Életmód

„Érett férfivé vált ott, ahol mások meghaltak” – Gulagéveiről írt könyvet a magyar túlélő, Gúth Zoltán

A most 91 éves Gúth Zoltán 18 éves korában került a Gulagra, a Szovjetunióban töltött éveit Szibériai napló című könyvében rögzítette. Zoli bácsi mindent aprólékosan megjegyzett azért, hogy egyszer majd elmesélhesse nekünk a történetét. Ez a vágy segített túlélni a láger borzalmait is.

Senki sem veheti el tőled azt, amit a fejedbe raksz” – ez a mondat Edith Eva Eger, magyar származású pszichológus A döntés című könyvében hangzik el jó tanácsként az Auschwitzba tartó vonaton. Mert hiába veszik el mindenedet, alázzák meg a testedet, amit észben tudsz tartani, az a tiéd, mi több, át is segíthet az embertelen körülményeken. Ennek igazságát jól mutatja egy másik túlélő, Gúth Zoltán története is, aki a Gulagon, majd a szibériai száműzetésben töltött évek alatt szintén a fejében őrizte meg azt, ami segített kibírni a megpróbáltatásokat. Amit azonban észben tartott, az nemcsak néhány biztató szó volt, hanem egy komplett könyv, amely most Szibériai napló címen jelent meg a Nemzeti Emlékezet Bizottságának gondozásában.  

„Az segített túlélni, hogy majd leírhassam magamnak a történteket, ha pedig lesz családom, ők is elolvashassák. Amikor hazajöttem a Szovjetunióból, először leírtam, majd legépeltem az egész történetemet. Addig a fejemben őriztem” – mondta el az nlc-nek a most 91 éves Gúth Zoltán, aki fogságba esésének első napjától kezdve figyelt és jegyzetelt magában. –  Az egyik versemben írom, ha már nekem is ott, a lágerekben volt a helyem, mindig nyitva tartottam a szemem. Minden rögzült az agyamban. Már ’56-ban kész volt több száz oldal, de sehol nem foglalkoztak vele. Tíz példányban lefénymásoltattam a saját pénzemen, és osztogattam. Egy tábornok azt mondta, örüljek, hogy nem ítéltek el emiatt. Pedig én csak az igazságot írtam le. Sokan kérdezték, milyen agyam van nekem, hogy ezt így meg tudtam jegyezni. Azt mondtam nekik, itt a mobil a kezemben, ebben van 20 gramm memória, az én fejemben meg két kiló – mondja Zoli bácsi, aki még ennyi idősen is fejből idéz verseiből, amikor telefonon hívom a könyvével kapcsolatban.

Gulagéveiről írt könyvet a magyar túlélő, Gúth Zoltán

Gúth Zoltán gulag-túlélő (Fotó: magánarchívum)

Gúth Zoltán mindössze 18 éves volt 1948-ban, amikor az utcabeli fiatalokkal együtt úgy döntött, hogy elindulnak világot látni. Csapon, amely akkor már a Szovjetunióhoz tartozott, elfogták őket, és mivel idősebbnek nézett ki a koránál, kémkedésért két évet kapott. Zoltán először az ungvári börtönben raboskodott majdnem fél évig, ahol mindenki mást is ilyen-olyan ürüggyel fogtak össze, hogy majd elvigyék őket kényszermunkára. Ungvárról Lembergbe, egy hajdani német koncentrációs táborba vitték, onnan 25 napig tartó úton marhavagonban Irkutszkba, Szibériába hurcolták. A lágerben vegyesen volt politikai és köztörvényes rab, Zoltán pedig jóformán egyedül volt magyar, ezért kénytelen volt megtanulni oroszul. Mivel úgy hitték róla, hogy festőművész, befogták meszelni, ami még mindig jobb volt, mint szétszórt deszkákat, pallókat elhordani mínusz harminc fokban, sokszor kesztyű és meleg ruha nélkül. Zoltán egy idő után még fizetést is kapott, sőt reménykedhetett abban, hogy ha jól dolgozik, akkor valamennyit elengednek a büntetéséből. Végül ez nem történt meg, sőt két év leteltével sem jöhetett haza: először négy hónapra erdőirtáson dolgoztatták Resotiban, majd egy kolhozba, Puzanovóba vitték, ahol közel négy évet töltött el, míg leleményességének és szerencséjének köszönhetően hazakerült. A száműzetésben töltött évek alatt aztán családot alapított, két gyermeke született. Kombájngépész lett, sőt a legmagasabb fizetést is megkapta volna díszítőként, ha marad. Ő mégis haza akart jönni.

