Szeretnél értesítést kapni?

Az értesítések bármikor kikapcsolhatók a böngésző beállításaiban.

Engedélyezem Nem kérem
Aktuális

“A fiatalságom legszebb éveit töltöttem a Szovjetunióban” – Irma nénit 16 évesen hurcolták el a szülőfalujából

Irma nénit 16 évesen kényszermunkára vitték a Szovjetunióba, ahol majdnem négy évet töltött. Sokáig nem beszélhetett arról, hogy mi történt vele, a gyerekei sem tudtak erről sokáig, pedig édesanyjuk emlékezetében minden pillanat élénken él az elhurcolásáról és az orosz munkatáborról.

Kis családi házban él Irma néni a fiával, a kertben tyúkok és pulykák szaladgálnak, igazi falusi porta, még egy bárány is béget az udvarban, sőt időnként be is kukkant a házba. Az idős néni szívesen mesél, szeret beszélgetni, az emlékezete ugyanis friss. Egyedül a lábaira panaszkodik: a térdei nagyon fájnak, ezért a nap legnagyobb részében keresztrejtvényt fejt, tévét néz, kíméli a lábait. Sosem panaszkodik, ezt már a fia, Majdák Csaba mondja, tőle tudjuk meg azt is, hogy a munkatáborban töltött évekről sem mesélt nekik sokáig. A gyerekek elcsípett mondatfoszlányokból tudták meg, hogy édesanyjuk nehéz éveket élt át a háború alatt, messze a családjától.

16 éves múltam, amikor összetereltek minket, 1945. január 23-án. 23 nőt és 46 férfit, a munkaképeseket. Akkor nem is tudtuk, hogy hová visznek minket, először csak azt mondták, hogy Miskolcra dolgozni. Abafalván, a falunkban 4 polizei választotta ki az embereket, onnan gyalog mentünk Miskolcra. Édesapámnak még megvolt a tehene, azzal kísért minket, alig volt időnk összeszedni a holminkat. Aztán Miskolcon kiderült, hogy a Szovjetunióba megyünk, ott fogunk dolgozni egy munkatáborban. Nem értettem, hogy miért visznek el engem, de mások sem tudták az okát. Apukám utánunk jött, amikor mondtam neki, hogy messzire visznek minket, ki tudja mennyi időre, akkor levette a tehénről a pokrócot, kibújt a bakancsából, és odaadta nekem. Féltem én is, láttam, hogy ő is fél. Sosem felejtem el, amit akkor mondott: Ha kapsz egy szelet kenyeret, sose edd meg azonnal, hanem hagyj belőle másnapra is!”

Majdák Ferencné Talián Irma
Majdák Ferencné Talián Irma
A málenykij robot a második világháború utáni Szovjetunióbeli kényszermunka szokásos magyarországi elnevezése. Állítólag a szovjet katonák a civilek megnyugtatásaként ismételgették a “маленькая работа”  magyarul: kis munka kifejezést, amivel azt próbálták elérni, hogy a civilek megnyugodjanak, hogy munkájukra csupán rövid ideig lesz szükség. Ez kemény fizikai munkát jelentett (romeltakarítás, építkezés, bányászat), amelyre módszeresen válogattak össze férfiakat és nőket egyaránt, akik aztán akár öt évig is kényszermunkát végeztek valamelyik szovjet iparvidéken. Az elhurcoltakról az itthon maradottak csak elvétve jutottak információhoz, legalább egyharmaduk odaveszett. A hazatérők a kommunista magyar kormányoktól semmiféle segítséget sem kaptak, és évtizedekig hallgatniuk kellett erről. A téma a kommunizmus idején tabu volt, csak a kilencvenes évektől kapott nyilvánosságot, a részletek feltárása mind a mai napig tart. A málenykij robot a zsidónak minősített magyarok kiirtása és a 2. magyar hadsereg Don-kanyari pusztulása mellett a második világháború három legnagyobb magyar tragédiájának egyike.
 
