Feldmár András egy mondata ragadt meg bennem sok évvel ezelőtt a Szégyen és Szeretet című könyvéből, ez azóta is visszhangzik a fejemben, annyira erős: „Szerintem a szégyen a léleknek olyan fájdalom, mint ha egy vörösen izzó vasdarabot belenyomnának a húsomba. Mintha érezném a saját testem, az égő húsom szagát. Az a fájdalom, amit ez a vörösen izzó vas kelt a testemben, hasonló ahhoz a fájdalomhoz, amit a megszégyenítés kelt a lelkemben.”
De nemcsak Feldmár András, hanem Brené Brown, a híres szégyenkutató is úgy fogalmaz erről az érzésről, mintha élve elégne a lélek tőle, a legsúlyosabb dolog, ami történhet az emberrel, mégsem fordítunk rá elég figyelmet. Pedig a szégyen itt van bennünk, úszunk benne, csak olyanok vagyunk, mint a halak – Feldmár hasonlatával élve -, akik nem tudják, hogy víz veszi körül őket. A szégyen annyira természetes napjainkban, hogy már nem is próbálunk ellene tenni, pedig ez az érzés visszatarthat attól, hogy éljük az életet a maga teljességében.
A szégyen kinyírja a boldogságot
Nagyon jó példa erre az az egyszerű helyzet, amit Brené Brown ír a Bátraké a boldogság című könyvében: reggel mi alapján öltözöl fel? Azt a ruhát választod, ami megfelel az ízlésednek, hangulatodnak, kedvednek, vagy inkább azt, amiben szerinted mások szépnek látnak majd, és ami eltakarja a hájakat, vélt vagy valós hibákat a testeden? Ha az utóbbi igaz rád, akkor már itt is van a szégyen. A megszégyenítéstől való félelmed vezérelte a döntésedet.
A „mit fognak szólni mások?”, „mit gondolnak mások?” kérdések mindig a szégyenről szólnak. Amikor nem mersz megszólalni a meetingen, akkor a szégyentől félsz. Amikor nem akarsz elmenni egy társaságba, ahol nem ismersz senkit, felbukkan a félelem a szégyentől. Amikor nem vagy hajlandó megnyílni még a párod előtt sem, az is a szégyen jelenlétére utal. A szégyen irányítja a cselekedeteinket, nem lehet egyszerűen figyelmen kívül hagyni, tudatosan foglalkozni kell vele.
Ha nem jutunk dűlőre a szégyenünkkel, a küzdelmeinkkel, akkor elkezdünk abban hinni, hogy valami nagy baj van velünk – hogy selejtesek vagyunk, nem elég jók – és ami még rosszabb: eszerint is kezdünk cselekedni.
Brené Brown a The Call To Courage c. előadásán, Los Angelesben (Fotó: Joe Scarnici/Getty Images for Netflix/AFP)
Brown könyvében alaposan körüljárja a szégyenérzet kialakulását, egészen kisgyerekkorban indul útjára, és úgy a lelkünkbe ivódik, hogy természetesnek érezzük a jelenlétét. Közben viszont annyira rettegünk a vele járó fájdalomtól, hogy lemondunk az élet élvezetéről, visszavonulót fújunk, és nem kockáztatunk. Inkább nem megyünk előre, nem harcolunk a céljainkért, mert félünk a megszégyenítéstől. Márpedig félelemből nem nő boldogság.
Szerethető és értékes vagy
Elsősorban azt kell valahogy felfognunk, hogy szerethetők és értékesek vagyunk. Hogy nem kell tökéletesnek lenni ahhoz, hogy mások elfogadjanak. Segítségül ad Brown a könyvében egy remek mantrát, amit minden reggel lehet mondogatni magunknak: „Bármennyit is végzek vagy hagyok végezetlenül, elegendő vagyok.” Esténként pedig jöhet a következő mantra: „Hát, igen… nem vagyok tökéletes, sebezhető vagyok, néha félek is, de azért bátor is vagyok, és méltó arra, hogy szeressenek és tartozzak valahová.” Ez nem egy újabb amerikai hurráoptimista, túlpozitív üzenet, hogy mindenki úgy jó, ahogy van, és ha sorozatgyilkos vagy, akkor is szerethető ember vagy, hanem egy népbetegségre mutat rá: többségében úgy növünk fel, hogy azt gondoljuk, teljesíteni kell valamit, elérni egy láthatatlan célt (lásd: tökéletesség testben és lélekben) ahhoz, hogy szeressenek.
Sokszor még rá is csodálkozunk, amikor kiderül egy kollégáról, ismerősről, barátról, mennyire kedvel, pedig mi nem is tettünk semmit, amiért kedvelnie kéne. Ez a teljesítménykényszer, ez a nem szerethőség gondolat az, ami táplálja a szégyent és befolyásolja a döntéseinket. Ettől leszünk gyávák és emiatt toljuk el magunktól a saját boldogságunkat.
A maximalizmus önpusztító és addiktív hiedelemrendszer, amely a következő alapképzetet táplálja: Ha tökéletes a külsőm, és mindent tökéletesen csinálok, elkerülhetem vagy minimalizálhatom az abból adódó fájdalmat, hogy megszégyenítenek, bírálnak és hibáztatnak.
Brené Brown két nagyon gyakorlatias tanácsot is ad a könyvében arra, hogy legyőzzük a hirtelen felbukkanó szégyenérzetet magunkban. Az első egészen egyszerű: ha azonosítod az érzést, akkor mondogasd magadban (vagy akár hangosan), hogy „fáj, fáj, fáj, fáj, fáj”. Ugyanis a szégyen úgy fáj a léleknek, mintha letépnék a körmeinket. Ám ahogy tudomásul veszed, hogy fájdalom ért, máris enyhül. Addig kell mantrázni, amíg már nem fáj annyira, amíg érzed a megkönnyebbülést, hogy ezt is túl lehet élni.
A bátorság megsemmisíti a szégyent
A másik tanácsa már fontosabb és mélyebb tartalommal bír, kell hozzá egy adag tudatosság: nevén kell nevezni a szégyent. Nem arról van szó, hogy ki kell kiabálni a világba, hanem egy közeli emberrel – akiről tudod, hogy szerethetőnek tart – érdemes megbeszélni, mi történt, ami fájdalmat okozott. Mert amikor felfeded a szégyent, akkor elveszti az erejét. Ilyenkor vállalod a sebezhetőségedet, márpedig a szégyennek nincs hatalma az őszinteség és nyíltság fölött. A végső megoldás tehát abban rejlik, amit Brown könyvének címe is üzen, miszerint a bátorság az, ami legyőzni a szégyent. Ahogy a kutató fogalmaz:
„Elő kell lépnünk, láthatóvá kell válnunk! Bátran és sebezhetőn. (…) A bátor kiállás nem a győzelemre megy ki. Egy olyan világban, ahol a hiány és a szégyen dominál, a félelem az ember természetévé vált, a sebezhetőség felforgató dolognak hat. Kellemetlenül érinti az embereket. Néha egy kicsit veszélyes is.
És vitathatatlan: azzal, hogy kimondjuk, amit gondolunk, hatalmas kockázatot vállalunk, azt, hogy esetleg megbánthatnak minket.
De (…) semmi sem olyan kellemetlen, veszélyes, vagy bántó, mint az, ha az életemet egy kívülálló szemével nézem, és csak álmodozom arról, hogy milyen is lenne, ha bátran előlépnék, és a többiek tudomására hoznám, hogy én mit szeretnék.”