„Nem mindenki volt olyan talpraesett, mint Zoli bácsi, aki kijárta magának, hogy hazajöhessen – mondja Bank Barbara történész, a Szibériai napló szerkesztője, aki szerint a könyv nemcsak attól különleges, mert részletesen lefesti a lágerek világát, hogyan nézett ki egy barakk, mit kaptak enni a fogvatartottak, hanem attól is, hogy ez egy fejlődésregény.

Egy fiatal srác, aki elmegy „bulizni”, érett férfivé válik egy olyan helyzetben, ahol mások meghalnak.

Gondoljunk csak bele, mindentől távol vagy, fogalmad sincs, mikor jöhetsz haza, a Szovjetunó pedig hatalmas. Olyannyira, hogy amikor az 1920-as években átszervezték a belbiztonsági szolgálatot, az erről szóló rendelet, amit a Szovjetunió nyugati részén adtak ki, csak két év múlva ért keletre. Nem csoda, hogy az ember parányi hangyának érezte magát a Szovjetunióban.”

A kényszermunkatáborok rendszerét Lenin kezdte kiépíteni, majd Sztálin „vitte tökélyre”. Egy-egy központi táborhoz több alá-, illetve mellérendelt tábor tartozott. „Az első években a büntetőtáborokkal főként az orosz emberek észjárásának, gondolkodásmódjának megváltoztatására törekedtek, hogy ne az istenben, hanem a pártban, az internacionalizmusban, a kommunizmusban higgyenek. Az 1920-as években nem véletlenül alakítottak át nagyon sok kolostort büntetőintézetté, és száműztek, zártak lágerekbe vagy likvidáltak egyházi embereket. A táborrendszer az évek során hatalmasra duzzadt, az egész Szovjetunió területét behálózta, s fő irányító szerve nevének rövidítéséből Gulag néven vált hírhedtté. 1939-ben létrejött egy új lágerrendszer, a Gupvié (Hadifogoly- és Internáltügyi Főigazgatóság). A Gupvi táboraiba a hadifoglyok és a civil internáltak, valamint a málenkij robotra elhurcoltak, a Gulag lágereibe pedig a sokszor mondvacsinált okokból elítéltek kerültek, akik között akadtak köztörvényesek és politikai foglyok egyaránt” – magyarázza a történész.

A kiterjedt táborrendszer a „szabad társadalom” mindennapjait is átszőtte. A rabokat nemcsak az őrök tartották vissza a szökéstől, hanem egyrészt Szibéria a maga körülményeivel, másrészt az a fejpénz, amit a szökevények elfogása után kaptak az állampolgárok. De arra is volt példa, hogy valaki inkább elítéltette magát, mert a táborban kapott nyomorúságos fejadag is több volt annál, amennyi élelmiszerhez jutott volna szabadlábon.

Bank Barbara történész

Bank Barbara történész, a Szibériai napló szerkesztője

A Gulagra kerülni egyébként sem volt nehéz. Egy ítélethez elég volt annyi, hogy valakit kenyérlopással vádoljanak meg, a „tárgyalás” sok esetben egy-két percig tartott. „Magyarországon is működött olyan szovjet katonai bíróság, amely folyamatosan gyártotta az ítéleteket – mondhatni hasraütésszerűen. A formális ítéleteket a szovjet büntetőtörvénykönyv 58. paragrafusa alapján hozták meg. Zoli bácsiék például csak eltévedtek, de mivel idősebbnek nézték őket, rájuk lehetett fogni, hogy kémkedtek, hiszen a határ mentén kóboroltak. A gyűjtőhelyekről a lágerekbe az út eltarthatott két hónapig is. Az elítélteket vagonokba zsúfolták, ahol borzasztó körülményeknek voltak kitéve. Egy interjúalanyom, Szabó Laci bácsi, akit kémkedésért 15 évre ítéltek el, mesélte, hogy egy hónapig tartott az útjuk a marhavagonokban, ahol felállni nem, csak guggolni vagy térdelni tudtak. Emiatt a combja és a vádlija összenőtt, úgy kellett szétválasztani később a bőrt” – meséli Bank Barbara.

A lágerekbe vezető út során, ha néhányan útközben meghaltak, megállt a vonat egy város szélén, az őrök összeszedtek ugyanannyi embert, hogy meglegyen a létszám. Csak ez számított. Volt, aki csak leszaladt a boltba, és öt év múlva került haza. Ezért sem tudjuk, pontosan mennyien haltak meg a gyűjtőtáborokban és kifelé az úton.

