A 93 éves, magyar származású, világhírű pszichológus, Dr. Edith Eva Eger legújabb, Az ajándék című könyvének megjelenése a lehető legjobb időzítés volt a koronavírus-járvány idején, hiszen egyik fő üzenete az, hogy a válságok nemcsak átmenetiek és túlélhetőek, de gyarapodhatunk is általuk. A holokauszt-túlélő több interjúban is elmondta, mindannyian nehéz időszakon megyünk át, amelyre nem készültünk fel. Meg kell tanulnunk valóban jó szülővé válni magunk számára, és egészséges, együttérző, belső párbeszédet kialakítani. Őt ugyanis ez a párbeszéd, a szeretettel teli belső kapcsolat segítette a túlélésben, majd a gyógyulásban is. Az ajándék – azon túl, hogy bemutatja azt a 12 leggyakoribb „börtönt”, amelybe saját magunkat zárhatjuk – ennek a párbeszédnek a megerősítésére mutat példát, más kérdés, eléri-e a célját, vagyis segít-e megtalálni saját szenvedésünkben a magunk életére szóló tanításokat.
Auschwitz balerinája
Edith Eva Eger egyike annak a kevés holokauszt-túlélőknek, akik még most is élnek. 1927-ben született Kassán, egy középosztálybeli családban, ahol édesapja megbecsült szabó volt. Edith szenvedélyes gyerekként minden iskolai tantárgyban jól teljesített, szerette a tornát és a tánc minden formáját, különösen a balettet. Tizenhat évesen az olimpiára edző csapat tagjává választották, ám nem sokkal később zsidó származása miatt többé nem vehetett részt az edzéseken. Röviddel ezután Kassát elfoglalták a németek, Edithet és családját, valamint 12 ezer kassai zsidót a város szélén álló téglagyárba börtönözték be, majd marhavagonokban a lengyelországi Auschwitz haláltáborba szállították, ahol a Halál Angyala néven emlegetett Joseph Mengele fogadta őket. Edith szüleit azonnal a gázkamrába küldték, a lánynak pedig még aznap táncolnia kellett az életéért a Kék Duna keringőre Dr. Mengele előtt. A tábor bizonytalan légkörében, egészségének és erejének elvesztése ellenére Edith szelleme erős és élénk maradt, testvérével, Magdával kölcsönösen támogatták egymást a túlélésben. A háború végén Gunskirchenbe, egy másik fogolytáborba kerültek; a betegségek és az éhínség miatt a menetelő kétezer fogolyból csupán száz élte túl – köztük Edith és Magda. A csupán háromszáz embert befogadni képes táborban 18 ezer fogoly tolongott, legtöbbjük vérhastól, tífusztól, tetvektől, nyílt sebektől szenvedett. Néhány nappal odaérkezésük után a tábort felszabadították az amerikaiak, Edithet egy halom holttest közepén találták legyengülve, csak az ujja mozgott már. Ez volt a szerencséje: egy katona észrevette, és kiszabadította a holttestek alól. Edith szenvedései szabadulása után sem értek véget: már háromgyerekes, sikeres klinikai szakpszichológus volt az USA-ban, amikor még mindig a poszttraumás stressz tüneteitől szenvedett, miközben tagadta múltját, eltemette érzéseit. Szembenézése után legfontosabb tanítása, hogy mindannyian képesek vagyunk választani, engedünk-e a keserűség és a kétségbeesés bénító hatalmának, vagy az életet, a szeretet és a megbocsátást választjuk a leírhatatlan brutalitással szemben. 2017-es, A döntés című könyve erről az útról szól.
Dr. Eger élete a poszttraumás növekedés példája
Edith Eva Eger egész élete példa arra, hogy ha nem is tudjuk mindig meghozni a helyes döntést, választhatunk, hogy megbocsátunk magunknak. Története nemcsak a túlélésről szól, de az emberi szellem erejének, elpusztíthatatlanságának bizonyítéka is, inspiráció mindazok számára, akik valaha is találkozhattak belső vagy külső akadályokkal, amelyek veszélyeztetik jólétüket vagy akár életüket is. Hitvallása abból az intelemből táplálkozik, amelyet édesanyja mondott neki, mielőtt gázkamrába vitték volna: „Dicuka, hallgass ide. Nem tudjuk, hova tartunk. Nem tudjuk, mi fog történni. Csak arra emlékezz: senki sem veheti tőled azt, amit a fejedbe raksz.” Mindez azonban nem egyenlő a „minden fejben dől el” divatos nézetével, sokkal inkább szól arról, hogy minden körülmények között választhatjuk a szabadságot. Amikor Gunskirchenben, járásra képtelenül, a halál szélén felüti a fejét a kannibalizmus az éhező foglyok között, és Edith látja, amint valaki egy halott húsát eszi, úgy dönt, ő ezt nem teszi. Az összetaposott sárból fű nő, a szálakra bámul, és úgy határoz, füvet fog enni.
Ezt a fűszálat fogom választani, nem pedig amazt. Elfoglalom a tudatom a döntéssel. Ezt jelenti a döntés.