Irma néni kislányként
Irma néni kislányként

“Rengeteg embert vagoníroztak be, egyetemistákat, családos embereket is. Két távoli férfirokonom is jött, ők mindketten meghaltak a táborban, bár mindnyájan azt gondoltuk, hogy a nők nem fogják kibírni az ottani életet. Több hétig tartott az út, a tehervagonok közül volt női és férfivagon is, mindenki azt ette, ami jutott, a pokrócon aludtunk és a kabátunkkal takaróztunk be. Amikor megérkeztünk a Szovjetunióba, a Donyec-medencébe februárban, akkor hatalmas volt a hó, és nagyon hideg volt. A női barakkban rengetegen voltunk, alig találtak nekünk fekvőhelyet. A férfiak nagy része a szénbányákban dolgozott, az volt az igazi kemény munka. Az első napokban kiválogatták a mesterembereket, és az első időkben rendbe kellett hozniuk a lepusztult tábort. Szögesdróttal volt a láger körbekerítve, onnan nem nagyon lehetett megszökni. Minden barakknak volt egy parancsnoka, a miénk Nyikolaj Nyikolajevics volt, egy fiatal orosz tiszt, aki megjárta a frontot, és két mankóval közlekedett. Nekik, mármint a felügyelőknek sem volt jó ez a munka, szívesebben mentek volna haza, de erről nem is álmodhattak, a gyógyultak mentek vissza a háborúba, a sérültek, betegek pedig felügyeltek a táborokban. A mi Gulagunkon 2500-3000 ember zsúfolódott össze, rengetegen voltunk. Sziléziából a lengyel férfiakat egy szál munkaruhában hozták el, közülük sokan meghaltak, mert megfáztak, vagy elkapták a hastífuszt.”

Mindig kéznél vannak az emlékek
Mindig kéznél vannak az emlékek

“Hetek teltek el, mire minket is sorba állítottak a folyosón, és megkérdezték, hogy ki akar mezőgazdasági munkára menni, és ki akar itt maradni. Nyikolaj Nyikoljevics látta, hogy kicsit értem, amit mond, mert mi akkor az iskolában már tanultunk szlovákul, és a szláv nyelvek nagyon hasonlítanak, ezért sok mindent értettem oroszul is. Így kerültem a konyhára, és szerencsém volt, mert azok, akik mezőgazdasági munkára mentek, rosszabbul jártak: szerteszét szórták őket vidéken, kevesebbet kaptak enni, és sokkal nagyobb veszélynek voltak kitéve, mint mi. A táborban szándékosan nem bántottak senkit, nem erőszakolták meg a nőket, nálunk ilyen nem történt, máshol úgy hallottam, hogy igen. Nem volt sok időm gondolkodni a sorsomon, túl kellett élni, általában vagy dolgoztam, vagy aludtam. Kaptunk enni, bár a fejadag nagyon kevés volt, gyakran hántolt darát ettünk, meg hántolt búzából levest. A változatosságot a csalánleves jelentette, talán ezért nem voltam beteg sosem. Azok a férfiak, akik a bányában dolgoztak, 12 deka kenyeret kaptak, mi a konyhán 50 dekát, ez volt a napi kenyéradag. Olyan fekete, sárkenyér volt, nem volt jó íze, de nem kaptunk mást. Később átkértem magam a bányába csillésnek, ott 11 hónapig dolgoztam. Amikor 3 év és 7 hónap után hazajöttem, szinte senki nem mert tőlem semmit kérdezni, az is nagyon rossz volt, attól féltek, hogy a szörnyűségekről nem merek beszélni, pedig ők nem mertek kérdezni. De a legrosszabb az volt, hogy kiderült, már nem abba a faluba megyek vissza, ahol felnőttem, mert közben átrajzolták a határokat, és mindenünket elvették.”

