan zaklatták telefonon, de volt, hogy idegen férfiak törtek rá otthonában vagy a munkahelyén. Egy idő után egy barátjánál bújt el, de hamarosan új lakhelyét is felfedezték, és befogadóját is megtámadták. Ekkor jött rá, hogy el kell hagynia Ugandát.
Biztos voltam benne, hogy hamarosan lecsapnak rám, bántalmaznak, megölnek vagy kasztrálnak
– mondja.
Sam és Mehraj – Azerbajdzsánból menekültek, most Spanyolországban élnek (Fotó: Rainbow Railroad)
Sarah 2017-ben Kairóban, egy koncerten kezdett el egy szivárványzászlót lengetni. Aznap a fővárosban több mint száz embert tartóztattak le a Pride-zászlók miatt, köztük őt is. Sarah három hónapot töltött börtönben, a vádak között volt a szexuális aberráció promotálása, és az is, hogy egy illegális LMBTQ-csoport tagja, aminek az ideáit is terjeszti. A börtönben megverték, és a rabtársai is zaklatták. Szabadulása után hivatalosan is bűnözőnek számított, ami miatt elvesztette az állását, és a reményt arra, hogy valaha rendes élete legyen hazájában.
Elton, Dennis és Sarah ma Torontóban élnek. Elton elmondása szerint óriási megkönnyebbülés, hogy végre nem kell folyamatosan hátrafordulnia az utcán, hogy ellenőrizze, biztonságban van-e. Nyugodt és boldog. Jelenleg egy LMBTQ-szervezetnek dolgozik, akárcsak Dennis. Sarah máig nem épült fel teljesen a börtönben szerzett sérüléseiből. Továbbra is szeretne küzdeni az egyenlőségért, elmondása szerint egész életét ennek a harcnak akarja szentelni. „A Pride számomra kevésbé egy buli, inkább egy politikai tett. Szeretném az egész életemet az aktivizmusnak szentelni. Nem felejthetjük el, hogy vannak emberek a Közép-Keleten és szerte a világon, akik szenvednek.”
Elton, Dennis és Sarah ahhoz a 198 emberhez tartoznak, akiket 2018-ban a Rainbow Railroad kimenekített szülőföldjükről, hogy biztonságban élhessenek, függetlenül szexuális orientációjuktól.
Hosszú várólista
A Rainbow Railroad története 2006-ban kezdődött, mikor is egy önkéntesekből álló csapat összeállt, hogy olyan LMBTQ embereken segítsen, akik veszélyben vannak a világ különböző országaiban. 2013-ban váltak hivatalosan segélyszervezetté Kanadában, majd 2015-ben az USA-ban, azóta pedig egyre csak növekednek. Jelenleg ők az egyedüli olyan szervezet, ami ilyen jellegű mentőmunkát végez – és nagyon hosszú várólistájuk van.
2018-ban 1328 ember kért tőlük segítséget 90 országból, 2019-ben pedig már 2800, összesen 123 országból. Tavaly végül 204 embert menekítettek ki 25 országból. Ezzel fennállásuk óta 2019-ig összesen 718 embernek segítettek abban, hogy elhagyhassák lakhelyüket, ahol veszélyben voltak.
„Próbálunk a világ minden táján élő embereken segíteni, de a munkánk nagy részében jelenleg a Karib-szigetekre koncentrálunk. Sokakat mentünk meg most Jamaicából, ami jelenleg a világ egyik legerőszakosabb országa az LMBTQ emberek szempontjából. De jelentkeznek Oroszországból, Csecsenföldről, Szíriából, Ugandából, Nigériából, Pakisztánból, Irakból és Egyiptomból is” – mondja Winnie Luk, a szervezet egyik vezetője.
A világon jelenleg 72 országban kriminalizálják a homoszexualitást.
Ezek nagy részében kifejezetten a férfiak közti szexuális kapcsolatot, a szodómiát tiltják, 44 országban viszont a leszbikus kapcsolatok is törvénybe ütközőnek számítanak. Napjainkban 12 országban büntethető halálbüntetéssel a homoszexualitás, ebből hatban, Iránban, Észak-Nigériában, Szaúd-Arábiában, Szomáliában, Szudánban és Jemenben tartanak kivégzéseket, de Irakban és Szíriában is volt erre példa az ISIS által megszállt területeken. Ezenfelül 15 országban kriminalizálják a transzszexuálisokat vagy azokat a személyeket, akik nem nemüknek „megfelelően” öltözködnek.