Dr. Edith Eva Eger az 50-es években vándorolt az USA-ba (Fotó: Facebook)
Eger tehát sosem magát az egyént teszi felelőssé saját boldogulásáért, figyelmen kívül hagyva, elutasítva a társadalmi körülményeket, egyéni hajlamokat, ahogy azt korunk kényszeres boldogságkereső trendjei sugallják. Ő elismeri a szenvedést, csupán az áldozatlétet tartja döntés kérdésének. Mint írja, „nem lehet kivédeni, hogy az embert mások vagy a körülmények meg ne sértsék, el ne nyomják. Környezeti vagy genetikai tényezők fognak hatni ránk, ami fölött csekély vagy semmilyen hatalmunk sincs. Nem választhatjuk, mi történik velünk, de megválaszthatjuk, hogyan válaszolunk a tapasztalatra.”
Szörnyű élményei ellenére Dr. Eger szerint a legrosszabb börtön nem a náciké volt, hanem az, amelyet saját magának hozott létre. Évtizedekig a CPTSD (komplex poszttraumás stressz szindróma) börtöne zárta be, amely hosszan tartó nyomasztó helyzetek (pl. háború, prostitúció, koncentrációs táborok) után alakul ki az áldozatokban. Bár a tüneteket, mint például az emlékbetörések, rémálmok, a traumára emlékeztető helyzetek elkerülése, az állandó, magas készenléti állapot (hyperarousal), a bizalomvesztés stb., az agy bizonyos régióiban bekövetkezett elváltozások okozzák, a teljes élet megélése ezután sem lehetetlen, sőt. Ezt hívják poszttraumás növekedésnek, nyereségtalálásnak, ami azt jelenti, hogy a trauma végül egy magasabb fokú működéshez, pozitív személyiségváltozáshoz, transzformációhoz vezet az életében, amennyiben szembenézünk a veszteséggel és dolgozunk magunkon. A traumát átélők gyógyulásuk után tehát nem a trauma előtti működésükhöz térnek vissza, hanem ahhoz képest is pozitív változásokat észlelnek gondolkodásukban, a világhoz való viszonyulásukban, sőt gyakran éreznek erős vágyat arra, hogy sorstársaikon segítsenek. Eger élete erre a poszttraumás növekedésre példa, mégsem akarta soha magát piedesztálra állítani. Azt vallja, hogy egyik ember sorsa sem nehezebb a másiknál, még ha kívülről úgy is tűnik. Amikor elmeséli életét az embereknek, nem azt akarja üzenni, hogy más problémája bagatell, hiszen ő még Auschwitzot is megjárta, hanem azt, hogy ha még ő is ura lehetett a sorsának, előnyt kovácsolhatott abból, ami valaha eltörött benne, akkor ez másnak is sikerülni fog.
Egy újabb self-help könyv vagy több annál?
Az ajándék című könyv, amelyet 93 évesen írt, azokat a hiedelmeket, gondolatokat mutatja be, amelyek megakadályozzák a kríziseinkből való gyógyulást. Világhírű pszichológusként végzett munkájának példáin, saját és páciensei sorstörténetén keresztül gyakorlati útmutatót ad a gondolkodásmódunkat és érzelemvilágunkat befolyásoló gondolatok és hiedelmek megváltoztatásához. Bemutatja az általa ismert tizenkét legáltalánosabb bebörtönző hiedelmet – beleértve a bénító félelmet, a bánatot, a haragot, a titkokat, az áldozatiságot, a feldolgozatlan gyászt, a reménytelenséget –, valamint azokat az eszközöket, amelyeket felfedezett ezen egyetemes kihívások kezelésére. Eger számára a megoldásban a belső, magunkkal folytatott párbeszéd kulcsfontosságú. Az olyan időkben, mint a mostani is, amikor kevéske kontrollunk van afelett, hogy mi történik, fontosabbá válik, mint valaha, hogy felismerjük, hogyan érezzük magunkat, majd megváltoztassuk a gondolkodásmódunkat. Azáltal, hogy tisztában vagyunk aktuális érzéseinkkel – például hogy dühösek vagyunk – elkezdhetjük megvizsgálni, hogy a düh kiváltotta viselkedés segít-e bennünket vagy rontja a helyzetünket.
Eger könyve – bár néha igencsak a határán táncol – mégsem a pozitív pszichológia boldogságiparának egy újabb önfejlesztő, self-help példája, nemcsak az író személyének hitelessége miatt, hanem azért is, mert nem akarja lenyomni a torkunkon, hogy fojtsuk el negatív érzéseinket, gondolkodjunk pozitívan, vagy mi vagyunk kizárólag hibásak, ha kudarcot vallunk.