Irma néni húszéves múlt, amikor hazajött, a pályaudvaron édesanyja várta a legkisebb öccsével. Sokkolta a hír, hogy máshol kell élnie ezentúl, mint ahol felnőtt. Azóta is sokat töpreng ezen, hogy vajon mások is így éreznek-e, mint ő. Egész életében nagyon hiányzott a szülőföldje, sokat gondol a mai napig a gyerekkorára.

Anyukám barátnőjének a fiát szánták nekem férjül, így 1950-ben összeházasodtunk. Akkoriban az elrendezett házasságok gyakoriak voltak vidéken, és a Feri jó ember volt, így hozzámentem. Ő addigra megjárta a frontot. Ezt a házat a két kezünkkel építettük, segítettek a rokonok meg a barátok is. Hét gyermekünk született, három lány és négy fiú. Míg a gyerekek kicsik voltak, addig délutánonként jártam át a héti termelőszövetkezetbe dolgozni: kapálni, krumplit szedni, mindenféle idénymunkát végezni. Amikor a gyerekek már nagyobbak lettek, akkor teljes állásban helyezkedtem el a sajópüspöki termelőszövetkezetben, egészen 1991-ig dolgoztam ott.

Sorra jöttek a gyerekek
Sorra jöttek a gyerekek

Fárasztó fizikai munka volt, de vidéken akkoriban ez jutott a nőknek. Hétvégén meg itthon dolgoztam, a gyerekek segítettek, amiben tudtak. A férjem Ózdon dolgozott, és nem panaszkodhatok rá, mert mindent megvett nekünk: volt mosógépünk, televíziónk, szépen éltünk. A gyerekeim tanultak, minimum érettségije mindenkinek van. A férjem sajnos meghalt 1991-ben, negyven évig éltünk együtt, jóban-rosszban” – meséli Irma néni.

Azt már Csaba, a fia teszi hozzá, hogy egész gyerekkorukban úgy érezte, hogy nekik többet kellett letenniük az asztalra, mint más gyerekeknek. Csak később értette meg, hogy az ő családja osztályidegen volt, nemcsak édesanyja származása miatt, hanem azért is, mert a szülei soha nem léptek be a pártba. Édesanyja sosem panaszkodott, sőt a málenykij robotról sem mesélt, a rossz dolgokat nem szívesen emlegette a gyerekeinek. Csak egy véletlenül elcsípett beszélgetésből tudták meg, hogy Irma néni munkatáborban volt a Szovjetunióban, akkor kezdtek el kérdezősködni erről, már 14-15 évesen, kamaszként. Ő úgy látta gyerekfejjel, és később felnőttként is, hogy az anyukájának mindig duplaannyit kellett dolgoznia, teljesítenie, mint másoknak.

Nagyon sokat foglalkozott velünk anyukám, és sosem panaszkodott arra, hogy fáradt. Pedig biztosan nehéz volt hét gyereket felnevelni. A rossz dolgokról nem beszélt, és most is hallgat róla: sosem mondja, hogy valamije fáj, rá kell jönnöm magamtól. Szerencsére szellemileg friss, jól emlékszik mindenre. Tisztelik, szeretik őt a falubeliek is, nemcsak a családunk. 11 unokája és négy dédunokája van, akiket mindig nagy örömmel fogad, és akkor a legboldogabb, ha sok gyerek és unoka veszi körül” – mondja Csaba. 

Irma néni életének nagy bánata, hogy sok unokája és gyereke nagyon messze lakik tőle, néhányan külföldön élnek, ezért ritkán látja őket. Mikor arról kérdezem, hogy van-e valamilyen titkos vágya, akkor felsóhajt: “Az lenne az igazi, ha mindnyájan a családomból közel laknának hozzám, és sokat találkoznánk!” Az utóbbi néhány évben gyakran ad interjút, sőt egy történelmi könyvbe is bekerült az élettörténete és a Gulagon szerzett emlékei. Bár sok éven keresztül nem nagyon beszélhetett a kényszermunkatáborról, az utóbbi években erre adódik lehetősége, sőt minden évben megemlékezést is tartanak az elhurcoltak emlékére. 

Címlap

top