„A táborrendszerben aztán különböző munkák várták a foglyokat – folytatja a történész. – Az egyik tábor mezőgazdasági termeléssel foglalkozott, míg a másik bányászattal, fakitermeléssel, útépítéssel, vasútépítéssel. Akit különösen meg akartak büntetni, azt a nemesérc- és az uránbányákba osztották be, ezek voltak a poklok poklai. Arra persze figyelni kellett, hogy a halálozási ráta ne legyen túl magas, és a különböző időpontokban bekövetkezett szabadítások után is maradjon munkaerő. Ezért, ha valakinek nagyon leromlott az állapota, az kórháztáborba került, ahol feltáplálták, vagy könnyebb munkát végezhetett egy ideig, míg újra vissza nem vitték a bányába. A háború utáni Szovjetunióban ugyanis érthetően óriási volt a munkaerőhiány, a gazdaságot pedig talpra kellett állítani. A hadifogságból szabadult szovjet katonákat is egyből a Gulagra hurcolták, mert Sztálin azt mondta, »szovjet hadifogoly nincs«. Budapest szovjet elfoglalása után már vitték is az utcákon összefogdosott embereket a gyűjtőtáborokba, onnan pedig a Gulagra. Az egyik ilyen nagy gyűjtőtábor Cegléden volt, ahol több mint 200 ezer hadifogoly és civil fordul meg ebben az időszakban.”

A túlélés négy szabálya

Olofsson Placid bencés szerzetes volt, akit 1946-ban a szovjet katonai bíróság tíz év Gulagra ítélt koholt vádak alapján. Ő ezt a négy szabályt hozta meg a túlélésért:

1. szabály: A szenvedést nem szabad dramatizálni. 

2. szabály:  Keresni kell az élet apró örömeit. 

3. szabály: Különbek vagyunk rabtartóinknál! 

4. szabály: Akinek van hová kapaszkodnia, annak könnyebb elviselni a szenvedést!

De nemcsak a megfeszített munka volt az egyetlen, amibe a lágerekben bele lehetett halni. Bandákba szerveződött köztörvényes bűnözők, a zsulikok zaklatták a politikai okokból elítélt táborlakókat. Mivel 20-25 évet kaptak gyilkosságért, rablásért vagy nemi erőszakért, gyakorlatilag bármit megengedtek maguknak, még munkára sem lehetett őket bírni. Rajtuk kívül a folyamatos, a fogoly minden porcikáját átható éhezés és a nem ritkán mínusz 35-45 fokos hideg jelentette a legnagyobb fenyegetést. A táborban minden apróság növelhette vagy csökkenthette a túlélés esélyét: Sikerül-e melegebb csizmára cserélni a lerongyolódott cipőt? Hol tudsz fekhelyet foglalni magadnak? Rád teríti-e valaki kedvességből a kabátját, nehogy megfagyj? Amikor minden a túlélésről szól, megváltoznak a hangsúlyok. Zoli bácsinál is eljött a pont, amikor a mínusz 20 fok már nem számított hidegnek. „Az a helyzet, hogy az ember két-három év alatt hozzászokik – mondja. – A legelviselhetetlenebb inkább az igazságtalanság volt, főleg velem kapcsolatban, mert engem szinte adtak-vettek, nem kaptam meg a kedvezményeket, amiket ígértek, és két év után száműztek.”

Gulagéveiről írt könyvet a magyar túlélő

A szovjet Vorkuta Gulag rabjai, 1945-ben (Képünk illusztráció – Fotó: Laski Diffusion/Getty Images)

Ám a hazajövetel sem hozott megváltást, sőt – ahogy Zoli bácsi fogalmaz – az igazi pokol csak ezután kezdődött, hiszen megbélyegzett lett. Előbb izgatás, később tiltott határátlépés miatt – az ’56 után visszatelepült szovjet feleségéhez és gyermekeihez szeretett volna eljutni – megjárta a magyarországi börtönöket is. „Mindenhol utánam nyúltak. Négy hónap szabadláb, hat hónap szabadláb, kilenc hónap szabadláb, ez így ment.

Azt mondták, egyetlenegy betűt nem írhatok le, mondhatok el arról, amit tapasztaltam vagy láttam, mert Moszkva keze messzire elér.

Egyedül jöttem haza, nem csoportban, így senkivel nem oszthattam meg a velem történteket. Nagyon rossz sorsom volt nekem itthon” – mondja. Végül, miután elválasztották orosz családjától, Magyarországon új családot alapított, és a Gulag-években szerzett szaktudását kamatoztatva festőként dolgozott 1989. évi nyugdíjba vonulásáig.