A segítségkérők leginkább a hírekből, konferenciákról, más egyesületektől vagy hasonlóan nehéz helyzetben lévő társuktól hallanak a szervezetről. Segítséget jelenleg csak és kizárólag online lehet kérni. A Rainbow Railroad weboldalán nincsenek is megadva elérhetőségeik, jelentkezni csupán egy e-mail-címen és egy űrlapon keresztül lehetséges. Luk szerint mindennek nemcsak biztonsági okai vannak: így próbálják elkerülni, hogy a több ezer jelentkezés túl sok forrásból érkezzen.
A jelentkezés viszont csak egy apró első lépés – a végeredmény pedig nem minden esetben lehet egy új élet. „Egy munkatársunk folyamatosan nézi és vizsgálja át a kéréseket – magyarázza Luk. – Utána kell járni, hogy valós esettel állunk-e szemben, hogy honnan jött a kérés, referálni kell a segítségkérőnek, és fel kell mérni, mennyire súlyos a szituáció. Több száz kérdésnél alaposan át kell gondolni, hogy kinél tudjuk elindítani a menekítési folyamatot, és kinél kell azonnal cselekedni. Mindenkinek válaszolunk, de kevés az erőforrásunk: nem tudunk mindenkin segíteni, csupán 200 emberen évente. Vagyis sokan maradnak a várólistán.”
Winnie Luk, a Rainbow Railroad egyik vezetője
Az, hogy valakit ki tudnak-e menekíteni, attól függ, hogy a szervezet az adott területen rendelkezik-e kapcsolatokkal: más aktivistákkal, más szervezetekkel, nagykövetségekkel vagy egyszerűen olyan emberekkel, akik az országban élnek, és valamilyen módon tudnak segítséget nyújtani. Éppen ezért a Rainbow Railroad egyik legfontosabb feladata a kapcsolatrendszerük folyamatos fejlesztése. A rendszert folyamatosan ellenőrzik: ha új lehetőségek nyílnak meg egy országban, akkor újra megnézik az oda tartozó ügyeket, és lehetőség szerint megpróbálják elindítani a szükséges folyamatokat. „Ha valakinek nem tudunk segíteni, megpróbáljuk más szervezetekkel is összekapcsolni, akik talán tudnak tenni értük valamit, míg az országukban tartózkodnak” – mondja Luk.
Ám ha a mentési folyamat el is indul, a szervezet a legritkább, legextrémebb esetben megy el egy-egy segítségkérő tartózkodási helyére. „Legutóbb ilyen volt a csecsenföldi és egyiptomi krízis. Mindkettő nagyon speciális helyzet volt. Ezekbe az országokba el is látogatott a munkatársunk, hogy mindent megtudjon a kialakult helyzetről, személyesen találkozzon a segítségkérőkkel és más szervezetekkel.”
Vagyis nem szöktetésről van szó, és nem személyes segítségnyújtásról. A munka a távolból folyik.
Nincsen repülőnk, amivel átvihetjük az embereket a határon. Mi kapcsolatokkal látjuk el őket, anyagi segítséget biztosítunk ahhoz, hogy megszerezzenek minden dokumentumot, hogy legyen elég ruhájuk, hogy megvehessék az utazáshoz szükséges jegyeket, és próbálunk biztosítani egy kisebb összeget az utazás utáni időszakra is.
A nők helyzete különösen nehéz
A feladat persze a távolból is óriási. Minden eset más, mondja Willie, és mindig más szintű segítségre is van szükség. „Néha csak információra, néha arra, hogy összekössük őket a megfelelő szervezetekkel vagy emberekkel, akik segítenek nekik, és lépésről lépésre végighaladnak velük a procedúrán. Mindebben próbálunk segíteni alkalmazásokon keresztül, e-mailben és telefonon. Van, hogy össze kell kötnünk őket a helyi kapcsolattartóinkkal, és együtt találunk rá megoldást, hogy hogyan juthatnak el A-ból B-be – mondja Luk. – Vannak országok, ahol a nők nem juthatnak egyedül hozzá az irataikhoz, csak ha egy férfi elkíséri őket – a testvérük, az apjuk, vagy ha rájuk kényszerítettek egy házasságot, a férjük. És különösen nehéz helyzetben vannak a transzneműek is.”
Ray Jamaicából menekült, most Spanyolországban él (Fotó: Rainbow Railroad)
Bár a Rainbow Railroad sosem menekít ki illegális módszerekkel embereket, az út nem veszélytelen. Luk elmondása szerint próbálnak minél egyenesebbek és őszintébbek lenni az emberekkel: elmondják az utazás kockázatait, és hogy mi történhet velük, vagy néhány esetben azt is, hogy a szökésük milyen hatással lehet akár a barátaikra, akár a családjukra. Igaz, vannak, akik nemcsak a kormány elől menekülnek, hanem rokonaik elől is meg akarnak szökni, hiszen ők is veszélyt jelentenek rájuk.