Dr. Edith Eva Eger világhírű pszichológus, holokauszt-túlélő (Fotó: Robin van Lonkhuijsen/ANP/AFP)
A sokszor elátkozott düh érzelméről például hasonlóan egészségesen vélekedik, mint Susan Foward a Mérgező szülők című könyvében, amikor azt írja, „nincsen megbocsátás harag nélkül”. Igaz, Foward szerint egyáltalán nem kéne a megbocsátásnak egyfajta elvárásnak lennie, sokkal fontosabb, hogy érezzük a haragot amiatt, ami történt velünk és gyászoljunk. Ezzel szemben Eger a meg nem bocsátást is börtönnek hívja, és fontosnak tartja, hogy a dühvel végzett munka után elengedjük a múltat. Szerinte a megbocsátás nem annak kedvéért történik, aki minket bántott, hanem magunkért, hogy ne cipeljük tovább a bosszú vagy a jóvátétel iránti sokszor reménytelen vágy, a harag terhét. Hasonló téves értelmezésektől fosztja meg a remény fogalmát is: szerinte a remény nem idealizmus, nem védekező mechanizmus a sivár valósággal szemben, nem a sötétségről való megfeledkezés, hanem a sötétséggel való konfrontáció, kíváncsiság, a képzelet legbátrabb tette. Ezzel szemben az idealizmus tagadás. „Ne vond be a fokhagymát csokoládéval. Nem lesz jó íze” – vallja Eger.
Az ajándék pozitívumai tehát vitathatatlanok. Ugyanakkor, bár a pszichológus saját és páciensei életének példáin keresztül mutat rá a lehetséges megoldókulcsokra, és minden fejezethez elgondolkodtató önreflexiós kérdésekkel segíti a témához kapcsolódó gondolataink, érzéseink rendezését, Az ajándék mégsem hat úgy, mint A döntés, ahol sokkal kevésbé direkten kapjuk meg a leszűrhető tanulságokat. (Bár az is igaz, sosem igazságos egy átütő sikerkönyvhöz hasonlítani az írók későbbi műveit.)
Míg A döntésben maga a történet és a főhős, Edith fejlődése hat olyannyira katartikusan, hogy az minket olvasókat is változásra sarkallhat, Az ajándék elolvasása után a bemutatott sorstörténetek, akármennyire is erős, a való életből vett példázatok, valahogy mégis hangsúlytalanok maradnak. Mintha a túl sok példa, bizonyíték felsorakoztatása arra, hogy az életet lehet szabadon is megélni, végül pont az ellenkező hatást váltaná ki: a katarzis helyett érdektelenséget. A példázatok sokasága ráadásul nem teszi lehetővé, hogy egy-egy sors mélyebben, a maga összetettségében bontakozzon ki előttünk, ezért viszont nincs idő és lehetőség arra, hogy a történetek tükörként funkcionáljanak a számunkra.
Az emberben így (legalábbis bennem) keserédes utóíz marad, mintha a könyv azt sugallná, „neki is sikerült, meg neki is, és még neki is, akkor neked is fog”, ahelyett, hogy egy-egy történet mélyebbre kúszna bennünk, megérintené a lelkünket, iránytűvé válna, asszociációkat váltana ki belőlünk a saját életünkre vonatkozóan, ahogy az A döntés esetében történt.
Ha azt várjuk tőle, hogy a fejezet végi kérdések (pl. „Lennél-e a saját házastársad?”), vagy a kiemelések (pl. „a szeretet egy hárombetűs szó: i-d-ő”; „nem születünk félelemmel, valahol út közben tanuljuk meg”), kiszabadítanak minket a börtönünkből, akkor csalódni fogunk – ez egy önsegítő könyvnek sem lehetne egyébként célja. Sőt félő, hogy Az ajándék gondolatai a „18 elgondoltató bölcsesség a túlélőtől” netes tartalmak sorsára jutnak, vagy ami még rosszabb, inspiráló idézetként tűnnek fel a Facebook-hírfolyamban naplementés háttérrel. Pedig a történetek, sorsok, amelyekből a szerző leszüretelte tanulságait, sokkal nagyobb figyelmet érdemelnének, nagyobbat annál is, amit maga Eger adott nekik. Mindettől függetlenül, ha nem úgy tekintünk Az ajándékra, mint egy receptkönyvre, amely megadja a hozzávalókat a szabadulásra, hanem útnak indítónak tartjuk saját elakadásaink komolyabb, akár terápiában történő megmunkálására, akkor válhat értékes eszközzé a kezünkben. Kérdés, hogy A döntés elolvasása nélkül, Eger új könyve önmagában elég inspirációt nyújt-e az elhatározáshoz, hogy otthagyjuk a börtönt, megtaláljuk a szenvedésben a tanításokat, és elvégezzük a munkát a szabadságunkért.
Edith Eva Eger: Az ajándék – 12 életmentő lecke. Libri Kiadó, 2020, 195. oldal
Olvass tovább trauma-témában
- „Érett férfivé vált ott, ahol mások meghaltak” – Gulagéveiről írt könyvet a magyar túlélő, Gúth Zoltán
- „Azzal, hogy kimondunk dolgokat, felolvaszthatjuk a szívünket körbevevő jégpáncélt” – beszélgetés Gurubi Ágnessel, a Szív utca című regény szerzőjével
- „Önmagam is meg akarom semmisíteni, ahogy anyám tette velem”