Hallgatni egy életen át

Jehanne Gheith számos életinterjút készített a Gulag túlélőivel, és azt mondja, a Gulag traumája kimaradt a Nyugat emlékezetéből. Gheith szerint ez a mulasztás összefügg azzal, hogy a túlélők nem beszélhettek a munkatáborokban átélt tapasztalataikról. A sztálini tisztogatások csúcsa után mintegy 50 éven át a Gulag-túlélők súlyos büntetést kockáztattak, ha a munkatáborokban tapasztalt élményeikről beszéltek. A kikényszerített hallgatás egyik fő hatása, állítja Gheith, hogy az elbeszélési lehetőségek hiányában a Gulag-túlélők kreatív, nem pedig narratív módszereket fejlesztettek ki poszttraumatikus emlékeik és tapasztalataik kezelésére. Azonban a soha ki nem mondott vagy le nem írt trauma, a családi titok nemcsak a túlélő életére lesz roncsoló hatással, de kutatások szerint a leszármazottait is egyfajta fantomként fogja észrevétlenül kísérteni, míg a múlt feldolgozásra nem kerül.

Bank Barbara azt mondja, attól függően, mikor tértek haza, kétféle bánásmódban részesültek a szovjet táborokat megjárt foglyok. „Akik 1947-ig hazajutottak, azokat örömünnep, feldíszített pályaudvarok fogadták, igaz, őket is nyilvántartásba vették. Akik később jöttek haza, azokra szűrőtábor várt Kelet-Magyarországon, ahol kihallgató tisztek vallatták őket. Mivel a szovjet hatóságok átadták a személyi kartotékrendszerüket a magyar hatóságoknak, a foglyok nem tudták letagadni, kik ők, milyen rendfokozatban és hol szolgáltak. Voltak, akik a szűrőtáborokból egyenesen börtönbe kerültek, és csak a forradalom alatt nyerték vissza szabadságukat. Mások évekig magyarországi kényszermunkatáborokban – Tiszalökön, Kazincbarcikán, Kecskeméten – »építették a szocializmust« úgy, hogy a családjukat még csak nem is értesítették arról, hogy már itthon vannak. Aki pedig kiszabadult a szűrőtáborból, egy teljesen más országba csöppent, bekerült egy, a kint megtapasztalthoz hasonló kemény diktatúrába, ahol nem számított, ki volt, és mit csinált előtte, így is, úgy is fasisztának minősült.”

Gulagéveiről írt könyvet a magyar túlélő

A szovjet peveki gulág mai napig álló épületei, a zord szibériai télben (Képünk illusztráció – Fotó: Jacques Langevin/Sygma via Getty Images)

Pontos számokat ma sem lehet tudni arról, hány magyar került szovjet munkatáborokba, de úgy 600 és 900 ezer közé tehető a hadifoglyok és 5-20 ezer közé az elítéltek száma. Magyarokat utoljára 1955–1956-ban adtak át tömegesen a szovjet hatóságok, ők már elítélt státuszban lévő személyek voltak, vagyis hadifoglyok elméletileg 1953–1955 után már nem voltak kint a Szovjetunióban. Ennek ellenére Toma András, az „utolsó hadifogoly” is csak 53 év után, a kétezres évek elején tért haza, családját DNS-tesztek segítségével találták meg. Mások viszont sosem tértek vissza, a legtöbben azért, mert életüket vesztették a kényszermunkatáborokban vagy még az oda vivő úton. Jó néhányan azért, mert Gúth Zoltánhoz hasonlóan a fogság letelte után száműzték őket, és odakinn családot alapítottak, vagy olyan helyre kerültek, ahol még a madár sem jár. Kérdés persze, hogy akik hazatértek, lélekben is képesek voltak-e szabadulni, vagy életük végéig fogva tartotta, fogva tartja őket a Gulag.

Kapcsolódó cikkeink

Ha kommentelni, beszélgetni, vitatkozni szeretnél, vagy csak megosztanád a véleményedet másokkal, az nlc Facebook-oldalán teheted meg.

Címlap

top

Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

A hét legizgalmasabb cikkei!
Friss sztárhírek itthonról és külföldről
Tudd meg, mit mond a horoszkópod!
Regisztráció

Elfelejtett jelszavad helyett könnyen tudsz új jelszót megadni, ehhez az alábbi lépéseket kell csak követned:

  1. Add meg az alábbi beviteli mezőben az e-mail címed vagy felhasználóneved
  2. A hozzád tartozó címre kiküldünk egy levelet a jelszócseréhez. Ellenőrizd a SPAM mappádat is, ha nem látod pár percen belül a levelet a beérkezettek között.
  3. A levélben kapott linket 24 órán belül lekattintva eljutsz egy felületre, ahol megadhatod az új jelszavad
  4. Jelentkezz be a friss jelszóval

Fiókod törléséhez add meg a jelszavadat:

Itt tudod a jelszavadat megváltoztatni:

Új jelszó mentése