Ám a segítséget általában így is kérik.
Nagyon fontos tudni, hogy azok, akik megkeresnek minket, már kétségbeesett helyzetben vannak. A legutolsó dolog, amit ezek az emberek akarnak, az, hogy elhagyják az egyetlen otthonukat, amit ismernek. A legtöbbjük sosem lépte át a faluja vagy városa határát, vagy soha nem ült repülőn.
Az új élet sem fenékig tejfel
Jelenleg a legtöbb embert Európába menekítik, ahol megfelelő letelepedési programok vannak. A befogadó országok között van Spanyolország, Németország, Franciaország és Olaszország, de sokan érkeznek Kanadába is. Ám az új országokban még nincs vége a harcoknak. „Néha tudunk nekik juttatni némi pénzt arra az időszakra, míg nem találkoznak egy helyi állami képviselővel. De a letelepedéssel járó segítségnyújtás már más szervezetek feladata – mondja Luk. – Rengeteg letelepedéssel foglalkozó szervezet és rengeteg más LMBTQ-szervezet van ezekben az országokban.”
Ám hiába az anyagi és jogi segítség, a beilleszkedés és egy új élet felépítése így is rendkívül nehéz. Sokuknak nincs elég pénze vagy elegendő nyelvtudása, így bekerülnek egy újabb rossz körforgásba. A menekültek így bár a homofóbiától megmenekülnek, és életben maradnak, ha nem kapják meg a kellő segítséget, meglehet, hogy az utcán kényszerülnek élni.
A Rainbow Railroadhoz hasonló szervezetek esetében nagy probléma lehet az, hogy megbíznak-e bennük a segítségkérők. Hiszen olyan területeken, ahol üldözik az LMBTQ embereket, általános jelenség lehet, hogy különböző társkereső applikációkkal vadásszák le őket, így egy-egy, kifejezetten LMBTQ embereknek szóló szervezet felkeresése könnyen válhat kockázatos lépéssé. Ám az óriási médiavisszhangnak hála, a szervezet teljes bizalmat élvez a segítséget kérőktől: „Az emberek utánunk olvashatnak, láthatnak minket a hírekben, kérdezhetnek rólunk más LMBTQ emberektől. Azok, akik megtalálnak minket, nem gondolnak minket csalónak.”
Az, hogy a szervezet sokat szerepel a médiában, nemcsak a segélykérők bizalmát erősíti, hanem a szervezet lehetőségeit is szélesíti. A Rainbow Railroad egyedüli forrásai a magánkézből vagy cégektől érkező pénzügyi felajánlások, ezekből pedig jócskán érkezett az elmúlt években. A migrációs krízis és annak a híre, hogy 2017-ben 57 csecsent mentettek ki a területről, sok támogatót vonzott – olyannyira, hogy tőkéjük 850 ezer dollárról egy év alatt kétmillióra nőtt, 2018-ban pedig már 2,6 millió dollárból gazdálkodtak. 2019-ben szerepeltek a Time magazinban és az amerikai 60 Minutes című műsorban is. „Minél több pozitív figyelmet kapunk, az emberek annál jobban azonosulnak a missziónkkal, és egyre többen adományoznak – magyarázza Luk. – Rengeteg csodálatos ember pedig nem is pénzzel, hanem önkénteskedéssel segít nekünk. Sütit árulnak általános iskolákban, gálákat rendeznek, vagy gyűjtéseket szerveznek esküvőkön, születésnapokon.”
Luk szerint minderre óriási szükség van, hiszen nincs esély arra, hogy javulni fog a helyzet. „72 országról beszélünk. Ez óriási szám. Minden bizonnyal a legtöbb ember nem is realizálja, hogy mekkora.” És nem is igazán hiszik el, hogy egyáltalán van valamilyen probléma.
Miután már Kanadában és az USA-ban is bevezették az azonos neműek házasságát, az ott élők alapvetően úgy gondolják, hogy a melegjogok javulóban vannak, és egyre nagyobb az elfogadás.
Ám ez nincs így, sőt újabb problémák bukkannak fel. Napjainkban a Rainbow Railroad ügye leginkább az egész világot érintő migrációs krízis miatt kerül reflektorfénybe. „Több millióan menekülnek, és köztük az LMBTQ emberek különösen sérülékenyek. A munkánkhoz tartozik az is, hogy ráébresszük a közvéleményt arra, hogy az LMBTQ emberek ezeken a csoportokon belül is külön célpontnak számítanak.”
